Regisztrál :: Profil :: Beállítás :: Tagok :: Keres :: Szavazógép :: Csoportok :: Segítség Vissza :: Főoldal 

 Ön is hirdessen itt! Részletekért klikk: ide! Összes banner! :: Saját banner! 
 Hozzászólások: 9408044/12 Témák: 18332 Tagok: 111381 Legújabb tag: alfawritins Online: (130/1
 Név: Jelszó:  Eltárol  Elfelejtette jelszavát?
    / 3 
Lista: 
Kép:
Smile:
  
 Komondorok a magyar irodalomban (üzenet: 55, KOMONDOR)
 
 32. Duci  |   Válasz erre2009-11-09 20:15:47 [26.] 
Jókai Mór: Egy Komondor Naplója


Rasztari
 31. maglor  |   Válasz erre2009-10-29 14:45:26 [27.] 
Lengyel Dénes - Magyar mondák (a török világból, és a kuruc korból)

A KOMONDOR - Dugonics András nyomán -

A királyok, a fejedelmek és a császárok egymással is, a néppel is mindig hadakoznak, mert mindegyik uralkodni akar a maga népe fölött is, idegen népek fölött is.
De V. Károly császár nem érte be azzal, hogy az emberek felett uralkodott, az állatoknak is megmutatta hatalmát. Különösen a kutyákat szerette dresszírozni, mert az alázatos és hű állatok között még jobban érezte, hogy ő milyen hatalmas. Ha csak kutya kellett az termett mindenütt elég, a császár pedig minden országból hozatott más- másfajta kutyákat. Magyarországról egy hatalmas komondort küldtek neki.
Egyszer a császár egy vesszőt vett a kezébe és bement a kutyák közé.
A kisebb kutyákat egymás után megütötte, aztán megsimogatta a vesszővel. Lám, hogy engednek neki. Az ütést eltűrték, a simogatásért meg alázatosan csóválták a farkukat.
Odaér a császár a magyar komondorhoz, arra is rá akar vágni a vesszővel.
Amikor a komondor a vesszőt meglátja, a suhintást meghallja, vicsorítja a fogát, és úgy neki ugrik őfelségének, hogy a császár tisztességgel szólva - a hátsó felére esik, alig bír feltápászkodni.
Ahogy nagy nehezen feltápászkodik, mondja nagy keservesen:
- Minden kutyával azt tehetem, amit én akarok, de a magyarral csak azt, amit ő akar.
Híre járt a komondorhistóriának szerte a világon. Eljutott a hír hozzánk Magyarországra is. Amikor a magyarok meghallották, jót nevettek rajta, és azt mondták:
- Megtanulhatta a császár, hogy a magyarnak a kutyája se örömest vereti magát.

Komondor Fórum

"Mindenki jó valamire! Ha másra nem... hát elrettentő példának!"
[válaszok erre: #32]
 30. Baliházi  |   Válasz erre2009-07-28 11:31:32 [28.] 
http://www.youtube.com/watch_popup?v=V5u_zjBWI2k

nagyapó, nagyanyó, nagyahó
[előzmény: (29) Baliházi, 2009-07-27 17:30:43]
 27. Duci  |   Válasz erre2009-07-08 17:20:37 [29.] 
Szép Ernő: A Hortobágy

Kis Gedeon

Miért örökítem meg ezt a Kis Gedeont?
Nincsen extra tudománya semmi. Se nem esett rajta valami kitüntető szerencsétlenség, amiért nyomtatásba ismeretlen személyek.
Kis Gedeont itt láttam a földön, s pedig a Hortobágy füves földjén, szavát is hallottam, szemembe is mosolygott...szívemre rogyatkozik az emberérzés, akárcsak a fellegekkel rakott mennyboltozat.
Sokszor jelentkezik a belső részemben ez a szándék, nem tudom urát adni. Az, hogy e világon való jártomban följegyzem az útinaplómba mindenkinek a nevét, aki csak szembejött velem, és akinek a nevét megtudhattam. Aminthogy a hit szerint az angyal is beírja az égben a nevünket az ő tenger könyvébe.
Jövök a Kosföldön a botommal meg a Hattyúval, a csárdai komondorral, és hát látok messziről egy töpörödött kis öreg juhászt földig érő gubában. Ott áll a nyáj mellett, baloldalt ül neki egy fekete puli. Nézik együtt a füvelő nyájat, meg se moccannak, csak nézik, mint két szótlan bölcs egymás mellett.
Közelebb látni, hogy az a kis öreg juhászember mellel a kampónak van dűlve.
Hát mikor odaérünk (a puli elébe siet a Hattyúnak), szinte elnevettem magam.
Kis bojtár ez, nem vén juhász.
Nem azért kicsi, mert öreg, azért kicsi, mert gyerek.
Köszön szépen, toszítván egyet azon a neház szoboszlai kalapon. (Pertlivel van az a tarkójára erősítve.).
A nagy kalap meg a gubaszőr közül pufók piros gyerekfiú feje mosolyog. De olyan piros, mint a szamártövis rózsája.
- Ejnye, hát itt meg nem tellett nagyobb bojtárra?
Hosszítja a mosolyt, húzza befelé a fejét, nem tud hova nézni.
Úgy szégyelli magát, mint az ágendás leányka.
- Kinek szolgálsz?
Posta János bácsinak.
(Posta János bácsi az, akinek olyan csavarintott hosszú bajusza van, mint a kos szarva. Különben majdnem mind a juhászgazdák olyanforma bajuszt viselnek.)
- Hány esztendős vagy, kisöreg?
- Tizenhatba járok.
Ennyinek se nézné az ember. Olyan a képe, szeme, szava, mint az ismétlő iskolás gyereké.
- Osztán mióta bojtárkodol?
- Tizennégy esztendős korom óta.
- Hogy hínak téged?
- Kis Gedeon a nevem.
Nem látni a guba alatt, mert az a füvet nyomja, csak a neszről tudni, hogy a gyerek összetette a két csizmasarkot.
- Hová való vagy?
- Újvárosra, instálom.
(Balmazújvárost értsd.)
- Édesapád micsoda?
- Édesapám földmívelő. (Hallgat.) Volt édesapámnak ötven köböl földje, de most harmadéve csődöt kiátott.
(Csődöt kiáltott: hallottál már ilyet, kisbojtártól!)
És utána a juhászkampó végével húz egyet a füvön Kis Gedeon, s megmondja:
- Elszegődött oszt béresnek édesapám.
- Téged meg kiadott Hortobágyra kisbojtárnak.
- Ki, igenis.
- Szívesen jöttél, Gedeon?
Boldogan felel, csak így:
- Hát!
Látják, olyan intervjuhászat folyik itt, mint mikor a Színházi Élet nekiront Saljapinnak.
Nézek a kék porcelánszemébe, szeretem amit látok, amit képzelek.
- Órád van már?
- Még az nincsen.
Majd lesz.
- Mondjad, Gedeon, mennyi a te kereseted Posta János bácsi mellett?
- Kilenc juhtartás meg öt bárány, egy pár csizma, két pár fehér ruha meg mosás. Meg pénz, tizenhat pengő.
(Esztendőre)
Meg az ennivaló, meg a hálás, magától értetődik, nem is kell mondani.
Kisbojtárból nagybojtár lesz, bajusza lesz, akkor már harminc juhtartása lesz. Bojtárból számadó lesz, számadóból bacsa lesz, annál többje már senkinek nincs a világon.
- Tiéd ez a guba?
- Neeem, instálom. Posta János bácsié.
Hűvös délután van, eső volt, meg még most is nehéz az ég.
Vajon a barackfa ágának nehéz a hó, vagy nehéz annak a tavasz virágja?
- A pulinak tudsz már parancsolni, te kisbojtár?
- C, hát.
Odafordul a kenyeres puli felé. Az a két hátulsó lábán ülve néz bennünket, a Hattyú odább jár cikcakkban, a füvet szaglássza.
Megmondja a kicsi kisbojtár, hogy Posta János bácsi tanította be őtet a pulival való bánásra. A pulit úgy híják: Cica.
A nyáj valami három lépést került odább, mióta tárgyalok Kis Gedeonnal.
A puli feláll, s közelebb ül a nyájhoz.
- Hát a kampód, vetted?
- Kaptam. Egy bojtár adta.
- Nem bánod, hogy annyit kérdezlek?
- Nem hát, mér bánnám, instálom.
- Csak azt akarom még tudni, pipás vagy-e már.
- Á, én még nem! Majd ha bojtár leszek, pipálok.
- Várjál, hát káromkodni káromkodol?
ELneveti magát, a szeme is úgy mulat! és tiltakozva forgatja a gubaszőr közt a nyakát, sebesen.
- Még idáig nem. Majd megtanulom!
Nevet, nevet, annyi kis fehér fogai van, mint a napraforgó fehér magja.
- És azt is szeretném tudni, Gedeon, mit szeretsz legjobban enni. Lebbencset vagy húst?
- Én a tejet. A tej a legjobb ízű nékem.
Te ártatlanság.
Akkor is ártatlan leszel, kis Kis Gedeon, mikor majd káromkodol, mikor a fergetegben széjjelszalad a nyáj.


Rasztari
 26. gubapumi  |   Válasz erre2009-04-13 13:01:56 [30.] 

