Te eltévedt kis lélek, ki kutya testben éltél,
Sanyarú sorsodban, nap, mint nap reméltél.
Rossz kezekbe kerültél, amiről nem tehetsz,
Gazdáid voltak, kik nézték, hogyan szenvedsz.
Minden nappal szívedben új reménysugár ébredt,
Lelked kicsiny teste, szinte elégett.
Egy bűnöd hogy vártad a reményteli holnapot,
Mely az otthonodban sajnos meg nem adatott.
Tested elhagyva szabad vagy már végleg,
Olyan helyre mentél, hol szeretnek téged.
Nem lesz több bánat, fájdalom és mellőzés,
Megtudod végre milyen a gondtalanul élés.
Megérdemled, mert itt a földön angyalként éltél,
Sorsod ellenére Te mindenkit szerettél.
Tudnod kell azért, vannak kik, szerettek téged,
Szívükbe zártak, és imát mondtak érted.
Légy hát nagyon boldog és ne gondolj a múltra,
Labdázz, futkározz, csóválj, újra meg újra!

Tojásfejűnek hívsz, vagy bociszeműnek, egyre megy,
Hogy velem élhetsz, az számodra kegy.
Angyal vagyok, csak te ezt nem mindig látod,
Ha kell hajnalban verem ki szemedből az álmot.
Hogy játsz velem, mert olyan a kedvem,
Vagy csak a csipogós lasztit add ide nekem.
Beérem kevéssel, szavad sem lehet,
Vacsira bármiből, főzve, nyersen jöhet.
Néha furcsán nézed alvási szokásom,
Olykor megjegyezhetnéd, hogy egy álom.
Mármint hogy én, tündibündi, meg édi,
Nem csak hogy baromarcú, meg "ez egy dili".
Persze az is, mert ez fajtakövetelmény,
Néha lefejelek dolgokat, ez tény.
És akkor mi van, csak neked fáj, nem nekem,
Nézz a szemembe és vakargasd a fenekem.
Hiába csóválod a fejed, nem fogok változni,
Múltkor a számban veszett el egy pár zokni.
Amit persze nagy hangzavarral visszahúztál.
Utána meg csak össze-vissza puszilgattál.
Néha elfoglalom a helyed, kitúrlak az ágyból,
Pofátlan vagyok, hogy adj már a kajádból.
Persze nem mindig adsz, de azért Én imádlak,
Puszilgatlak, megcsócsállak, mint lábát a díványnak.
Ha szomorú vagy, a fejem az öledbe hajtom,
Jó, persze, olykor a nyálam csorgatom.
Azt tudnod kell, hogy hálás vagyok Neked,
Mégha a pukimtól néha ki is gúvad a szemed.