Segítségeteket kérem!
Ma délután, azaz 2009.09.13-án 18 órakkor a XVI.ker. Géza u. 82.-ből elveszett a képen látható fehér színű kan kutyus. A megtaláló jutalom ellenében kérem az alábbi telefonszámon jelentkezzen:
06-70-50-77-830

Végre! Eljött a várva várt Minis Nap!
Hosszú út és egy jó kis izgalmas eltévedés után, valahol a XVII. kerületben - miután megpillantottunk két fiatal lányt egy-egy póráz végén, a másik végén egy-egy kutyussal - nagy örömmel nyugtáztuk, hogy jó helyen járunk, megérkeztünk a Noé Minimenhelyére!
Ami a kocsiból történő kiszállás után fogadott minket, leírhatatlan! A szabadban kutyusok szaladgáltak, játszadoztak, közöttük gondozók, látogatók nevetgéltek, beszélgettek. Rögtön észrevehető volt, hogy a kapcsolat kutyus és ember között teljesen más, mint amit addig láttunk. Az egész úgy tűnt, mintha mindenki (legyen az 4, 3, vagy 2 lábú) egy igazi CSALÁD egyenrangú és boldog tagja lenne. Hihetetlen szeretet áradt mindenkiből.
A legnagyobb élményt számunkra Trilla nyújtotta, bár a sétáláskor mintha nem sok figyelmet fordított volna ránk, inkább jelölési feladatainak tett eleget, bár azért néha pacsi-puszi gesztussal jelezte, hogy örül nekünk és a simiknek. Egy kis kerülő után visszafordultunk, hogy kis vizet igyon és megvártuk az etetést, amiben igazán jó volt egy picit segédkezni, jó étvágyat kívánni a kis drágáknak. Ebéd után a kennelben Trilláztunk, Trilláztunk, Trilláztunk... egészen addig, amíg el nem aludt rajtam úgy, hogy közben megbeszéltük a világ dolgait, fogtam a kis fejét és nyiff, már aludt is (kép lesz Trillusnál). Ez a kutyus BORZALMASAN TUD HORKOLNI!!!!!! Pont nekünk való kislány! Én is egyik pillanatról a másikra alszom el, a párom horkol, kell ettől nekünk megfelelőbb kutyus?! Na és a hangja!! Hogyan szorulhatott ilyen bájos kutyalányba ilyen érces mély hang? Felfoghatatlan! És IMÁDNIVALÓ!!!!! Miközben horkolt, Sóhaj egyfolytában ellenőrizte az ő "pótmamáját", vajon mit csinálok vele, vajon minden rendben van-e. Amikor nem figyelt az ijedtségére - és ez jó párszor előfordult - sok-sok puszival halmozott el, nagyon édes volt, azt hiszem - mivel annyira ragaszkodik Trillushoz - ő is majd a mi kutyusunk lesz. Hú! És el ne felejtsem! A puszikról még annyit, hogy Rasha-tól bekaptam egy akkora nyelves puszit, hogy csak na! Azért ezt átpasszoltam volna szívesen Attilának, de hát ugye ami megtörtént, az megtörtént...
Zsuzsi megmutatta a Noét is. Ilyet én még életemben nem láttam, de még csak nem is hallottam ezideig sehol sem! Egy nagy udvarban együtt bóklászott kutyus, az orra előtt nyuszi, hatalmas kaukázusi kutyus, előtte cica, tyúk, liba, szarvas, kocák, malackák, őzike, láma, emu, lovak...... és mind-mind a legnagyobb barátságban, megértésben, szeretetben egymással és a közöttük lévő emberekkel. Na és még ott volt a hatalmas bika a tehénkével, aki a kerítéshez dörgölte a fejét a simiért, és a mosómaci, aki "megmosta", megdörgölte a kezünket (hihetetlen puha kis kezecskéje van!), és a vaddisznócska (nem tudom, hány mázsás lehetett, de baromi nagy volt), aki egy lágy röffentéssel dobta magát hanyatt, hogy simogassuk. Megdöbbentő volt látni, érezni, hogy ezek a "kis" lények nem félnek sem egymástól, sem az embertől, sőt bíznak benne, még bennünk, idegenekben is! (Van mit tanulni tőlük igen sok embernek!)
Sajnos eljött a búcsú ideje, indulnunk kellett, pedig jó lett volna még maradni, gyűjteni a szeretet melegét. Úgy jöttünk el, hogy ez az a hely, ahova mindenképpen el fogunk látogatni, amikor csak tehetjük, mert az élményt, amiben részünk volt, semmi más nem tudja felülmúlni, pótolni.
