Most néztem meg az Internationalt, és azt kell mondanom kiváló krimi volt, de aminek kapcsán ide ezt beírtam az a zene, mely lehet, hogy önállóan szinte céltalanul pörög a lejátszóban, azonban a filmet tökéletesen szolgálja. Az amúgy is nagyon feszült és izgalmas thrillert még izzasztóbbá teszi a pulzáló effektekkel teli minimalista zene. Tykwerék remek munkát végeztek minden tekintetben.
Aki szereti a már már politikai krimiket, ahol nem a fröcsögő véren, és a nagy robbanásokon van a hangsúly az tegyen vele egy próbát.
Azért ne skatulyázz be egy amolyan filmzene-discos embernek Meghallgatom ugyanúgy Jablonskyt, Djawadit, mint Williams vagy Goldsmith, sőt a napokban veszem meg Rózsa King of Kings albumát, szóval minden jöhet ami filmzene, csak mondjuk utcán sétálva, melóban szívesen hallgatok kicsit pörgősebb darabokat.
A Land of The Lost kapcsán Attilával értek egyet. Giacchino remekül adja vissza a régi idők úgymond B-s stílusú kísérletezőbb zenéit. Még ha nem is sikerült kiválóan a végeredmény, mindenképp dícséretes, hogy van valaki Hollywoodban, aki MER kísérletezni, és nem folyton a jól bevált klisékre építi zenéit.
Elég nagy szégyen, amikor először hallgat az ember egy filmzenei lemezt, és előbb fütyüli a dallam végét, minthogy hallaná mi következik. Az RC ház, és Brian Tyler esetében nem ritkán megesik velem ez a hatás, és nem túl jó.
Giacchino nekem se a kedvencem, pont szoktatlan stílusa miatt nehezebb befogadni, de több zenét is letett az asztalra, ami miatt pár éven belül a legnagyobbak között fogjuk számontartani.
Hát látod, ahogyan téged hidegen hagynak a mai kor zenéi, engem meg úgy nem érdekelnek a hetvenes évek másodvonalbeli kalandzenéi. Ennél lényegesen fontosabb dolgokkal is le tudom kötni magam, és még filmzenéről laikus véleményt formálóként sem hiszem, hogy minden zenei stílusban otthon kellene lennem, és pláne kedvelnem mindent. Nekem a Land of the Lost akkor is fos marad ha az emberek 99%-a rajongana érte és dicsérné magas fokú művészetét. (legfeljebb bennem van a hiba...) Én semmi elismerésre méltót nem találok benne, aztán ez persze lehet, hogy az én hibám, meg más ezért hülyének gondol, de csak azért mert más értékel valami olyat, ami az én értékítéletem szerint a béka seggét se nagyon tudja még létráról sem elérni, hát csókolom nem érdekel, és ettől még nem tartom magam kevesebbnek. Meg hát van olyan, amit én értékelek és más nem, akkor ilyen esetben gondolhatnám, hogy zeneileg mennyire sekélyes a másik, hogy az általam nagyra tartott dolgot nem értékeli. :)
Penderecki művészetét jól jellemezte Zsolti. Ehhez csak annyit, hogy modern zenében is sokan vannak, akik nem csak egy szűk (és talán elvakult) rétegnek tudtak maradandót alkotni, mint ahogyan a festészetben sem kell nagy erő, hogy az ember befogadja az említett két művészt. Ezért nem is említeném azt, hogy ami a festészetben Picasso az a zenében Penderecki. Nem egy kategória.
Meg hát ne keverjük már ide Rózsát, mert a Land of the Lost az nagyon nem az ő stílusában született. Nem ismerem minden művét (nyilván), de én ilyen széthulló, sehová sem vezető zenét nem hallottam tőle. Meg ahogy emlékeimben élnek az ismert zenéi, hát nem is ezért a stílusért volt kedvelt és elismert. Ez kb. olyan, mintha Shore 40 év múlva a The Cell vagy a Doubt miatt lenne az egekig magasztalva, vagy Willimas a War of the Worlds-ért.
Közben ismerkedem ám Penderecki művészetével a Youtube-on, hátha (MUHAHAHA) csak a három, általam ismert darabja a... furcsa. Eddig még nem cáfolta meg a vélekedésemet.
