Nos, hát a mese...
Ma anyuval és a négy naggyal elmentünk sétálni...
Céda maga alatt van, nem is érti a séta lényegét Másik nélkül...
Zsepi járja a maga útjait, szokása szerint.

A labik elkocogtak, Kókuszon hosszú póráz, Zselykén a kis sárga rajtafelejtve, hogy legyen mibe csimpaszkodni, ha kéne...
De okos kutya volt mind a kettő, így Kókuszról lekerült gyorsan a hosszú, mert csak a baj van vele, Zselykén a kicsi nem zavart.
Zselyke okosan, ügyesen visszajön, szépen közlekedik...
Igaz, pórázon menést még kell tanulnia, kissé vontat, főleg, ha nem fáradt.

Aztán kimentünk a kertbe... ott fényképeztem a képek javát.

Majd hazafele Zsepi, a drága bogár megtalálta az EGYETLEN pocsolyát, ami a megyében volt... ha már átéltétek, tudjátok milyen, amikor az ember kutyája kocog a pocsolya felé és igazából már mindenki tudja, mi fog történni... majd azért elhangzik a határozott, bár végül reménytelen NNNNNEEEEE....mmmmm, mert a végére lekonyul a hang és némi csüggedés után az ember vihogva fetreng a poros földúton, veri a térdét a röhögéstől és az sem érdekli, hogy egy, a kocsijából kiszálló idegen állát a földön kaparászva nézi, hogy az az két hülye minek örül annyira, hogy a még hülyébb kutyájuk egy sártócsában hentereg és még kínosan ügyelve mocorog is, hogy biztos mind a két oldala sáros legyen a combjának.

Ezek után anyu megkérdezte, hogy nem kéne a helyi tóban kicsit lemosni vajon Zsepi hasát, mert így nem kocsiképes... nekem itt kezdtek el a könnyeim is folyni, mert elképzeltem, hogyan mossuk le KICSIT a kutyát. A szót tett követte, bár inkább Zsepi részéről, mert valószínű megértve, miről van szó, átballagott a poros kis földút másik oldalára, a horgásztóhoz, felmérte a helyzetet, hogy a horgászok távollétében övé a víz és csobbant. Mire odaértem, már csurig vizes volt, ahogy ezt számoltam.

Akkor jött anyu következő kérdése... vajon Kókusz hogy viszonyul a tóhoz? Ah ja, jó kérdés, bár asszem, nem véletlen nem akartam még víz közelébe jönni ezzel a döggel. Mivel az ember lánya ostoba ahhoz, hogy az eszére hallgasson, hát megnéztem... azaz néztem a tó partvonalát, felülről... majd... majd alulról...
Ugyanis a partot rendbetették, azaz kikövezték, naaagy, öklömnyi fehér köveket raktak le, de csak egymásra, RÖGZÍTÉS nélkül. Így Kókusz vizet látva jó retrieverként viselkedett... nem részletezném... ő megtette volna minden kötelességét, ami a vízzel kapcsolatos, csak arról feledkezett meg, hogy két póráz és két nyakörv van rajta, ráadásul a póráz végén én... amit nem akartam elengedni, mert okos, felnőtt, magabiztos ebként fene se tette volna a fejét arra, hogy vissza akar jönni akkor és azonnal, amikor én úgy akarom. Egy pórázzal felakadt kutyát, a tó közepén pedig nem akartam megmenteni. Így én kapaszkodva a pórázba először a sarkamon szánkáztam, majd miután a szép kerek kövek kigurultak a talpam alól, a s***gemmel folytattam a lefele vezető utat a meredek falon az ugyanolyan meredek mederbe... már számoltam, hogy mi lesz a vége, és mit és hogyan is kéne csinálni, amikor valami csoda folytán megálltam, és a cipőm is csak épphogy lett vizes. Megszámoltam a kezeim, lábaim, csodálkozva örültem a póráz végén VÉGRE álló kutyának, erőt vettem magamon és meggondoltam, hogy lehet innen úgy kijönni, hogy NE befele folytassam akármilyen okból is. Kókusz jó kutya volt, nem nehezítette meg a dolgom, így partra, azaz gyepre evickéltem, és sikeresen, meg(NEM)úsztam a kalandot.
Ilyenkor (utána) gondolom végig, hogy 1-2 másodperc alatt mennyi mindenre képes gondolni az ember, és milyen gyorsan képes mérlegelni, dönteni, cselekedni, majd milyen derítő visszagondolni, és kinevetni saját magát.

Miután már 2 oldalnyit OFFolok Zselyke topicjában, így a történethez az is hozzátartozik, hogy miközben csúsztam le a parton, lelki szemeim előtt láttam, ahogy anyukám valamiért, épp most, épp véletlen elengedni (vagy kezéből őrjöngő vadállat módjára Zselyke kitépi) a pórzt és miközben épp felállni próbálok, elviharzik mellettem és jóleső hasassal csobban a vízben.
...és még mondjuk annyi időm se lenne, hogy sírógörcsöt kapjak, mert a két hülyegyerek öngerjesztő módon vonzaná egymást és épp ama sarkalatos ponton, amikor már már majdnem a helyzetem magaslatára kerülök és a szó legszorosabb értelmében talpraállok, Kókusz a stabil(abb) tótalapzatról startolva valóban berepít, megfürdet és már csak anyukáukat emlegethetem a két, bolondosan pancsoló kutyának... majd kaparhatom le a vizes kötést az éppen meggyógyuló lábáról.
Szerencsére ez az utolsó jelenet elmaradt, de aki a fenti, valóban megtörtént eseményeket el tudja képzelni, annak már Zselyke színrelépése sem okozhat problémát.

Hogy ki hogyan tartja a kutyáját, és mit csinál vele: MAGÁNÜGY. Kinek mi köze hozzá ?!