Sajnos rossz hírem van. Ma Gilda, átköltözött egy szebb világba. Már olyan régóta tért ki sikeresen a halál szorító markából, szívbetegségével, légcsőszűkületével, agyvérzésével, hogy szinte már orvosi csoda volt. Hajnalban kapott egy újabb agyvérzést és már nem tudta elkerülni a végzetét. Annyi megpróbáltatáson ment keresztül, bekerült a menhelyre, örökbe lett adva, ahol évekig élt, majd visszaadták, és így betegen már nem igen volt rá jelentkező. Nálam 2,5 évet élt még, rengeteg boldog emlékem fog maradni róla. Nem osztogatta könnyen a barátságát, amitől az csak még értékesebb volt, de hát miért is bízott volna meg mindenkiben. Annyi kedves dolgot tudnék írni róla, de helyette inkább csak a beceneveit írom le: Gigi, Nomott orrú, Nyuszi lábú, Manó képű, Gomb szemű. Légy boldog kis csillag a szivárvány túloldalán.
Egyik nap, egy 4 év körüli kisgyerek, megállt a céges autóm mellett és azt mondta anyukájának: Anya nézd, hát nem álomszép. Nem értettem meg, de most hogy látom Szofit, pont ezt gondoltam.
Úgy látszik, ma ilyen síros napom lesz. Nagyon sajnálom, én igazán át tudom érezni a helyzetüket, minden nap úgy megyek haza, hogy vajon Gigi él-e még. Ha bemegyek az ajtón és nem mozdul percekig figyelem, hogy lélegzik-e még. Sajnos számítani kell arra, hogy egyszer hiába fogom már lesni a jeleket. Azt gondoltam, hogy felkészültem rá, hisz már olyan rég óta beteg és gondolatban, már többször eltemettem, de most hogy ennyire megérintett Hagymama halálhíre, úgy érzem, hogy nem lehet erre felkészülni.
Ma meglátogattam egy nem oly régen gazdihoz került, kis mini terroristát, régen Maróka állnév alatt futott, jelenleg Csipiként üzemel. Nemrég kapott egy újabb alattvalót, akit Veráék egy családtól hoztak el, ahogy a képek is mutatják az eb nagy szerencséjére. A három eb igen helytakarékos, csak a hangjuk nagy, persze főleg Csipinek. Csoki a nagy tesó is bajba került nemrég, bélcsavarodása volt, amit Budaörsön műtettek meg és úgy tűnik szépen helyre jött, szóval sok a gond, de jól van kezelve. Üdvözletüket küldik a Minis csapatnak.
Ezt csak úgy, azoknak, akik imádják a francia bulldog pomposokat.
Már nagyon régen írtam Gildáról, gondoltam bejelentkezem. Az utóbbi időben aggodalomra adott okot az állapota, szerencsére újfent eldöntötte, hogy nem most jött el az ő ideje. Persze azért most megy ezerrel a kényeztetés, amit szinte már el is vár.
Ez annyira aranyos. Tegyük a kezünket a szívünkre és valljuk be, hogy minden szülő, aki valamilyen alkalomra ajándékot vesz a gyerekének, ilyen reakcióban reménykedik, és hányszor csalódik, mert nem örültek ennyire a lurkók. Nagyon szuper lehetett.
Ez a statisztika elképesztő. Sajnos, ha csak a környezetemben nézek körül, ahol lakom, akkor nagyon is tényszerű ez az adat.
Egy aprócska kis sztorit szeretnék megosztani, mennyire elveszetnek érezheti magát egy kutya, még ha csak pár percre tűnik is el szeme elöl az imádott gazdi, és milyen kitörő lelkesedéssel tud örülni, ha megkerül. Közületek ezt már mindenki biztosan ezerszer átélte és legtöbbször talán viccesnek is találta.
Szilvesztert Ari nálunk töltötte, két kutyájával, így megnövekedett létszámú falkánkkal kimentünk a mezőre sétálni, összesen 5 4 lábú és mi ketten. Azt tudjuk, hogy mindig van, aki lemarad, a legöregebb, leglassabb, ez nálunk Gilda volt, aki imád hosszú percekig szimatolni, de általában mindig utolér minket. Mondjuk ilyen öregen, szívbetegen, légcsőszűkülettel, lehet, mi sem rohangálnánk esztelen. Az egyik kanyart teljesen rossz irányba vette, ezért megpróbáltam hanggal a helyes útra terelni, amit meg is hallott, megörült és még jobban iparkodott a rossz irányba, meglátott egy jókora fát, amiről azt hihette én vagyok és a legnagyobb dzsumbujon keresztül próbált odajutni. Egész közelről viszont mégsem emlékeztette a fa annyira rám és megfordult, ekkor ismét hangosan szólongattam, ez elbizonytalanította, hogy talán az a nagy valami mégis én vagyok és ismét a fa felé igyekezett. Ari ekkor avatkozott be, hogy most már aztán menjek oda és mentsem meg, mert ez szörnyű, hogy még nevetünk is rajta, ekkor elindultam felé, félúton észrevett és amilyen gyorsan csak tellett a kis nyamvadka testéből úgy futott felém, azt a kitörő lelkesedést, azt a boldogságot, szinte repült a karomba. Gigi 1,5 éve van nálam ideiglenesként, gondolatba már többször eltemettük, mikor hozzám került sem volt már túl fiatal, vagy túlságosan jól szocializált, ennek ellenére, milyen elveszetnek érezte magát abban a pár pillanatban és milyen boldog volt mikor megkerült. Mit érezhet akkor az a kutya, aki kicsi kora óta van valakinél, még ha nem is a világ legjobb gazdája címre pályázó, de a kutyája szemében a félistentől egy ilyen szörnyű, hangos félelmetes éjszaka után elveszik, bolyong, valahol a nagyvilágban, és csak arra a pillanatra vár, mikor ismét meglátja és örömmel rohanhat a karjába. Remélem, egyszer minden kutyatartó elgondolkozik ezen és talán egy kicsivel több erőfeszítést tesz azért, hogy ezt a boldog pillanatot minél gyorsabban élje át az a csöpp lélek, aki szemében ő az egyetlen, az igazi.
/ 21 
Elküldve:
2013-01-20 19:07:22
.jpg)