Móricz Zsigmond: Misike


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Kicsike volt nagyon. Senki se hitte volna, mi lesz majd belőle! Erős se volt, szép se volt, fürge se volt. Nem tudott átugrálni a kerítésen, nem győzte le birkózásban, akit elől-utol talált; nem dobálta meg kővel a kutyákat; nem nyűtte el csudálatosan rövid idő alatt a ruháját - szóval semmit se tett olyat, amit dicsőségnek tartanak a gyerekek.

Misike volt a neve.
Nagyon szép helyen laktak, a Darabos utcában. Fehér a házuk, virág nyílik a kertben, begyes galamb turbékol az eresz alatt s a háztetőn. Az udvar nagy volt, olyan nagy, hogy Misike egy egész országnak képzelte. És eben az országban ő volt az úr. Neki engedelmeskedett az egész világ: a csibék, a tyúkok, a pulykák meg a Tisza, a szép fehér szőrű komondor.

Misike olyan hatalmasnak érezte magát, mikor körülnézett az udvaron, mint egy király, mégpedig nem is holmi dibdáb földi király, hanem egyenesen fényes Meseország leghatalmasabb fejedelme.

Hiszen nagyfiú volt már Misike. Ötesztendős lesz őszön. Tele volt már az ő kis koponyája rengeteg tudománnyal. Sokat mesélt neki az édesapja Árpád fejedelemről, Hunyadi Jánosról, a török háborúról, meg a nagyvilágról, meg az égi csillagokról. Az édesanyja pedig Vörösország, Fekete- és Fehérország királyairól; bolondos Jancsiról, a hétfejű sárkányról.

Szóval Misike nagyúr volt és hatalmas. Nem cserélt volna senkivel a világon.
- Ugyan, ugyan, te kis kópé, mivel tudsz úgy eljátszogatni egyes-egyedül? - kérdezte tőle az édesapja egyszer.
Misinek úgy csillogott szép nagy dióbarna szeme, mint a karbunkulus.
- Misi a Meseország királya! - felelte rá.
- Hol van a Meseország, gyönyörűm?
- Itt van! - kiáltott Misike, és büszkén rámutatott kiterjesztett két kezével az udvarra.
- Ejnye, ejnye, hogy én nem is tudtam. Mutasd meg ezt a szépséges Meseországot apádnak, kisfiam!

Misi habozva állott meg. Kis szíve megrebbent. Attól félt, hogy édesapja nagy ember létére nem fogja megérteni az ő kis birodalmát, és nevetni fog a gyermekségen.
Az apja kitalálta gondolatát, és biztatta Misikét:
- Látod, kisfiam, én járatlan vagyok ebben az országban. Restellem, de hiába, nem találok el kalauz nélkül még csak a szép Meseország fővárosába se.
Misike nagyot kacagott.
- Pedig az ide is látszik. Ott van!
- Hol?
- Ott, ott!
- Nem látom.
- Tessék jönni! Itt van, la!

Az apa mosolyogva nézte az udvar sarkában csomóba rakott vályogot, amelyből egy kis kamrát akart építeni már a tavaszon, de sok ügye-baja miatt az őszre hagyta az építkezést. Misike szaporán felkapaszkodott a vályoggúla tetejére, és csillogó szemmel nézett le.
- Itt van Budavára! Ide jöjjön a török, ha van kurázsija!
Egyszerre csak egyet gondolt.
- Mindjárt megmutatom, hogy kell legyőzni az ostromló sereget.
- No, arra kíváncsi vagyok! - mondta apja. Csakugyan kíváncsian nézett körül, és nem tudta elképzelni, honnan kerül elő a török sereg.
Pedig nagyon egyszerű volt a dolog. Misi nagyot kiáltott:
- Tisza!
A fehér szőrű lompos komondor felugrott fekhelyéről a tornácon, megrázta magát, s hosszú, vérpiros nyelvét oldalra kicsapva hófehér fogai közt, viháncolva szaladt elő. Olyan bolondosan, hogy nevetett rajta a Misike apja is. De maga a Tisza is kacagott. Látszott rajta, hogy tetszik neki a játék. Misike nagy hangon lekiáltott:
- Hallod-e, te kutya török! Rajta, most ostromold meg a várat, ha nem félted a bőrödet! Rajta hát, ha van becsület abban a lompos szívedben! Hajhó! Hopp! Rajta! Rajta! Rajta! Éljen a haza!

A Tisza kacagva ugatott, és elkezdett felugrálni a vályograkásra. Misike a kardjával, e csinosan megfaragott zsindellyel hősiesen csapkodott feléje. A Tisza kutya nagyon jól tudta már a kutya török szerepét, és minden oldalról megpróbálta, hogy lehetne feljutni a rémségesen magas vár fokára. De nem sikerült sehogy se. Misike, a vitéz magyar csúfosan legyőzte az óriási török sereget.

Végre aztán Misike kiadta a napiparancsot:
- Hallod-e, te török kutya? Ha rögtön el nem hordod magad Budavára alól, összevissza szabdalom a hitvány bundádat.
A Tisza mélységesen átérezte óriási vereségét, és lesunyt fővel elkotródott Budavára alól.
Misike még egyszer elkurjantotta magát:
- Éljen a magyar haza!
Ezzel vége volt a háborúnak.

Misikét az édesapja ölben kapta le Budavár fokáról, és összecsókolta.
- Drága kis vitézem, én is szeretnék veled együtt harcolni, szinte sajnálom, hogy már ilyen nagy vagyok... Na, most mutogasd meg az országodat!
Misike leszállott apja öléből, és sorba vezette őt az udvaron.
- Itt a kacsalábon forgó vár - mutatott rá egy lefordított vizesdézsára. - Itt van elrejtve az elrabolt királykisasszony.
- Ejnye, de szeretném látni azt a királykisasszonyt!
- Jaj, azt nem lehet, azért mert meg kell küzdeni előbb a hétfejű sárkánnyal. Megküzdjek?
- Meg ám!
- Tisza! - kiáltott újra Misike.
A Tisza nagyot vakkantott. Misike elszörnyülködve kiáltott rá. A gaz kutya föltelepedett Budavár ormára.
- Nem takarodsz onnan? Haszontalan tolvaj, rongyos! - lármázott rá Misike, s a Tisza úgy leugrott, hogy majd a nyaka tört ki.
- Na megállj, kapsz most! Gyere ide! Gyere csak ide!
A kutya úgy lapult a lábához, mint aki tudja, hogy nagyon bűnös.
- Hallod-e, te hétfejű sárkány - beszélt hozzá Misike értelmesen. - Én most mind a hét fejedet levágom büntetésből, ha a királykisasszonyt ki nem adod.
A kutya felugrott a dézsa tetejére, azaz a kacsalábon forgó várba, s harcias állásba helyezkedett. És megkezdődött a rémes viadal. Rengett a föld, és megállott a nap bámulni a csodát, hogy a juhászbojtár hogy győzte le a hétfejű sárkányt.

Végre is kereket oldott a sárkány, és Misi vitéz kihozta a kacsalábon forgó várból a szépséges királykisasszonyt, akit közönséges ember egy ócska szalmacsutaknak nézett.

Így vezette végig az édesapját Misike az udvaron. Minden saroknak, minden fának, minden apróságnak megvolt a maga jelentése. Itt a tündérek tava volt - a kacsafürdőnél. Ott a francia császár nyaralója - a málnabokornál, Fehérország a kútnál volt, Vörösország a vályúnál, Feketeország a víztartó hordónál.

Soká, soká tartott, míg végre bejárták az udvart, amelyről kiderült, hogy rengeteg nagy birodalom. Olyan, mint a föld kereksége. Országok, tengerek, földrészek férnek el rajta. Mert ott volt a Vörös-tenger is, ott volt Amerika is meg az Északi-sark is.

Mikor visszatértek a körútról, az apa bámulva nézett vissza. Elcsodálkozott azon az óriási képzeleten, amivel a csöpp kis gyermek megelevenítette a semmiséget. A kóró, a seprű, a kisbalta, mind-m ind élőlénnyé változott. Nem volt olyan tárgy, hogy lelket ne varázsolt volna bele a kis Misi képzelete.

Valami csudálatos varázs fogta el őt is, és újra meg újra összecsókolta kisfiát.

Nem messze a háztól ott emelkedett az öreg kollégium; háromezer diák nyüzsgéséből ide is elhallott valami zúgás, mint a méhes zsivaja. Az apa képzelete megnyílt, elgondolta, mi lesz ebből a csöppnyi lélekből, ha abba a melegágyba bekerül, ha ott nő a tudományok napjától, esőjétől növelve nagy, terebélyes szellemmé...

- Hát ti mit csináltatok? Hol jártatok a nagyvilágban? - kérdezte az édesanyja, mikor beléptek a konyhába.
- Lelkem - felelt az apa, megsimogatva a kisfiú arcát -, felfedezőúton voltunk. Tudod, hol jártam? Egy új világban, amelyiknek a te fiad a Kolombus Kristófja. Más világ ez, szebb, mint a mi világunk, ott minden szép, minden jó, minden úgy megy, mint a karikacsapás. Boldog, aki benne él...

