Bár aki zeneszerző Uwe Boll-lal képes együtt dolgozni, annak minimum 5 pont hátránnyal kéne indulnia az elkövetkezendő 20 zenéjének, de Henning Lohner ezen munkájára nem tudnék rosszat mondani. Sztem ez lehet az ő Blue Planetje, és egész kedves album.
10/7
A pontszám - most, hogy másodjára is végigért az album - villámgyorsan felment stabil 8-ra, már csak a belefektetett munka (másfél órás az album!) miatt is megérdemli a bácsi. Hajlok rá, hogy úgy fogalmazzak, ez rohadt jó zene, más helyen ezt nyolcan írnák.
Szerintem nagyon jó ez a bővített zene, mert sok téma van aminek a variálásai nagyon jók. A filmet sokszor láttam, de nem tudom, hogy a cdn levő 30-35 percen felüli számok benne voltak e, vagy csak amolyan filmbe be nem került tételek.
Nem túlzás, ugyanaz szól végig (plusz a betétdalok). Negyed óra után rápillantottam a tracklistára, hogy milyen érdekes, hogy ilyen hosszú az első szám - na akkor jártunk épp a hetediknél. (Aztán megérkezett lezárásnak azért a hiányolt negyedórás is.)
És a poén: teljesen működőképes ez a minimalista lüktetés. Dallammal a biztonság kedvéért befut a végére azért a komponista-kolléga, Cyril Morin is.
10/7
Klaus Badeltnek bejött az ázsiai és a francia kitérő. Clint Mansell is ezt az utat akarta bejárni, fél sikerrel, a gyenge, vámpíros zenéje okkal nem jelent meg.
Jobbkor nem is jöhetett volna Zsoltnak ez a Lucky Luke-os írása, mivel pont akartam én is pár sort vetni a fenti lemezről, melyet ma volt szerencsém elhozni a boltból.
Ez a 2004-ben kiadott közel 75 perces verzió, mely több mint duplája az első cd kiadásnak.
A zene max pontos, kétség sem fér hozzá.
A kimaradt közel 40 percnyi muzsika többnyire a már meglevő témák továbbgondolása, áthangszerelése.
A lemez maga egy kis digipackban érkezik, booklet nincsen, viszont kárpótol a baráti ár (a cd pincétől rendeltem 2890 forintért).
Aki szereti ezt a zenét, az repüljön rá, mert ennél olcsóbban nem hiszem, hogy meg lehet szerezni.
10/10
A film kimarad, de az előzetese alapján nem vmi kőkemény drámává alakították át. Ehhez képes Bruno Coulais zenéje végig súlyos, szinte semmi játékosság nincs benne, és ez a nagy komolykodás nem is tesz jót neki. Lehet, hogy csak Morricone miatt gondolom, de egy westernfilm azért valamiféle
fülbemászó(bb) témát megkívánna, itt ilyen se nagyon van.
10/6, de többet soha.
Szerintem is marha jó játék lett a MW2!
Érdekes, hogy sokszor kb. seagali magasságokba megy a sztori, de valahogy ez működik. Ha ugyanezt tévében látnánk tuti átkapcsolnánk a 15 ezredik ZS kategóriás akciófilmet sejtve.
Ami még fontos infó, hogy a játék eladásai már több száz millió dollárra rúgnak. Azt is olvastam, hogy a gyártási költsége marketinggel együtt meghaladta a 200 millát. Elég durva, de érthető, főleg ha már az első pár napban megtérült a befektetés.
Lehetett volna hosszabb is a szingli rész, de ez így alkotott egy kerek egészet.
Ilyen (lehetséges) franchise lehetne a Call of Duty, melynek a mostanában megjelent és rekorddöntögetőnek számító epizódja, a Call of Dury: Modern Warfare 2, melyben Kevin McKidd, a Rómából és a Grace klinikából ismert skót színész szinkronizálja Soap McTavish-t. Ő nyilatkozta, hogy mozifilmet terveznek a nagysikerű játékból, s a készítők informálisan fel is tették neki a kérdést, hogy eljátszaná-e Soapot egy filmben is, mire McKidd azt válaszolta, hogy ha jó a forgatókönyv és Gerald Butler nem ér rá, akkor nagyon szívesen.
