Hétköznapjaink

Ezt tegnap kaptam, érdekes...

"2010. június 11., péntek
Illatos út

Ha valaki mentális mazochista, aki élvezi, ha vadidegen bunkók huzakodnak vele és kioktatják, akkor azonnal vegye az irányt az Illatos út felé. Mi onnan akartunk kutyát hozni. Megnéztük a honlapot, kiválasztottunk egy kutyust, akiről természetesen telefonon nem adtak a telepiek felvilágosítást. Gondolom, a személyiségi jogait sérti, ha elmondják róla, hogy mekkora, hány éves, és egyáltalán bent van-e még. És gondolom, a személyiségi jogait az nem sérti, ha azért kell megölni, mert nem megy érte senki.

Így aztán a harminc fokos hőségben elbuszoztunk a telepre. Rögtön a bejáratnál egy biztonsági őr megkérdezte a nevemet. Most vagy így akart csajozni, vagy az én nevem volt aznap a jelszó, mert nem írta fel sehová, hanem kinyitotta a kaput. Bent egy kupacban öt gondozó ücsörgött és beszélgetett. Miután néhány percig mórikáltuk magunkat, egyikük megkérdezte, miért jöttünk. Elmondtuk. Nagyot sóhajtott, amiért ilyen pofátlanul megszakítottuk a kedélyes délelőttöt, és elindult a kennelek felé. Szabály ugyanis, hogy látogató nem lehet bent felügyelet nélkül.

Odamentünk a kutyushoz, aki nagyon aranyos, bozontos jószág volt, viszont folyamatosan ugatott ránk, és csupa váladék volt az orra. Amikor megkérdeztem, mi baja, a gondozó rámförmedt, hogy "mi lenne, taknyos". Angyali türelemmel azt is megkérdeztem, hogy hogyan lehet elkerülni, hogy ezt az otthoni kutyánk elkapja. Az intelligens válasz: "Sehogy se. El fogja kapni. Kezeltetni kell. Majd elmúlik." Én tudom, hogy óriási parasztság részemről, hogy nem tudom egy takonyfoltból megállapítani egy kutya betegségét, a szükséges gyógymódokat, és nincs nálam egy mobil állatgyógyszertár, magamba is szálltam ott nyomban. A náthától hát eltekintettünk, de mivel a kutya nem mutatta, hogy eszméletlenül boldog lenne tőlünk, vagyis végig ugatott ránk, szerettük volna, ha kijön a ketrecből, hogy kicsit megsimogassuk, vagy sétáljunk vele egy kört. Talán nem meglepő ezek után, de nem lehet a kutyát kiengedni. Tilos sétáltatni, tilos megsimogatni. Vagyis úgy döntsek arról, hogy tizenegynehány évig leszünk-e társak, hogy egy sötét ketrecben látok egy csomó szőrt.

Végtelen alázatot erőltettem magamra, és érdeklődtem, megnézhetnénk-e a többi kutyát is, hátha van olyan, aki azonnal kiválaszt bennünket. Erre a gondozó olyan méltatlankodó pofahúzást rendezett, mintha azt kérdeztem volna tőle, hogy kivághatom-e a szívét, és főzhetek-e belőle pörköltet. Felszegett fejjel végigviharzott a kennelek között, mi loholva követtük. Ha kérdeztünk valamit, elmondta, ami a kutya táblájára amúgy is rá volt írva, de minden másra azt mondta, "nem tudom". Az egész helyiségben egyébként irtózatos bűz volt, a kutyapisi a folyosó közepére folyik össze. Miután hét perc alatt végighajtott bennünket a ketrecek között, annyit mondott, gondoljuk végig, neki most dolga van. El sem tudtam képzelni, mi a fene más dolga lehet a munkaidejében, de mivel már a puszta látványától erős vágyat éreztem, hogy lecsapjam, és a darabjaiból jóllakassam a kutyákat, elköszöntünk.

Visszatértünk a telep elejére, ahol még mindig jókedvűen cseverészett egymással a többi gondozó. Legszívesebben benyögtem volna, hogy fiúk, vagy húsz kennelt ki kellene pucolni, és valószínűleg a kutyák közül sok szívesen sétálna, de úgy éreztem, kár a gőzért. Már azt sem bántam, hogy oda az egész délelőttöm, és nem tudunk egy kutyát sem hazavinni, csak szabadulni akartam arról a borzalmas helyről. Megbeszéltük Péterrel, hogy néhány nap múlva visszamegyünk, miután kellőképpen felvérteztük magunkat bunkóság ellen. Nyafkamacskánál olvastam, hogy megtiltották, hogy a telepen fotókat készítsenek a kutyákról, így lehetetlenné teszik, hogy az interneten találhassanak gazdát az odakerült állatok. Gondolom, rövidesen a bejárás is tilos lesz, hogy az emberek a saját szemükkel se lássák, hogy ezen a helyen aztán senkit sem érdekelnek a kutyák.