A szép barnapiros asszony összecsókolta édes kisfiát, kinek ki volt pirosodva arca a belső tűztől. Boldog volt az anya, és büszke.
- Édes - szólt az apa -, tudod, mi ez a fiú már most is?
- Mi?
- Költő. A legkedvesebb kis poéta, akit valaha képzelődni hallottam... Édes, édes kis bogaram, ha az Isten éltet, ne búsulj, gyönyörködni fog a magyar Csokonai Vitéz Mihály lelkéből lelkedzett mesékben.


Zsu

"Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt... és megtaláltam a Hazámat."
 25. Duci  |   Válasz erre2009-02-21 09:41:12 [31.] 
Winkler Róbert
Kutyaszorító

KOMONDOR
Több, mint testőr
Az ősi szittya brutalitás talán utolsó maradványa. Mint minden pásztorkodásra hajlamos nép, a magyar is kitenyésztette a maga nyájőrzőjét, ami a jóval kisebb termetű terelőkutyákkal ellentétben inkább testőri feladatokat látott el a csorda mellett.

A komondor talán még keményebb fickó, mint közeli rokona, a valamelyest rendezettebb küllemű délorosz juhász. A farkasokat legjobban vacsorára szereti, vezérelve a klasszikus népi bölcsesség adaptációja: egy farkas nem farkas, két farkas fél farkas és így tovább, szigorúan az exponencialitás irányában. Ha a komondor mind a hatvan kilójával támadásba lendül, inkább bölcsnek, mint gyávának kell neveznünk a futásban menedéket kereső ordast. Az irtózatos erejű harapás, az acélos izomzat és az erőteljes csontozat mellett subaszőnyegszerű, energiapajzs hatékonyságú szőre teszi harapásállóvá.

A farkasok kiírtása után a komondor nem maradt munka nélkül, a magányos tanyákat védte a jófej haramiáktól. Nagy területek őrzésére mindmáig az egyik legmegfelelőbb kutya, ha szabadon kószálat a zónában, Winnettou legyen a talpán, aki ki tudja játszani éberségét. A komondor túl intelligens ahhoz, hogy láncra verjék. Megszokta, hogy jön, megy, intézkedik, így a tétlenséget ugyanúgy megsínyli, akár a legtöbb kreatív lény. Láncon nem tud kibontakozni, személyiségtorzulásai hamar kiütköznek, agresszív lesz és alattomos, a legváratlanabb pillanatokban próbál harapni, de az már nem ő.
A nyolcvanas évek elején egyszer hazafelé tartottam egy buliról, és mivel rövidíteni akartam az úton, szovjet versenybringám nyergében hasítva az éji szellőt, eltévedtem egy kertvárosi részen. A közvilágítás nem vetett túl jó fényt a helyi tanácsra, ám azt ki lehetett venni a sötétben, hogy az egyik kerítés mögött bömbölő fehéres derengés egy komondor. Hálásan gondoltam a kerítés építőjére, ám ahogy eszembe jutott, mi lenne, ha kiugrana a kutya, megmutatkozott a komondorok telepatikus képessége. Kiugrott. Én tökéletesen megértettem az ő szempontjait, unalmas egy garnizon ez a félreeső telek, kevés a meló, ő meg szeret dolgozni. Beletapostam hát a pedálba, ám az éppen a felső holtponton volt, a nagy igyekezettől hátrafelé nyomtam, így az ismeretlen szovjet konstruktőr műve a Halley-üstökös sebességével vágódott bele bal sípcsontomba. Láttam már szerencsésebb repülőrajtot is, mitagadás. De Zénón megsejthetett valamit: papírforma szerint én voltam a teknősbéka, a kutya pedig a gyors lábú Akhilleusz, mégsem ért utol. Gondolom, hazasétált, és visszaugrott a kerítésen át. Én pedig kimostam a vért igényes Kaszuccsi-farmeremből, és azóta is hálás szívvel gondolok a komondor disztingvált intelligenciájára. Egy pitbull megölt volna.






Rasztari
 24. Duci  |   Válasz erre2009-02-18 15:07:11 [32.] 
"Erről meg azt regélik, hogy barátul
Tartá az ember, ingyen, munka nélkül,
S fel bírta fogni, hű elismeréssel
Lesvén, az ember gondolatjait.
Mi több, mondják, hogy elsajátitá
Bűnét is, a tulajdonnak fogalmát,
S mint őr, od'adta érte életét. - "

Madách Imre: Az ember tragédiája

Rasztari
[előzmény: (23) bodrog, 2009-02-18 14:53:55]
 23. bodrog  |   Válasz erre2009-02-18 14:53:55 [33.] 
Olvasgatva a társalgót és elszomorodván egy vers jutott eszembe viaskodva magammal, hisz fogadalmat tettem nem levelezek, nem írok, most mégis döntöttem nem a forumra hanem ide. Itt előforduló talán megérti a mondandót:
"Mind menetelünk"
"S menetelés-jaj nincs ellene szer.
Már az egész világ menetel.

Ez jobra, az meg balra, s aszerint
Minden egyesen olyan csapat-ing,


Vörös ing, barna, kék s többféle más-
Csak a fehér már szinte lázadás.

Mikor mindenki farkaskéntűvölt,
Báránynak rossz hely megint a föld.

Ma gyűlölik a szelídség szavát-
Bölcs bírálattal hallgass-meg ne járd!

Az ember ma vagy tömeg, vagy "vezér"-
Más nem lehetsz, vagy léted kész veszély.

Plakátok közlik a parancsokat:
Gyülölni kit kell, s hinni mit szabad.

Én elfordulok ezektől, s megyek
Kifelé, hol nem utcakő a gyep.

S elmenetelek, mezőn át, magam-
Menetelést nem látva, boldogan.

S megcsodálom, hogy (amint látható)
Itt mennyi virág fehér lázadó.

Megörvendeztet:fénythogy ont a nap.
De gyülöletre parancsot nem ad.

A nagy ég alatt így bolyongok el,
Míg madár surran, víz csobog közel.

S dúdolgatom a béke énekét,
Melyet egy jobb kor megbocsát, s megért."
(Tompa L.1883-1963)
(Akár írhatnánk, hogy a KOMONDORMásodik egzódusza)




N.A.
[válaszok erre: #24]
 22. Duci  |   Válasz erre2009-02-13 18:54:26 [34.] 
"...Hogy a fogadtatás annál patriarchálisabb legyen, a házi nagy komondorok is odafurakodtak a társaság közé, az érkezett vendégeknek kezeit megnyalva: S ebben is van valami, ami figyelmet érdemel. A házi ebek magaviselete erős tanúbizonysága a házigazda vendégszeretetének: a hol még a komondor is megnyalja a vendég kezét s barátságosan ugrál a nyaka közé, ott szívesen fognak látni; de a hol a kuvasz az ajtóban fekszik és rád mordul, ha közelítesz, ott készen légy arra a kérdésre, hogy "mikor tetszik odább utazni?"
/Jókai Mór/

Rasztari
 21. Duci  |   Válasz erre2009-02-13 18:14:26 [35.] 
Régi vers egy kutyáról

Dicsérjék második hálaadó
lélekkel tanítójukat,
az élet felé nekem egy
kutya mutatta az utat.

Vele indultam legelőször
az udvarból ki a világba.
Szaglászva cikázott előttem, -
tanulékonyan utána...

Futott az úton és a réten
és hogyha valamit talált,
csahintott egyet. Szinte intett,
ahogy vígan kétlábra állt.

Egy ürge luk itt - magyarázta -,
itt meg egy róka fekhetett.
Félmétert szökkent, hogy elkapja
a fölrebbenő fürjeket.

Kavicsot dobtam a folyóba -
úszott máris. A közepén
szemrehányóan vakkantott, majd
fejcsóválva lépdelt felém.

Elébe térdeltem, fejét
magamhoz öleltem zavart
szívvel és néztem hű szemét,
amíg vígan arcomba nyalt.

Elugrott, rázta a vizet,
fröcskölte a virágokat.
Így kellene nékem is
lerázni minden gondomat.

És megbocsátani neked
játékaidat, Istenem
és játszani, míg fejemet
át nem öleled hirtelen.

/Illyés Gyula/

Rasztari
 20. serres  |   Válasz erre2009-01-28 11:21:39 [36.] 
Jókai Mór: Sárga rózsa
Pusztai regény
A festő leszáll a szekérről.
Csak tessék a többiek után menni; látom már a karámot, odatalálok.
S azzal leteszi a tábori székét, festékes ládáját, s a térdére fektetett vázlatos könyvébe elkezdi lekapni a színvázlatot. A szekér a gazdával továbbgördül.
Egyszer csak észreveszi ám a gulyát őrző két komondor az idegen alakot a puszta közepén, s jön nagy ugatással rohanva felé.
A festő nem szokott megijedni: a komondorok is hozzátartoznak a hangulathoz: fehér bundájuk, fekete orruk.
S a nyugodtan guggoló embert a kutya nem bántja; mikor egészen közel érnek hozzá, megállnak: hát ez mi a csoda? leülnek eléje a farkukra, s kíváncsian nyújtogatják a fejüket a skicces-album felé: mit csinál ez itten?
A piktor aztán azt a tréfát követi el velük, hogy az egyiknek a pofáját befesti zöldre, a másikét pirosra. A kutyáknak tetszik az enyelgés, amíg hízelkedésszámba megy. Hanem aztán amint egymásra tekintenek, s meglátják a zölddel, pirossal ragyogó pofáikat, azt hiszik, hogy az valami idegen kutya; nekiesnek egymásnak s összemarakodnak.
Szerencsére itt jön a taligás. Így hívják az ifjabb gulyásnövendéket, akinek az az egyik hivatala, hogy talyigával jár a gulya után, s összegyűjti az árva tőzeget, amit a marhák a mezőn hagynak. Ez szolgál tüzelőül a pusztán. Az árva tőzeg füstjének illata kedves ember és barom orrának.
A talyigás odarohan a járművével a marakodó kutyák közé, amitől azok szétriadnak; aztán megkergeti őket a talyigával: csiba te! Bottól nem fél a komondor; de a talyigátul nagyon fél.
A talyigás helyes kis suhanc, kék inge, gatyája piros fonállal kivarrva; értelmesen tudja előadni az izenetet, amit az urak küldtek a festő úrnak: siessen a karámhoz, ott van sok érdekes lefesteni való.
(így olvashatóbb)
[előzmény: (19) serres, 2009-01-28 11:19:06]
 19. serres  |   Válasz erre2009-01-28 11:19:06 [37.] 
Jókai Mór: Sárga rózsa
Pusztai regény