:))))
Azt lemaradt, hogy feldolgozásokról van szó főként, az érdekesség kedvéért álljon itt a nyitó dal korábbi változata az Irigy Hónaljmirigytől:
http://www.youtube.com/watch?v=CNB1EUJg1-w&;
[előzmény: (14335) Bíró Zsolt, 2009-11-20 14:08:16]
Már megijedtem a sokat dicsért, dalokra épülő sorozat (egy iskolai kórusról szól) OST-je első számának lepörgése után, hogy a Mamma Mia után idén is fel kell vállaljam egy ilyesmi albumnál, hogy tetszik, de szerencsére most nincs ilyenről szó (na jó, még a második track is egészen elmegy, bár az eléggé emlékeztet az ABBA-féle Our Last Summerre). A nyitó "flashdance-es" dal tehát abszolút bejön, de utána már képtelen voltam végighallgatni a többit, annyira fejfájdítóan előtérbe vannak nyomva az énekesek (gyakorlatilag elveszik a zenei alap a lányoknál, legalábbis nekem úgy tűnik), így csak átpörgetés lett belőle. Egyébként megasztár-továbbjutós hangjuk van a gyerekeknek, csak ez soulos / r n'b-s stílus nem az én világom, főleg nem egy órán keresztül. De a nyitottság azért megvolt. :)
nekem egy kb 40 trackes cucc van meg amiben ezek a montage nevű 6 trekkes témák is rajta vannak, vállalható hosszúság...igencsak élvezhető anyag. annyira zúz játék közben h az vmi hihetetlen. tegnap sikerült végignyomjam a játékot. visszaidézi a hangulata a 90-es évek amerikai hősfilmjeit, amit ma már giccsnek hívunk de nekem még mindig bejön:) és természetesen úgy zárták le h jöhessen a modern warfare 3.:) naná
Ez a Warfare egy stabil hetes így, a játék alatt meg biztos durván jól működik, majd teszt lesz belőle rövidesen. :)
Az albumot pedig meg fogom még hallgatni.
(A hattrackes összerakott promóval volt dolgom, nem a 835-össel, azt sztem már legalább olyan beteg dolog végighallgatni, mint tízórás LOTR-zenei maratonokat csinálni:).
Az Edge volt az utolsó album, amit belehallgatás nélkül vettem meg (bár már előtte is ezt a hozzáállást követtem, ez egyben a szabályerősítő kivétel is volt). Még a tokja is béna. A zene meg a legsúlyosabb önismétlés (igaz, Glassnél tök ugyanezt a dolgot minimalizmusnak hívják ).
A dalok közül különben többet Keira Knighley ad elő, és van, amelyik zenéjét AB írta. Utóbbi tényt most vettem csak észre a borítón, majd meghallgatom ennek tudatában is még egyszer elpasszolás előtt, mert a Marianne Faithful-os és Tim Booth-os két dalos albumát nagyon csípem (mondjuk ezeket attól még nem fogom megkedvelni én sem).
Elindul-megáll. Elindul-megáll.
Ez a kutyasétáltató formula, amit teljesen jól demonstrál az album. A stílusban teljesen átlagos, néhol valamit még csak-csak felmutató, de a trackek 70%-a fél és egy perc közötti impozáns tartományban jár, a maradék 30% meg a monumentális másfél percig van kifejtve. Tulajdonképpen az Amazon 30 mp-eiből már majdnem hallottad a teljes albumot. És azt hiszem, itt a negatív rekordunk is: itt már csak 7-tel több a trackszám, mint ahány perces a komplett mű.
10/5 (ami miatt nem a szerző hibáztatható elsősorban persze, hanem a rövid intrókat igénylő jelenetek)
Rövid, de sokszínű score kecskesétáltatáshoz, amivel a szerző szépített nálam, ha már az Again 17 és a Girlfriends... megjelentetésre méltatlan is volt.
10/7
Új belépőnk Graeme Revell mellől érkezett, és valahová Chris Young és Craig Armstrong közé helyezném a stílust, és már a kiváló első, vokálos, horrorisztikus track jól megadja az alaphangot. Általában fogyasztható thrilleres, feszültebb részek, illetve elektronikus és szimfonikus hangzás elegyéről beszélhetünk, ugyanakkor vannak békésebb, olykor lebegősebb trackek is. Debütálásnak szerintem elég erős anyag, soha rosszabb kezdetet!
10/7
Nekem ebben a részben a kedvencem mikor a palit ott hagyják a ház előtt mert hogy beleolvadt a betonba a tolószéke és körberakják egércsapdával mielőtt elmennek. Köv pillanatban egy óriás patkány megjelenik válaszképpen harci kiáltásban tör ki a pali - ennél a résznél feküdtem a röhögéstől:)
jerry goldsmith - alien nation (rejected): talán a legszínvonalasabb zenéje, melyet teljes egészében szintetizátorokkal adott elő, és a főtéma is igen helyes a maga nemében - bár engem a 'russia house' főmotívumára emlékeztet, amit ugye pár évvel később írt, az viszont valamiért jobban is tetszik. nem nagyon tudnék viszont kiemelni egyetlen, zeneileg igazán jól sikerült tételt sem, emiatt nem is fog sokáig az emlékeimben maradni. 10/6 (laci, ha olvasod, pakolhatod a kottásjeleket ide vonatkozó írásunkhoz :D)
angelo badalamenti - the edge of love : az idős olasz/amerikai komponista igen ritkán vállal már, épp ezért mindig különös jelentőséggel bír, ha kikerül valami a kezei közül. nekem az elmúlt pár zenéje bejött ('dark water', 'the wicker man'), de ez a szóban forgó mű tulajdonképpen nem rá tartozott volna. egy második világháborús drámához írt score, amely hemzseg az akkori szvinges-sanzonos daloktól - én úgy éreztem a hallgatása közben, hogy ez nem az ő műfaja. az instrumentális részekből inkább morriconét hallottam ki, a dalokat pedig bár ne hallottam volna. 10/5.