Köszönjük Nektek Noésok, Minisek azt az önfeláldozó munkát, szívet, lelket adó szeretetet, amivel megteremtettétek ezt a kis Édenkertet az ottlakóknak, aminek mi is - ha csak egy ici-pici ideig is - részesei lehettünk!

Végre! Eljött a várva várt Minis Nap!
Hosszú út és egy jó kis izgalmas eltévedés után, valahol a XVII. kerületben - miután megpillantottunk két fiatal lányt egy-egy póráz végén, a másik végén egy-egy kutyussal - nagy örömmel nyugtáztuk, hogy jó helyen járunk, megérkeztünk a Noé Minimenhelyére!
Ami a kocsiból történő kiszállás után fogadott minket, leírhatatlan! A szabadban kutyusok szaladgáltak, játszadoztak, közöttük gondozók, látogatók nevetgéltek, beszélgettek. Rögtön észrevehető volt, hogy a kapcsolat kutyus és ember között teljesen más, mint amit addig láttunk. Az egész úgy tűnt, mintha mindenki (legyen az 4, 3, vagy 2 lábú) egy igazi CSALÁD egyenrangú és boldog tagja lenne. Hihetetlen szeretet áradt mindenkiből.
A legnagyobb élményt számunkra Trilla nyújtotta, bár a sétáláskor mintha nem sok figyelmet fordított volna ránk, inkább jelölési feladatainak tett eleget, bár azért néha pacsi-puszi gesztussal jelezte, hogy örül nekünk és a simiknek. Egy kis kerülő után visszafordultunk, hogy kis vizet igyon és megvártuk az etetést, amiben igazán jó volt egy picit segédkezni, jó étvágyat kívánni a kis drágáknak. Ebéd után a kennelben Trilláztunk, Trilláztunk, Trilláztunk... egészen addig, amíg el nem aludt rajtam úgy, hogy közben megbeszéltük a világ dolgait, fogtam a kis fejét és nyiff, már aludt is (kép lesz Trillusnál). Ez a kutyus BORZALMASAN TUD HORKOLNI!!!!!! Pont nekünk való kislány! Én is egyik pillanatról a másikra alszom el, a párom horkol, kell ettől nekünk megfelelőbb kutyus?! Na és a hangja!! Hogyan szorulhatott ilyen bájos kutyalányba ilyen érces mély hang? Felfoghatatlan! És IMÁDNIVALÓ!!!!! Miközben horkolt, Sóhaj egyfolytában ellenőrizte az ő "pótmamáját", vajon mit csinálok vele, vajon minden rendben van-e. Amikor nem figyelt az ijedtségére - és ez jó párszor előfordult - sok-sok puszival halmozott el, nagyon édes volt, azt hiszem - mivel annyira ragaszkodik Trillushoz - ő is majd a mi kutyusunk lesz. Hú! És el ne felejtsem! A puszikról még annyit, hogy Rasha-tól bekaptam egy akkora nyelves puszit, hogy csak na! Azért ezt átpasszoltam volna szívesen Attilának, de hát ugye ami megtörtént, az megtörtént...
Zsuzsi megmutatta a Noét is. Ilyet én még életemben nem láttam, de még csak nem is hallottam ezideig sehol sem! Egy nagy udvarban együtt bóklászott kutyus, az orra előtt nyuszi, hatalmas kaukázusi kutyus, előtte cica, tyúk, liba, szarvas, kocák, malackák, őzike, láma, emu, lovak...... és mind-mind a legnagyobb barátságban, megértésben, szeretetben egymással és a közöttük lévő emberekkel. Na és még ott volt a hatalmas bika a tehénkével, aki a kerítéshez dörgölte a fejét a simiért, és a mosómaci, aki "megmosta", megdörgölte a kezünket (hihetetlen puha kis kezecskéje van!), és a vaddisznócska (nem tudom, hány mázsás lehetett, de baromi nagy volt), aki egy lágy röffentéssel dobta magát hanyatt, hogy simogassuk. Megdöbbentő volt látni, érezni, hogy ezek a "kis" lények nem félnek sem egymástól, sem az embertől, sőt bíznak benne, még bennünk, idegenekben is! (Van mit tanulni tőlük igen sok embernek!)
Sajnos eljött a búcsú ideje, indulnunk kellett, pedig jó lett volna még maradni, gyűjteni a szeretet melegét. Úgy jöttünk el, hogy ez az a hely, ahova mindenképpen el fogunk látogatni, amikor csak tehetjük, mert az élményt, amiben részünk volt, semmi más nem tudja felülmúlni, pótolni.
Köszönjük Nektek Noésok, Minisek azt az önfeláldozó munkát, szívet, lelket adó szeretetet, amivel megteremtettétek ezt a kis Édenkertet az ottlakóknak, aminek mi is - ha csak egy ici-pici ideig is - részesei lehettünk!