Ahogy látom, van ám neki egy bizonyára szép dallamokban bővelkedő operája is, itt egy részlete:
http://www.youtube.com/watch?v=mtbIhescFUo Az első fele alapján egy elmegyógyintézet lakóit kérhette fel az előadására.
Én sosem állítottam olyat, hogy értek a zenéhez. Elvégre a "fos" sem kifejezetten az az indoklás, amit egy műértő alkalmazna, viszont annál lényegretörőbb. :)
nézőpont kérdése. számomra még mindig érthetetlen az ilyen zenék lefosozása, legalább akkora ütés, mert megkérdőjeleződik, hogy valóban értek-e a zenéhez, vagy csak beszélek össze-vissza.
semmi baj, maradok én az ördög ügyvédje, elbírt már a hátam sokat. :) majd renegátként még egy pár alkalommal megvédem letűnt korok zenéit, aztán úgyis rájövök, hogy mindenkit felfaltak a háromharmóniák, és akkor majd visszavonulok dr moreau szigetére, és megtanulok partitúrát írni bambusznádból meg banánhéjból :)
[előzmény: (13403) Bíró Zsolt, 2009-08-11 12:06:24]
Először kerestem az iróniát, de nincs sajnos. :D
Hát nézd, ez sztem fos, aztán megmagyarázhatod, hogy szted mekkora művészet, ám nekem még az marad, neked meg fantasztikus tisztelgés, viszont attól még beszélünk egymással. Én meg nem is tartom kritikusnak magam, hallottam sok zenét, kevesebb ezerévest, és az így kialakult, jó vagy félresikerült ízlésemnek megfelelően pontozok.Valóban nem ástam bele ehhez a két pont megítéléséhez a hatvanas évek kalandzenéibe, de hát attól még biztos visszaköszön mindenki nekem. Az sem foglalkoztat, hogy nekem milyen zenének kellene tetszenie ahhoz, hogy képet bírjak alkotni egy-egy zenéről. Ha idegeskedni akarok, akkor majd biztos meghallgatom még, de erre kicsi az esély. Én ugye a "frissebb korszakos" irányt képviselem köztünk, tehát tényleg nem én vagyok a célcsoportja az ilyesminek, és akkor bennem van a hiba, de hát sosem tagadtam, hogy az ilyenek nem az én műfajom. De ahogy adtam én 8 pontokat régebbi Williams- meg Goldsmith-zenére is, attól még nem teljesen elutasítom az ilyesmit, tehát fejlődőképes vagyok. Mondjuk idáig már nem terjedt. :)
A Penderecki-féle aberrált barmok előtt viszont fejet hajthatunk (itt eszembe jut az ismert vicc a két művészről és a küszöbre szarásról), de előtte magyarázd el nekem, hogy ebben a fejfájdító okádékban itt lent például mi a művészet?
http://www.youtube.com/watch?v=FfBVYhyXU8o Egy idő után biztos elérkezik mindenkinél egy töréspont, amikor beleun a The Rock, Last of the Mohican-féle "kínosan erőlködő score-okba" (én is így jutottam el például a jazz és jazzes filmzenék felé), de hát azért vannak határok, különösen tűréshatárok, és ez a másik véglet. És abba még belemegyek, hogy a Giacchinót csak én nem értem meg, oké. De hogy ez a hegedűcsikorgató őrültség valakinek jelentős művészet, na azt nem fogom tudni soha elfogadni (holott tőlem azt hallgat mindenki, amit akar). Volt egy őrült, aki halálra éheztetett (vagy készült rá) egy kiállításon kikötözött kutyát, hogy így szemléltessen valamit, mert szerinte ez a művészet. Penderecki ugyanez a kategória. Szerinted szar? Ugyan, nem értesz te a művészethez. Összegezve: a Lost... esetében biztos én vagyok a hibás, mert bevallottan nem vagyok képben a hatvanas évek kalandfilm-score-jaiban, de simán sznobizmusnak tartom, ha valaki bemegy egy koncerterembe azért, hogy ettől a remek művésztől hallgassa meg azt, amit egy fűrésztelepen is megkap ingyen.