christopher young - the informers : meglepő és szokatlan húzás egyik kedvencemtől, közvetlenül JNH 'duplicity'-je mellé tudnám tenni. jazzes-elektronikus kompozíció, annak is az a változata, ami színvonalban jócskán túltesz a tévésorozatok hasonló jellegű aláfestésein. kellemes darab, nagyon erős 10/7.
alan silvestri - g.i. joe: the rise of cobra : na, ez aztán rettenetesen idegesített. már a múltkor is megjegyeztem, hogy pont akkortájt tört bele a bicskám, amikor állítólag a jobb részek következtek volna. hát most direkt úgy indítottam, hogy 'joes mobilize', de onnantól is pocsék. értelem-, és érzelemmentes hentelés, annak is erőtlen, az elektronikus betoldások hangzásban szerintem cikik, a zenekar pedig mintha ott se lenne. még csak köszönőviszonyban sincs silvestri kilencvenes éveinek B-kategóriás akciózenéivel. elvárásom sem volt, de ehhez képest mégannyira sem kaptam semmit. 10/4. (laci, tudod, kottásjelek :D)
trevor jones - runaway train (la-la land): szó se róla, igen vártam ezt az albumot, jonestól nem annyira megszokott a szinte teljes egészében szintin előadott score. neki ilyen sok volt karrierje kezdetén, ezekből is a legismertebb (és leginkább vadászott) darab a 'runaway train'. akármennyire is szerettem volna igazán őszinte jóérzéssel végighallgatni, be kellett látnom, hogy az emlékek jócskán megszépítik az album megítélését, és a távolság bizony neki sem árt. az albumon kétszer végighallgathatjuk ugyanazt a kb 35 perces kompozíciót (csak más tételcímekkel, kevert sorrendben), másodjára már fárasztott a néha kaotikus szintis futkározás. ettől függetlenül kellemes időutazás, a hangulata is rendben van, de inkább csak egy-két tétel erejéig ütős, mondjuk egy korosztályos válogatottba. 10/6.
dave grusin - author! author! : a varéseclubos anyag egy 82es pacino-film két zenéjét tartalmazza, ebből grusin felelős a végleges változatért, johnny mandel hat (öt és fél, az uccsó vivaldi-átirat) tétele pedig az utolsó pillanatban visszadobott muzsika. azt érezni, hogy kedvenc jazzkomponistám az utolsó utáni pillanatban ugrott be, mert ugyan a tőle megszokott hanyag eleganciával szólalnak meg a játékos tételek (ráadásul érezni, hogy ugyanazon időkben foglalkozott a lényegesen erősebb 'tootsie' zenéjével is), de szinte mindegyik ugyanolyan. könnyed háttérzene, semmi kiemelkedő, ami viszont jobban meglepett, hogy mandel első két tételénél elég erősen felkaptam a fejem. ő egy sokkal drámaibb megközelítést választott, ami ezek szerint lassított a filmen, pedig kifejezetten szép muzsikát komponált. a végére ugyan elfárad az is, s mint hogy grusin zenéje semmiképp sem tekinthető kiemelkedőnek, így a kettős vonatkozású album csak amiatt érdekes, hogy egy kicsit jobban utánanézzek mandel munkásságának. 10/6.
jerry goldsmith - baby: secret of the lost legend : nem csoda, hogy a háromezer darab hamar elfogyott. a Mester '85ös termésének eddig számomra ismeretlen darabja ez, és tökéletes átmenet a 'legend', a 'king solomon's mines' és az 'explorers' között. az egyébként alig ismert dínós disney-családfilmhez írt zenében az az igazán elképesztő, hogy hogy a francba tudott ez az ember szinte ugyanazon műfajon belül három hasonló hangulatú, ám részleteiben egészen eltérő zenét megalkotni. hamisítatlan goldsmith-kalandzene, kivételesen egyáltalán nem hivalkodó zenekari megoldásokkal és olyan komolyan vett játékossággal, amelyhez a legjobban értett. kár, hogy 70 dollár körül lehet hozzájutni egy példányhoz belőle. szintén nagyon erős 10/7.
fgben egy jelenet az apokalipszis után. minden szép és jó, kivéve randy newmant, aki egész nap csak a zongorája előtt ül, és énekel arról, amit épp lát.
Elküldve: 2009-11-20 21:25:41, 
).