.........A festő leszáll a szekérről.
– Csak tessék a többiek után menni; látom már a karámot, odatalálok.
S azzal leteszi a tábori székét, festékes ládáját, s a térdére fektetett vázlatos könyvébe elkezdi lekapni a színvázlatot. A szekér a gazdával továbbgördül.
Egyszer csak észreveszi ám a gulyát őrző két komondor az idegen alakot a puszta közepén, s jön nagy ugatással rohanva felé.
A festő nem szokott megijedni: a komondorok is hozzátartoznak a hangulathoz: fehér bundájuk, fekete orruk.
S a nyugodtan guggoló embert a kutya nem bántja; mikor egészen közel érnek hozzá, megállnak: hát ez mi a csoda? leülnek eléje a farkukra, s kíváncsian nyújtogatják a fejüket a skicces-album felé: mit csinál ez itten?
A piktor aztán azt a tréfát követi el velük, hogy az egyiknek a pofáját befesti zöldre, a másikét pirosra. A kutyáknak tetszik az enyelgés, amíg hízelkedésszámba megy. Hanem aztán amint egymásra tekintenek, s meglátják a zölddel, pirossal ragyogó pofáikat, azt hiszik, hogy az valami idegen kutya; nekiesnek egymásnak s összemarakodnak.
Szerencsére itt jön a „taligás”. Így hívják az ifjabb gulyásnövendéket, akinek az az egyik hivatala, hogy talyigával jár a gulya után, s összegyűjti az „árva tőzeget”, amit a marhák a mezőn hagynak. Ez szolgál tüzelőül a pusztán. Az árva tőzeg füstjének illata kedves ember és barom orrának.
A talyigás odarohan a járművével a marakodó kutyák közé, amitől azok szétriadnak; aztán megkergeti őket a talyigával: „csiba te!” Bottól nem fél a komondor; de a talyigátul nagyon fél.
A talyigás helyes kis suhanc, kék inge, gatyája piros fonállal kivarrva; értelmesen tudja előadni az izenetet, amit az urak küldtek a festő úrnak: siessen a karámhoz, ott van sok érdekes lefesteni való.

[válaszok erre: #20] [előzmény: (1) maglor, 2008-12-09 14:55:57]
 18. Duci  |   Válasz erre2009-01-27 12:45:14 [38.] 
"...Ebek a magyarok,
ebek, ebek, ebek,
hűségtől ugatnak,
bajtól nyüszítenek.

Kócos komondorok,
nagy posza agarak,
pici pulik egymás
szivének ugranak.
Ha majd bundájukat
pörkölik istenek,
akkor meghuzódva
újra nyüszítenek..."

/Nagy László/

Rasztari
 17. Duci  |   Válasz erre2009-01-27 12:21:33 [39.] 
Csoóri Sándor: Farsang napi kutyabál

De érdekes volna,
ha kutyabál volna,
s farsang napján
minden kutya
bálba kutyagolna.
Nagy kutya is,
kis kutya is,
kit csíp még a bolha is.

Komondor kényelmes,
lassú táncot ropta,
Puli Pali csárdást,
ahogy meg van írva;
sötét szőre, bozontja
a szemébe lógna.
Csau csacsacsázna,
a foxi bokázna,
a többi vén kutya meg
leülne a hóba.


Rasztari
 16. Duci  |   Válasz erre2009-01-27 10:59:42 [40.] 
Arany János: Toldi

"Réti farkas fészke volt épen alatta,
Benne két kis kölyke rítt az isten-adta.

Megsajnálta Miklós hogy reájok hágott,
Símogatta a két árva kis jószágot,
Mint a juhász-bojtár, amikor kapatja,
A komondor kölyköt végig simogatja.

Kár volt símogatni; csak vesztére tette;
Mert megzörren a nád hirtelen megette;
Jő az anya-farkas szörnyü ordítással,
Rohan a fiúnak, birkoznak egymással.

Fel-feláll a farkas hátulsó lábára,
Méri éles körmét Toldi orcájára,
Csattog a fejér fog vérszopó inyében,
S mintha szikrát hányna, csillog a holdfényen.

Toldi pedig magát serényül forgatja,
Öklének csapásit sűrűn osztogatja:
Ömlik a vér száján és orrán a vadnak,
Nagy meredt szemei szörnyen kidagadnak.

Nyelve a szájában meg nem tudna férni,
Csattogó fogával azt is összevérzi,
Mint veszett kutyáé csorog véres nyála;
Senki sem látott már dühösb vadat nála.

Miklós a kötődést unni kezdi végre,
Lábát sem restelli híni segítségre,
S mint midőn a bika dolgozik szarvával,
Fölveti a farkast egy erős rugással.

Messze az avasba esik a vadállat,
Nagy darab helyütt letördeli a nádat,
És amint lehulla puffanó eséssel,
Nagyot üt a földre hangos nyekkenéssel.

De lám, mintha ördög volna belé bújva,
Egyet hengeredik s talpra ugrik újra,
Elordítja magát keserves haraggal,
S mégyen új csatára köszörült fogakkal.

Körmeit Miklósnak a vállába mártja,
Száját a fejénél két araszra tátja
S hátulsó lábával úgy szorítja térdét,
Pusztítsa el Isten a kegyetlen férgét!

Ez még csak mehetne, de most jő a nagyja:
Ordít a hímfarkas s hátul megtámadja;
- Mit csinálsz most Miklós ? jaj, dehogy birsz vélek!
Ezer lelked volna, mégis megölnének.-

Semmi baj! az néki a tulajdonsága,
Hogy, ha nő veszélye, nő a bátorsága:
Kisegíti magát, sohase féltsétek,
Nem válik belőle farkasoknak étek.

Mert amint a nőstény ölre ment s birokra,
Megszorítja torkát Toldi két marokra;
Csak kifordul körme a fiú nyakából,
Kifogy minden erő a horgas-inából.

Szeme is kidülled, véres könnyel telve,
Mint egy nagy csoroszlya, lóg ki zöldes nyelve:
Nem kiment belőle, bennszorult a pára,
Ahogy eltátotta, úgy maradt az álla.

Akkor fogja Toldi, jót kanyarít véle,
És a kanhoz vágja, mely rohan feléje;
Fölkel az dühösen, s hogy megint lecsapja,
Párját fekhelyéből mérgesen harapja.

És pedig világos, hogy megint fölkelne,
Ha Miklós előre néki nem felelne:
De úgy elpaskolja most a nőstényével,
Hogy világ végéig sem támad többé fel.

Toldi a vadaktól így megmenekülvén,
Megpihent kevéssé egy zsombékra ülvén;
A farkas-fiakban sem volt már lehellet,
Eltaposva nyúltak Toldi lába mellett."


Rasztari
 15. serres  |   Válasz erre2009-01-27 09:06:10 [41.] 
Radnóti Miklós: NEM TUDHATOM

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
1944. január 17.
[előzmény: (1) maglor, 2008-12-09 14:55:57]
 14. gubapumi  |   Válasz erre2008-12-28 17:08:11 [42.] 
JÓKAI MÓR: NÉVTELEN VÁR

...La Barbe Hector kozák ruhát viselt úti köntösül (ez akkor nagyon népszerű volt a franciáknál: az orosz szövetségnél fogva), s az oldalán egy nagy bőriszákot hordott, aminek egészen domború volt az oldala.
- Nem rossz bor! - mondá a jövevény, kihörpintve De Fervlans poharából az aranyszínű rusztit. - Megyek Párizsba. A császár küld gyorspostával. Hát te mit izensz haza?
- Gratulálok a misszióhoz! Hanem átkozott egyenes utat választottál, ha Schönbrunnból Párizsnak útbaejthetted Nezsidert.
- Oka van annak. A császár levelet küld Joséphine-nek.
- Szerelmes levelet?
- Azt nem tudom.
- Add ide, majd mindjárt meglátjuk.
Napóleon nem szokta a leveleit borítékba tenni, csak összehajtotta és lepecsételte.
De Fervlans aztán már tudta a módját, hogyan kell egy ilyen levelet gömbölyűre összenyomni, s a nyíláson át a tartalmat kikukucskálni.
- Rettenetes írás!
...
- Igen, de a mellé csatolt ajándék üti helyre a gyöngédség mérlegét: a császár egy kutyát küld Joséphine-nek.
- Kutyát? Hát nem elég még neki a két hírhedt carlin?
- Megdöglött mind a kettő.
...
- Joséphine vigasztalhatatlan is volt is miattuk. Egyszerre haltak meg, mint hűséges házaspár. A császár most aztán vigasztalásul küld neki egy új kutyakölyköt, ami most a legújabb divatcikk Párizsban.
Fogtam is már egy gyönyörű példányt ebből a szaloncikkből, ami közirigységet fog fölkelteni odahaza.
Azzal kihúzta a bőrtarisznyájából azt a tárgyat, amitől annak a horpaszai úgy felduzzadtak, s letette az asztal közepére.
Egy hatalmas magyar juhász komondorkölyök volt az, szép, bozontos, fehérszőrű, mely, amint az asztalra ki lett téve, rögtön elkezdte a hátulsó lábaival a füle tövét vakargatni, s aztán szétvetette a négy lábát, s bátran megugatta az egész úri társaságot.
- Hisz ez a chien de Vienne magyar juhászkutya - mondta De Fervlans -, ami időjártával akkorára meg fog nőni, hogy a császárné lovagolhat rajta.
- Mire ez a kutya olyan nagyra megnő, akkor már Joséphine nem lesz császárné.
...