És oda még ki sem kell öltözni.
ez a zene mindazoknak borzasztó, akik nincsenek hozzászokva a hetvenes évek másodvonalbeli kalandzenéihez. semmi különös nincs ebben, egy nem annyira jelentős goldsmith-, shire-., rosenthal-, vagy rosenman-albumhoz hasonlítható, de nyugodtan említhetném bernsteint, korai broughtonokat vagy késői alex northokat is. pendereckit akkor elővenni, amikor épp valami egyénileg nehezebben befogadható zenéről beszélünk, számomra már picit unalmas, egyrészt mert pl ehhez a giacchino-darabhoz sincs semmi köze, mégcsak zenei műfajon belül sem, másrészt a lengyel zeneszerző pontosan olyan művész a zenében, mint picasso vagy vasarely a festészetben - lehet, hogy nem olyan egyértelműen megállapítható, hogy most egy női aktot vagy egy tál almát látunk, attól még elismert és korszakának legjelentősebb alakja.
a 'land of the lost' egy olyan kalandzene, ami mintha harminc évvel ezelőtt keletkezett volna, abban az időszakban pedig semmi különös nem volt abban, ha az összhatás kaotikusabb a kelleténél. pár napja egymásutánban hallgattam rosenthal 'dr moreau'-ját, 'bourne identity'-jét, goldsmith 'the brazilian boys'-át, illetve ron grainer 'the omega man'-jét. mind a négy zene számomra kifogástalan korkép az úgynevezett silverage-zeneszerzésből. kihallatszik, hogy ezek az emberek még bartókon, prokofjeven, csajkovszkijon és wagneren nevelkedtek (tetszőlegesen kiválasztott négy név volt, én őket rendszeresen kihallom ezen korszak zenéiből), és nem számítógépes, előregyártott paneleken. ezek mellett a 'land of the lost' kiváló versenyző, más kérdés, hogy egyrészt a mi generációnk szinte egyáltalán nem találkozott élőben ezekkel a darabokkal, ezért csak akkor befogadható, ha egyébként nyitottak vagyunk annak a kornak a zenéire. a magam részéről régóta beleuntam a jablonsky-féle szarokba (itt a jablonsky most gyűjtőnévként szerepel), nem különösebben győz meg az idei felhozatal semmilyen formában, nincsenek tisztességesen meghangszerelt darabok, semmi fantázia nincs egyikben sem, kínosan próbál mindenki fülbemászó dallamot kicsiholni magából, ami esetenként olyan béna, hogy szinte már arcpirító. több hónapja ismerkedek a hetvenes évek zenéivel, fantasztikus dolgokat találok, lenyűgöz ez a fajta zenei hozzáállás, giacchino pedig félelmetesen jól idézi fel ezt a korszakot. elhiszem, ha ez valakinek nem jön be, de pont amiatt tartom dőreségnek az ellene irányuló fröcsögést, mert ha egyszer önjelölt filmzenei szakértőknek tartjuk magunkat, akkor nem árt, ha tudjuk, miről beszélünk. nem muszáj kedvelni rózsa miklós műveit, de ha valaki ötven évvel az ő fénykora után előáll egy olyan muzsikával, melyet mintha a mester alkotott volna, akkor csak és kizárólag azért, mert nem vagyunk tisztában a művészetével, a modern korra joggal és érthetően kiélezett fülünk számára pedig már jóval nehezebben befogadható, élvezhető az efféle zene (bár ezt a magam nevében nem tudok kategorikusan kijelenteni), attól még nem biztos, hogy szerencsés porig alázni.
egy szó, mint száz: a 'land of the lost' nálam eddig az év meglepetésalbuma, egy zene a múltból, csodálatos tisztelgés a klasszikus zeneszerzés előtt. ha giacchino magától írta az egészet, és nem a hatvanas-hetvenes években elfeledett partitúra-maradványokból, akkor ismét bebizonyította számomra, hogy zseni.
Most nézem a borítót, tényleg. Az orgonás meg tradicionális zene. Kiszedtem a megcsillagozott számokat, negyed óra maradt. A többit csak úgy kedvtelésből (vagy hogy ki lehessen adni) írhatta meg Shore.
Elküldve: 2009-08-11 20:19:35, 