Ez ugyan nem szépirodalom, de talán érdekes lehet. Winkler Róbert: Kutyaszorító

KOMONDOR: több mint testőr
Az ősi szittya brutalitás talán utolsó maradványa. Mint minden pásztorkodásra hajlamos nép, a magyar is kitenyésztette a maga nyájőrzőjét, ami a jóval kisebb termetű terelőkutyákkal ellentétben inkább testőri feladatokat látott el a csorda mellett.
A komondor talán még keményebb fickó, mint közeli rokona, a valamelyest rendezettebb küllemű délorosz juhász. A farkasokat legjobban vacsorára szereti, vezérelve a klasszikus népi bölcsesség adaptációja: egy farkas nem farkas, két farkas fél farkas és így tovább, szigorúan az exponencialitás irányában. Ha a komondor mind a hatvan kilójával támadásba lendül, inkább bölcsnek, mint gyávának kell neveznünk a futásban menedéket kereső ordast. Az irtózatos erejű harapás, az acélos izomzat és az erőteljes csontozat mellett subaszőnyegszerű, energiapajzs hatékonyságú szőre teszi harapásállóvá.
A farkasok kiírtása után a komondor nem maradt munka nélkül, a magányos tanyákat védte a jófej haramiáktól. Nagy területek őrzésére mindmáig az egyik legmegfelelőbb kutya, ha szabadon kószálhat a zónában, Winnettou legyen a talpán, aki ki tudja játszani éberségét. A komondor túl intelligens ahhoz, hogy láncra verjék. Megszokta, hogy jön, megy, intézkedik, így a tétlenséget ugyanúgy megsínyli, akár a legtöbb kreatív lény. Láncon nem tud kibontakozni, személyiségtorzulásai hamar kiütköznek, agresszív lesz és alattomos, a legváratlanabb pillanatokban próbál harapni, de az már nem ő.
A nyolcvanas évek elején egyszer hazafelé tartottam egy buliról, és mivel rövidíteni akartam az úton, szovjet versenybringám nyergében hasítva az éji szellőt, eltévedtem egy kertvárosi részen. A közvilágítás nem vetett túl jó fényt a helyi tanácsra, ám azt ki lehetett venni a sötétben, hogy az egyik kerítés mögött bömbölő fehéres derengés egy komondor. Hálásan gondoltam a kerítés építőjére, ám ahogy eszembe jutott, mi lenne, ha kiugrana a kutya, megmutatkozott a komondorok telepatikus képessége. Kiugrott. Én tökéletesen megértettem az ő szempontjait, unalmas egy garnizon ez a félreeső telek, kevés a meló, ő meg szeret dolgozni. Beletapostam hát a pedálba, ám az éppen a felső holtponton volt, a nagy igyekezettől hátrafelé nyomtam, így az ismeretlen szovjet konstruktőr műve a Halley-üstökös sebességével vágódott bele bal sípcsontomba. Láttam már szerencsésebb repülőrajtot is, mitagadás. De Zénón megsejthetett valamit: papírforma szerint én voltam a teknősbéka, a kutya pedig a gyors lábú Akhilleusz, mégsem ért utol. Gondolom, hazasétált, és visszaugrott a kerítésen át. Én pedig kimostam a vért igényes Kaszuccsi-farmeremből, és azóta is hálás szívvel gondolok a komondor disztingvált intelligenciájára. Egy pitbull megölt volna.


Zsu

"Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt... és megtaláltam a Hazámat."
 13. gubapumi  |   Válasz erre2008-12-20 11:40:18 [43.] 
FEKETE ISTVÁN: VUK

...A két róka szeme a házon volt, és megdermedtek egy pillanatra, mert kinyílt az ajtó, és nagy világosság csapott ki az udvarra.
Ott állt a Simabőrű. A világosságot kezében tartotta és kikiáltott:
- Finánc! Borzas! - és füttyentett.
A két róka remegve várta, mi lesz.
A füttyre előrohantak a kutyák, és farkcsóválva ugrálták körül az embert, aki megsimogatta a fejüket.
- Undorító! - mondta Karak. - A lábait nyalják...
- Gyertek be ebben a ronda időben - mondta az ember, és a kutyák megrázták magukat, hogy a vizet ne vigyék be az ember szobájába. Jól nevelt kutyák voltak.
Ekkor még egy kutya tűnt fel a világosságban. Nagy, fehér komondor volt. Farkát csóválgatta ez is, de fejét szomorúan lehajtotta, mert az ember rámordult:
- Hát a házat ki őrzi? Takarodj! - és megfenyegette.
Az öreg komondor eloldalgott, és sajnálta, hogy hízelgéssel nem vitte annyira, mint a többiek. Ő csak egyszerű, falusi komondor volt, aki őrizte a házat, mint az apja, odaadta volna életét is gazdájáért, de kezet nyalni nem tanult meg.
...
Kurra ekkor már az erdei ház kerítésénél loholt, és fogcsikorgatva préselte be magát azon a kis nyíláson, amelyen a rókák nemrégen kijöttek. Pattogva tört a kerítés. Erre már felébredt az öreg komondor is, és jó álmából felverve, iszonyú méreggel ugrott neki Kurrának.
- Mit akarsz itt, mit keresel itt? - üvöltötte, és tépte Kurrát, akiben gyűlölte a farkast.
- Ne marj, te veszett barom! - ordította Kurra. - Karakot keresem, a rókát, aki itt van valahol - és visszaharapta a komondort, de még mindig be volt szorulva a kerítés közé.
A vadász felült ágyában. Megismerte, hogy idegen kutya ugat az udvarban. Talán veszett is. Kabátot rántott magára, puskát a kézbe, és óvatosan kisurrant az ajtón. Finánc, a vizsla is ki akart menni, de azt visszaparancsolta:
- Meg akarsz te is veszni?
Künn nagy volt a zenebona.
Kurra már kiszabadította magát, és - mert gyorsabb volt - tépte a komondort, ahol érte. Forgott a két kutya, mint a forgószél.
A vadász már felemelte puskáját, és most csak azt várta, hogy az idegen kutya forduljon feléje.
És ekkor Kurra úgy érezte, hogy összedűlt a világ. Nagy világosság rebbent fel előtte, utána tompa, nagy sötétség. A durranást már alig hallotta. És Kurrának már nem fájt semmi...
Amikor a vadász jobban megnézte a kimúlt kutyát, megvakarta a fejét:
- A Ponciusát ennek a dögnek! Hiszen ez a jegyző úr farkaskutyája! Nem volt ez veszett, csak kujtorgott a bestia. Ugye, Basa, öreg kutyám? - és megsimogatta a komondor fejét, ki egyszerre elfelejtette az esti gorombaságot, és hálásan csóválta a farkát. - Most aztán eláshatom ezt a dögöt - mérgelődött a vadász -, mert... Isten ments, hogy a jegyző úr megtudja az esetet. No hiszen! Majd ha keresik, ő fogja legjobban sajnálni: az a drága szép kutya elveszett? Ejnye, ejnye, de kár érte! Biztosan a cigányok lopták el. Itt csavarognak, de hát hiába szól a csendőr uraknak...



Zsu

"Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt... és megtaláltam a Hazámat."
 12. gubapumi  |   Válasz erre2008-12-20 10:52:44 [44.] 
Juhász Gyula:Az utolsó

Mint nyáj után a nyári est porában,
Míg vén harang üzen az ó toronyból,
Úgy baktat andalgó versek nyomában
Ez az utolsó, elfáradt komondor.

A nyáj betér a kiskapuk során,
Meleg szívek fogadják simogatva,
A hűvös éjben a szegény, sovány,
Beteg komondor szűköl csak. Siratja

A verőfényes delelő csodáit,
A délibábot, a nagy égi mester
Tündéri várát szivárványszinekkel.

Mindent, mi szép volt, boldog és derüs.
A nyáj pihen. A komondor ezüst
Tetők alatt az éjben mire vár itt?


Zsu

"Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt... és megtaláltam a Hazámat."
 11. gubapumi  |   Válasz erre2008-12-20 10:49:44 [45.] 
Juhászkutya

A bükkön nyugtalan szajkó rikolt,
a martokon vereslik az eper.
Az út mellett, az epres fű között,
egy fehér bundás nyájőrző hever.

Autó jött s benne meglobbant a vér,
a vad, szemfog-villantó akarat:
mit keres ez a rém a havason?
A harc rövid volt. Holtan ott maradt.

Kakukkszó száll a vízzúgáson át,
idekongat egy kolompos tehén,
liheg a gyík egy napfoltos kövön,
arany légy jár a holt állat szemén.

A legelőn a turma messze jár,
árnyékot nőtet már a délután.
Szenes ember jő, ránéz, megy tovább,
ki tűnődnék egy elnémult kutyán?

De mikor minden juh kosárba tér
s rémrejtő éjjé nő az esthomály,
s hallgat a mindig-éber strázsa-szó,
összébb húzódva megborzong a nyáj.


Zsu

"Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt... és megtaláltam a Hazámat."
 10. karchasz  |   Válasz erre2008-12-18 21:16:10 [46.] 
Benkő László: Idegen Tüzek
„ Történt ugyanis, hogy a komondorok morogni, majd ugatni kezdtek úgy éjféltájban, és a legvérmesebbje el is indult hivatala teljesítésére az orda felső széle felé.
-Ember jön- állapította meg Szaló , a bő unokaöccsének a fia.
-Farkasra nem így vakognak. Menjünk, lehet hogy többen is vannak. Tán orozni akarnak a karámból.
-Fel, legények! – utasította a tizedet Majk, és egyetlen lendülettel felkapott a hátasára.
– Kopja, íj, tegez és fokos legyen!
A kutyák már jó messzire ugattak. Majk félúton gondolkodott csak el, nem csel-e ez a javából. Tudják, hogy fiatalok őrzik az ordát, és ravasz módon elcsalják őket, hogy elölről meg bemehessenek, s elhajtsanak a lovakból, amennyit csak akarnak. De nem volt már idő ezen prézsmitálni. Egyre közelebb hallatszott a komondorok hörgése meg egy ostor pattogása, amint a megtámadott idegen azzal igyekezett elkergetni őket.
Majk háromfelé osztotta a kis csapatot, ő negyedmagával egyenest a hang felé vágtatott. Az utat a lovak jól ismerték, fel sem merült, hogy esetleg gödörbe léphetnek és lábukat törhetik. A komondorok egy lovas ember körül acsarkodtak. Kerülgették az ideges állatot, igyekeztek belekapni a kengyelben nyugvó csizmába. A lovas nagyokat csördített az ostorral, de a kócos, loboncos állatok nem tágítottak. Nem arra nevelte őket a pusztai pásztor, hogy csak úgy meghátráljanak. Amelyik megtette, bizton számíthatott arra, hogy még aznap agyonütik baltával. Haszontalan állatot senki nem etet.”
***
„ A besenyő szállás csendjét hangos ugatás zavarta meg. A komondorok elvágtattak a folyó felé, ahol a kalmárok útja vezetett. Muka , a lovász megdörzsölte a szemét és feltápászkodott. A lova ott ácsorgott pár lépésre , nyereggel, fékkel, ahogy egy gyepü mentén élő óvatos besenyő lovához illik. A hátára lendült, és elvágtatott a kutyák után. Egyik társa követte.
A kutyák között, a földön, maga körül csapkodva forgolódott egy szakállas, csuhás alak. Két lova idegesen kapkodta a fejét, és rúgott a komondorok felé. A csuhásnak vérzett a lába.
Muka csördített az ostorral. A kutyák hátrébb húzódtak, de láthatóan nem akaródzott nekik végérvényesen visszavonulni.”



"Ezeket a kutyákat a körülmények hozták létre, és nem az emberek. Ahhoz, hogy ilyen kutyákat tudj produkálni, ahhoz a körülményeket is biztosítani kell. A tenyésztés önfeláldozó tevékenység, egy misszió, és nem üzlet."
 9. gubapumi  |   Válasz erre2008-12-13 15:59:32 [47.] 
"Mocskos" tudománya

Reggeli után, amint ültünk az eperfa alatt, azt mondja az apám:
- Az a Mocskos - ott a szekér alatt, - megint nagyon nyalja a száját. Fogadni mernék, hajnalban megint nyulat fogott...
Mocskos a legvénebb komondorunk volt; több huncutsággal körítve, mint egy szilenciumozott zugprókátor.
- Menj csak oda, - mondja az apám, - de csak úgy oldalazva, mert ha egyenest mégy, elszalad és nézd meg a száját...
Odamegyek, s menet közben félszemmel ránézek; hát csupa vér meg nyúlszőr a pofája.
- Én nem értem ezt a dögöt, -mondja az apám, - hogy képes ez megfogni a nyulat. Öreg is, kövér is; talán egy gyerekkel se tudna versenyt futni...
Aztán hozzánk fordult:
- Gyerekek, aki meglesi, hogy, hogy manőverez ez a vén dög a nyúllal, annak húsz ezüst pengő krajcár üti a markát!
Erre nagy izgalom támadt. Mind a hárman lelkendezve beszéltünk és járt a kezünk lábunk. Nagyszerű tervek röpködtek a levegőben, de az apám csendet parancsolt.
- Ide hallgassatok, - azt mondja. - Nem szabad egy lépést se tenni, mert ez a vén betyár visszaforog, ha elindul, hogy nem megy e valaki utána. S ha meglát benneteket, lefekszik, és nem csinál semmit. Ezt csak úgy lehet meglesni, hogy mikor kibaktat a tanyából, ti fölmentek a padlásra, s onnét látcsővel figyelitek...

Harmadnap reggel, harmatmúlás után, ragyogó napsütésben, - mikor a nyulak már kihancúrozták magukat és aludtak, - előjött Mocskos a szekér alól; meghempergett, vakarózott, nyújtózott, ásított egyet, aztán kedélyes kocogással kiszaladt a tanyából...
A tanya szélén visszafordult, hogy nem figyeli e valaki; mert tudta tapasztalatból, hogy a nyúlfogdosás bűn, amiért egy marék sörét jár, puskából küldve a farába...
Mi gyerekek rohantunk idegesen a padlásra és csőre kaptuk.
Átugrotta az árkot, s már ott volt a földeken. Egy kicsit még megállt s tekintgetett, hogy merre induljon. Aztán ellódult egy friss szántáson menve, de folyton a tarlót nézte, s látszott, hogy onnét várja a pecsenyét...
Pár száz lépést kocogott így, a puha szántáson, ahol olyan zajtalanul lehet menni, hogy azt még a nyúl se hallja meg.
Egyszer csak hirtelen megállt: merően nézett egy irányba, magasan tartott fejjel, hegyesedő fülekkel.
- Nyulat lát! - ordítom lelkendezve, - mire az öcsém kikapja kezemből a látcsövet. Pofonok csengnek, sírás, rívás, de nem adja vissza...
- Oldalt fordul. Félkörben szalad, mint a bolond. Már kétszer fölbukott. Rögtön megcsinálja a félkört...
Megvan!
- Nézd a félkört, - hadarja a bátyám, - ahonnét elindult és ahol most áll. Húzd meg a szemeddel a két pont közötti vonalat; annak a közepe táján kell feküdni a nyúlnak...
- Nem látom! - makogja az öcsém, de abban a pillanatban a bátyám kikapja kezéből a látcsövet.
Most aztán ő diktál:
- Lefeküdt. A fejét előre nyújtja, a lábait maga alá húzva, mintha ugornék...
- De minek került akkorát? - kérdi az öcsém.
- Minek? Hát annak, - mondom - mert a szél, - onnét, ahonnét meglátta, - tőle a nyúl felé fujt. A nyúl hát a szagát is meg a közeledését is a zörgős tarlón már messziről észrevette volna. Most aztán, hogy az ellenkező oldalra került, a szél a nyúltól fuj őfeléje, s így a nyúl nem kaphat se szimatot, se zörgést...
- Megvan a nyúl, - lelkendezik a bátyám. - Ott fekszik, alszik, előtte vagy nyolcvan lépésre!
Most aztán Mocskos olyan arcátlanságot produkált, hogy még mi, gyerekek is elképedtünk tőle.
Amint egy szélroham jött, annak a suhogásában, zörgésében, zajában felpattanva, mint az őrült rohant előre. De abban a pillanatban, mint a szélroham gyengült, ledobta magát villámgyorsan a földre.
A harmadik szélroham után, a harmadik nekirugaszkodásra már ott volt négy öt méternyire az alvó nyúltól s mikor a szél ismét fölzúgott, fölállt, s most már szép lassan, óvatosan, lábujjhegyen, odasomfordált a nyúlhoz és megfogta.
A fölriadt nyúl nagyot rugott magán. Két hátulsó lába fent kalimpált a levegőben. Mert a nyakát fogta. Fehér hasa rémesen villogott a napfényben, de Mocskos ráhasalt - és megette...
Mikor az apámnak elreferáltuk, nevetett, meg a fejét csóválta.
- Nahát, - azt mondta aztán, - csak az menti meg, hogy már közel húsz éve szolgál. Sajnálom leveretni. De nyulat többet nem zabál...
- Szuhay! A Mocskos nyakába még ma egy rőfös koloncot!
Nagy bánat a kutya nyakában a kolonc. Olyasféle, mint az életfogytiglan tartó fegyház. Még talán az akasztófánál is cifrább!
Mert a koloncos kutya nem tud egyáltalában szaladni, csak úgy gyászinduló ütemére, lassan, óvatosan lépegetni. Mert az első lábai előtt, a földtől úgy négy ujjnyira, ott lóg keresztben a két három arasz hosszú gyalázatos kolonc, egy vízszintes léc, amiben, ha szaladni akar, összetöri az első lábait.
Ilyen utolsó sorsra jutott Mocskos, a tizenhárompróbás öreg komondor...

Reggeli után, amint ülünk az eperfa alatt, azt mondja az apám:
- Nézzétek már: Mocskos a szekér alatt megint nyalja a száját. Hát nincs azon a dögön kolonc?
- Dehogy is nincs, - mondja öreg Szuhay, aki pár lépéssel arrébb birkát nyúz.
- Meg köll nézni a száját, - mondja az apám.
Megnézzük, hát csupa vér meg nyúlszőr a pofája, de a kolonc - a nyakán...
Nézünk egymásra megnyúlt ábrázattal: - Hát ez meg hogy lehet? Hisz’ ha egyet ugrik, a kolonc kettétöri mind a két első lábát!
Szuhay mérgelődik. Apám földhöz vágja a szivarját:
- Hát hogy fogja meg? A ménkű csapna bele!
Meglestük ismét.
Hát amint elindult, szépen a szájába fogta a koloncot és akadálytalanul futott, ugrált, feküdt, kelt, csúszott, mert a koloncot, ami a lábát zúzta volna, a szájában tartotta...
- Ekkora gazság kíméletet érdemel, - mondta az apám. - Szuhay, vegye le róla a koloncot, nem fog ez már megjavulni úgy se, soha...



Zsu

"Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt... és megtaláltam a Hazámat."
[válaszok erre: #57]
 8. gubapumi  |   Válasz erre2008-12-10 13:15:19 [48.] 
Fekete István: Gyeplő nélkül

...Az ember gumicsizmái elindultak a ketrec felé s Mackó farkcsóválva fogadta az ispánt, aki - bár ez szinte lehetetlen - még Móricnak, a gazdának is parancsolt.
-Hogy vagytok, Mackó?
Mackó elhúzta a száját, ami annyit jelentett:
-Köszönöm, csak megvagyunk.
-Megnézem a kölykeidet.
Az ispán kinyitotta a ketrec ajtaját, leguggolt és úgy hívogatta a kölykeket; de egyelőre csak Mackó hallgatott oda.
-Nem téged hívtalak - tolta félre az ispán a kutyát és elkapta a legközelebbi kis kutyát.
Mackó idegesen toporgott, a kölyök pedig ijedten lapult az ember kezében. Később keservesen nyüszíteni kezdett.
-Nem bántalak, te...- és letette a kölyket, mire Mackó megnyugodott, de azért ott állt, mint a zsandár.
Az ispán bement a ketrecbe, leült a szalmára és egyenként ölbevette a kiskutyákat. Mackó érezte már, hogy nincs baj, így leült ő is és csak akkor vették észre a gazdát, amikor az rájuk köszönt.
-Beszédet hallottam, mondom, benézek...
-Nézem ezeket a kölykeket - állt fel az ispán, akit bántott, hogy szinte játék közben lepték meg - egyet magamnak akarok.
-Gyengék még.
-Hát nem most. De ilyenkor már meglátszik, melyikből lesz valami.
-Amelyik először visszatalál a fészekbe.
-Igaza van.
Az ispán és a gazda összeszedték a kölykeket és kihordták őket egy halomba a járdára, aztán felálltak és nézték, mi lesz. Mackó izgatottan járt kölykei körül.
A kiskutyák szinte egyszerre indultak a ketrec felé, csak egy maradt ülve és vakaródzni kezdett. Aztán körülnézett és megszagolta a gazda csizmáját. A gazda lökött egyet rajta.
- Arra van az út, te buszma!
A kiskutya nem ment.
A gazda erre kézzel akarta terelni, mire a kis pamacs éretlen vékonyan morogni kezdett és beleharapott a gazda kezébe.
- Ez az - mondta az ispán, - míg a gazda az ujját szopogatta. - Jó fogas kutya lesz.
- Fene a taknyosát - mondta Móric - ezt majd eldugom az uraság elől, mert már a múltkor nagyon nézegette őket, hogy melyiket hová adja.
- Nem kell eldugni. Mondja, hogy ez ittmarad tenyésztésre.
- Igenis.
...


Zsu

"Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt... és megtaláltam a Hazámat."
 7. gubapumi  |   Válasz erre2008-12-09 23:22:26 [49.] 
FEKETE ISTVÁN: HÚ

... A csendes beszédre a nagy, fehér komondor is kiballagott a kertbe, mert neki ehhez joga volt. Kiballagott, és gazdáját farkcsóválással üdvözölte, ami a baglyokat mérhetetlenül felingerelte.
A két nőstény leugrott a földre, és fújt, csak a hím tartott ki a szikladarabon, és szárnyát széttárva sziszegett a kutya felé, és csőrét csattogtatta.
Az ember mosolygott.
-Látod, Mackó, ezeknek mindenki ellenség. De majd megbarátkoznak veled is.
-Kivágom a szemed, ha közelebb jössz! - pattogott a hím.
-Nono - csóválta a farkát Mackó -, milyen mérgesek vagytok!
-Majd megismeritek Mackót is -mondta az ember. - Mackó jó fiú, nem bánt senkit és semmit, csak a fináncot nem szereti, a csendőrt és a kéményseprőt.
...
Mackó ebéd után aludni szokott. Természetesen Mackó máskor is aludt napközben - hiszen éjszaka nemigen pihent -, de rendszertelenül. Ebéd után azonban mindig aludt - ha ugyan meg nem zavarták-, s ilyenkor véres szemekkel, dühösen ébredt. Az egész udvar tudta, hogy ilyenkor Mackót nem jó háborgatni, mert Mackó nemcsak harapós kedvében van, de Mackó harap is.
De ezen a délutánon nem háborgatta Mackót senki. A tyúkok is szunyókáltak az istálló eresze alatt a porban, a malacok is aludtak az ólban, és még a verebek is csendben voltak az udvar bokrai között, mert Nerr, a karvaly az előbb vitte el az idei fiókát.
-Bokorba! Bokorba! - csiripeltek az anyák, de a fiú megrémült, felfelé repült, egyenesen a karvaly gyilkos karmaiba. Szinte úgy látszott, hogy oda is akar repülni...Aztán csak leejtette szárnyait, mert a tűhegyes karmok egész testét átjárták.
-Nem is szenvedett - gondolták volna az emberek, ha látták volna, de ezt nem lehet tudni, a fióka pedig már nem nyilatkozhatott.
Mackó persze fel sem ébredt a tragédiára, s amikor felébredt, meglehetősen értelmetlenül nézte véreres szemével a buta délutánt. Ez volt az az idő, amikor Mackó bárkibe belekötött volna, ha lett volna kibe, de mivel nem volt, csak felkelt, és mogorván kirázta a port a nyárra teljesen alkalmatlan bundából. Aztán ásított és nyújtózkodott, és Hú jutott eszébe, akinek kunyhóját a délelőtt üresen találta.
Mackót ez meglepte, és egy darabig tanácstalanul csóválta a farkát, aztán kiballagott az udvarba, ahol ismét a malacok között kellet rendet csinálni.
Mackó miután ezt is elvégezte, még dühös volt egy darabig, bár nem tudta, hogy a malacok ingerelték-e fel, vagy az, hogy Hú eltűnt. Újabban ugyanis többször meglátogatta a baglyot, aki ugyan biztosította, hogy még változatlanul utálja, de aztán mégiscsak elbeszélgettek azon a rövid nyelven, ami két ilyen nagyon különböző életű és felfogású lény között elképzelhető.
...


Zsu

"Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt... és megtaláltam a Hazámat."
 6. karchasz  |   Válasz erre2008-12-09 22:26:01 [50.] 
FEKETE ISTVÁN: MACKÓ

Amikor hónom alá fogtam, hogy hazavigyem, anyja, az öreg Mackó kikísért az istállóból, megszaglászta még egyszer fiát, engem is, és fáradtan csóválta farkát.
-Jó helye lesz, ne félj Mackó!- fogadkoztam, s az öreg kutya meleg, okos szeme olyan értelmesen hunyorgott rám, mintha csak azt mondta volna:
-Tudom…nem is aggódom…
Ennek már tíz éve!
Azóta az öreg Mackónak már a csontjai is elporladtak, és a kis Mackó is hatalmas öreg komondor lett, akinek bizony-bármilyen fájdalmas- utódjáról kellett gondoskodnom.
Ezt persze nem mondom senkinek- legkevésbé Mackónak-, de az utolsó kölykeiből kiválasztottam egyet, és azzal adtam ki az egyik pusztára, hogy ha kell, hát visszaveszem.
Jól választottam. Az utód tökéletesen örökölte anyja minden vonását, mozdulatát és a nevét is. Ha szólok hozzá, éppen úgy leül, mint az anyja, bozontos, nagy fejét éppen úgy félrefordítja, és szemében annyi értelem sugárzik, hogy könnyen kitalálom gondolatát.
-Csak beszélj- mondja a szeme-, mindent értek, ha nem is válaszolok.
Ha lábam eléje teszem, nagy mancsát teljesen anyja mozdulatával fekteti cipőmre, sőt ritkább találkozáskor, ha távolabb vagyok is, hozzám jön, lehasal elém, és lápát puhán a cipőmre teszi. Ez nálunk a parolázás.
-Szervusz, kis Mackó! Mi újság?
De ezekről a barátkozásokról anyja mit sem tud. Nagyokat alszik a napon, és talán álmodik régi szép napokról, amikor jobbak voltak a fogak, rugalmasabbak az inak, és jobb minden, merthogy: elmúlt.
Néha ugyan gyanakodva szaglász, és ilyenkor szemrehányóan néz rám.
- Miféle idegen kutya volt ez megint?…
- Á, semmi. A juhász kutyája ugrált rám, de hát tudod, Mackó, milyen tolakodók a pumik… És igyekszem csak feleolyan becsületesen nézni Mackóra, mint ő rám. Nemigen sikerül, de hozzáadok egy kis simogatást, és az utódról ezzel elterelem a gyanút. Mackó pedig nehéz sóhajtással lefekszik újra a kapu mellé, mert egész éjjel nem aludt.
Ilyenkor nyáron éjjel sem csendes a falu. A cséplőgép majdnem éjfélig búgott, az emberek jöttek-mentek, és Mackó nem szereti az ilyen rendetlenséget. Éjjel legyen csend! Nem lehet a szegény kutyától azt kívánni, hogy ebben a zajban kiválogassa, ki tolvaj, és ki jár egyenes úton. Na és a hírek? A kutyahírek, amelyeket távoli házőrzők kiabálnak, azokat sem lehet megérteni…
A szomszédban búg a cséplőgép, dalolnak is, és Mackó – amit csak ritkán tesz meg, ha valami nagyobb problémája van – csendesen megjelenik a verandán, és rám néz.
- Hát ez miféle lárma?
- Csépelnek, Mackókám, de nem tart soká…ez ellen nem lehet semmit tenni.
- Elég furcsa – csóválja farkát az öreg kutya, és kiballag a külső udvarba.
De belátogat Mackó olyankor is, ha vendégek jönnek. Nyitva van a verandaajtó, szokatlanvilágosság, egy kis lárma is kihallatszik, és Mackó ilyenkor megnézi, hogy nincs-e valami baj.
- Nincs semmi baj, Mackó, vendégek vannak…
Mackó erre csóválja a farkát, és lehasal elém, mert a „vendégek” szóval kapcsolatban jó emlékei vannak. A falatot illedelmesen szájába veszi, rám nevet, és kissé élénkebb farkcsóválások közt kivonul óljához.
Ilyenkor mindig eszembe jut egy régi eset, amikor Mackó megelőzte a vendégeket. A kertben terítettek akkor is, és feleségem egy púposan megrakott, nagy tál süteményt – szépen letakarva – valami alacsony asztalkán helyezett el. Égtek a lámpák, és mi kimentünk a vendégek elé a vasútra.
Mackónak persze feltűnt a világosság. Beballagott megérdeklődni mi újság, de sehol senki. A kis asztal felől azonban jó illatok lengedeztek. A terítőt óvatosan lehúzta – talán körülnézett, hogy rászól-e valaki -, és mivel még mindig nem jött senki, az egész tál tésztát az utolsó darabig megette. A tálat – Mackó rendes kutya – szépen kinyalta, aztán elvonult.
A vendégek azért nem haltak éhen, én pedig elővettem Mackót. Megfenyegettem botommal.
- Torkos vén eb! Látni sem akarlak, takarodj!
Mackó csóválásra igazított farka azonnal lekonyult, és bűnbánó bűnösként ballagott óljába a kocsiderékra való édességet megemészteni.
Akkor éjjel nem is ugatott, pedig mély hangját egyébként szívesen fitogtatja, és még a messzi faluvégi kutyák is tisztán megérthetik üzeneteit. Mert hogy üzengetnek egymásnak, az kétségtelen. Sose vágnak egymás szavába, és csak akkor felelnek, ha a másik elmondta mondókáját.
Nyitott ablaknál alszunk. Szomszédom a templom, és ezért néha le kell Mackót intenem, mert a templom fala Mackó ugatását szinte a fejünkhöz veri. De a visszhang nekem is jó, mert csak kiszólok az ablakon:
- Nem hallgatsz Mackó!
És Mackó valószínűleg megrettenve néz körül, mert mintha ott szóltam volna mellette. Ilyenkor meg is van sértve, de reggelre elfelejti.
Ha azonban valami rendkívüli esemény van, Mackót nem lehet elhallgattatni. Ilyenkor ki kell menni, és megnézni mi a baj, de ilyenkor hangja is egészen más. Egyszer különös , szaggatott, keserves hangon ugatott, hogy szinte megijedtem. Akkor volt kölyök az utódnak szánt kis Mackó. Az udvaron feneketlen sötét.
- Hol van Mackó? Mi baj van?
Mackó azonnal ott termett, és szinte tuszkolt orrával a kerítés felé. A kerítésen túl ott szomorkodott a kis Mackó. Valahol kibújt, és nem tudott visszajönni, az anyja pedig nem tudott kimenni, pedig a szoptatás órája már nagyon sürgette.
A gyermeket fülénél fogva bevezettem, anyját pedig összeszidtam:
- Mi vagyok én, szárazdajka? Vigyázz a kölykedre, hogy hova mászkál!
Rám se hallgatott. Körülszaglászta fiát, és lengő farkcsóválással adta tudtomra, hogy köszöni szépen, most már elmehetek.
Mackónak vannak ellenségei, és vannak barátai. Ellensége: minden egyenruha és minden –kéményseprő; barátai pedig az asszonyok és gyerekek. Ezeket meg sem ugatja, de ha csendőr vagy kéményseprő jön a házhoz, ezeket kísérgetni kell, mert Mackó talán megölné őket. Egyszer jókor reggel nagy zenebonát, kiabálást hallok a hátsó udvar felöl. Még idejében érkeztem, de a kéményseprő már a kerítés tetején lovagolt, Mackó pedig csattogó fogakkal ugrált utána, hogy ő megeszi ezt a gonosz fekete embert.
- Megőrültél Mackó?! Ez egy tisztességes kéményseprő…
- Bánom is én ! – ordított Mackó, és csak hosszas rábeszélésre engedte magát bezárni, de a kéményseprő papucsát mindenesetre magával vitte.
Azután nem szereti Mackó a teliholdat se.
Az ég alja még alig vörösödik, mikor már nyugtalanul jár-kel. A felhőkre szórt hideg tűz mintha távoli nagy vészek hordozója lenne, mert valami rettegés, valami reszkető láz izzik az árnyékok mentén, és Mackó vonítva figyelmezteti a környéket, vigyázzanak, vigyázzanak…mert a rém itt jár…csak nem látja senki.
Környékünkön nem is lett semmi baj, de reggel, amikor kimentem a pusztára, a gazda felesége könnyes szemmel újságolta, hogy a kis Mackót elgázolta egy autó…
A hír engem is szíven ütött. Hűséges, kedves szeme mintha rám nyílt volna még egyszer, aztán eltűnt, és csak üres sötétség maradt a helyén.
Odahaza talán kicsit hosszabban simogattam meg anyja fejét, mert az öreg kutya kérdőleg rám nézett.
- Valami baj van?
- Semmi, Mackó… mi lenne? Múlik a nyár, öreg kutyám. Múlik, de még szép lehet az ősz is…
Éjjel pedig megrettenve ültem fel ágyamban.
Mackó szaggatott, panaszos ugatása verte szét álmom, mint valamikor régen, amikor nem tudott fiához menni.
Most is kimentem hozzá.
Állt a kerítés mellett, és panaszosan, vádlóan ugatta a sötétséget.
- Látsz valamit, Mackókám? Mert én nem látok semmit…
Felettünk zavaros, lázas arcával hidegen úszott a hold.
Átöleltem az öreg kutya fejét, és elhúztam a kerítéstől.
- Gyere, Mackókám, én nem látok semmit abban a tulsó árnyékban, de tudom, hogy hiába a panasz, nem jött még onnét vissza senki, de senki.
(1940)


"Ezeket a kutyákat a körülmények hozták létre, és nem az emberek. Ahhoz, hogy ilyen kutyákat tudj produkálni, ahhoz a körülményeket is biztosítani kell. A tenyésztés önfeláldozó tevékenység, egy misszió, és nem üzlet."
 Komondorok a magyar irodalomban (üzenet: 55, KOMONDOR)  
    / 3 
Lista: 
Kép:
Smile:
  

Új hozzászólás írása
  Név :   Jelszó :
  Mail :
  Üzenet:

 Betűszín:  Háttérszín:
 Árnyék:      Parázslás:
BBcode On/Off.    Betűméret:
Url/Kép autokonverzió On/Off.
Aláírás beszúrása
  Kép feltöltés: [Feltöltési max. file méret (byte): 20000]
    Írja be ide a képen látható biztonsági kódot:
Smiley kódok teljes listája
Az oldal 0.01642107963562 másodperc alatt generálódott.

  Cégadatok  |   Felhasználási feltételek  |   Adatvédelem  |   Általános Fórum Szabályzat  |   Médiaajánlat  |   Segítség Partner oldalak
  Netboard Bt. © 2001-2013. E-mail