Lófalván nem volt még lakodalom bonyodalmak nélkül.
Történt egyszer, nem is olyan feledésbe enyésző régen, hogy elhangzott a harmadszori hirdetés is a szószékről a fiatal pár életre szóló szándékával kapcsolatosan: lófalvi ifjú házasságot szándékozik kötni egy ökörfalvi hajadonnal. Mivel egyik faluból sem érkezett ellenérv a falu ékesen szóló méltóságos urához, elkezdődött a nagy készülődés. Kezdték a laskával, disznóöléssel folytatták, sorra mártírhalált halt a fiatal legény boldogságáért még húsz-huszonöt tyúkocska is a kakasok legnagyobb bánatára, végül a sort a cukrásztehetséggel megáldott asszonyok zárták.
Törtek a tojások, csattogtak a habverők, gőzölgött a kályha, süteményillat áradt a sütőkből, nyafogtak a gyerekek, hogy mindent megkóstolhassanak. Nagy sietséggel ide-oda libbentek a fehérnépek. A férfiak már az előzetest itták, hiszen másnap már ünnep következett, gyakorlatlanul kár odamenni.
Volt a vőlegénynek egy jótorkú bátyja. Messzi földről érkezett haza öccse lakodalmát ünnepelni. Ő vitte a prímet – éneklésben és pohárban. Meg is mutatkozott rajta a nagy igyekezet, mert odalábatlankodott az asszonyok közé legénykedési szándékkal. Sikerült is neki nagyot cuppantania az egyik serénykedő menyecske kontyára – nyilván nem oda szánta, de oda sikerült. Még próbálkozni akart, de hirtelen saját feleségét találta derékon csípni. Nagy meglepetésében hátrahőkölt, és csodálkozó nyekkenéssel huppant bele egy tál mázalékba. Fölcsapott a ragacsos hab az inge gallérjáig. Csörgött az asszony, mint a szarka, ha rókát lát. A többiek sem palástolták gyorsan támadt indulataikat.
Valahogy kipucolták a tálból a részegembert és a maradék habot, de hogy újra meg ne ismétlődjön a férfiúi virtus, valamelyik tapasztaltabb női személy azt tanácsolta, itassák le minél hamarabb, aztán a feleség altassa el az urát. Hatott a módszer, félóra se kellett, és emberünk jóízű horkolással álmodta tovább, amit elérni kívánt…
Eljött a fáradt este. Minden készen állt az emlékezetes napra. A sok nyalánkság sorban hűsölt az egyik szoba papirossal leterített padlóján. Csak úgy hullámzott az emberben a kívánság, ha odanézett. Elcsöndesült a ház. A csillárok lomha kattanással sötétséget ásítottak. A vőlegény is utolsó legényéjszakáját álmodta – hogy ezután minden szebb lesz...
A hajnali világosságot azonban éktelen asszonyi lárma köszöntötte:
- Jézus Mária! Jaj, Istenem! Jaj, mi lett?!
Aki még aludt, bamba képpel riadt ki az ágyából. Aztán baljós képpel siettek minél többet megtudni. Az ijedősebbek dermedten képzelték, hogy tán meghalt valaki, eltűnt a vőlegény, vagy az ördög tudja, micsoda nagy rontás érte a házat. Akinek több adatott a bátorság talentumából, nyomban azt találgatta, melyik asszony hajtott fel túl sokat lefekvés előtt, vagy netán azután is.
Néhány pillanat alatt úgy összecsődült a messziről jött rokonság, mintha jövendőt lehetne látni a süteményekkel telerakott szobában. A sápítozó asszony – a leendő anyós – jajgatva mutogatott előre.
Az ajtóhoz közelebb állók jól láthatták, hogy szörnyű pusztulás történt a cukrászremekművek között. Sűrű lábnyomok mászták össze a kecsesen díszített tortákat és egyéb tésztalapokat. Szinte a fele tönkrement a tegnapi hajszának. A nyomokat nagyságukról ítélve férfi lába okozhatta.
Még tartott a szörnyülködés, amikor borzos bajusszal, hunyorogva előbotladozott a vőlegény nagytorkú bátyja.
- Mi az a zsinat ilyen korán? – dörmögte bosszúsan. Bizonyára éppen valamelyik menyecskét szorongatta álmában, amikor elűzték az érdekesnek ígérkező illúziót.
Válasz helyett a csodálkozás neszeit hallhatta. Aki nem tudott szólni az ámulattól, az csak ujjával mutatott előre, mások nagy nehezen elsóhajtották a „szentisten” varázsigét. Olyan látvány tárult eléjük, hogy a nagytorkú bátyó felesége minden előzetes ceremónia nélkül összeesett. Ott állt a férje derékig összekenve barna, fehér és még a fene tudja hányféle színű ragacsos krémmel. Lábujjai között még mindig volt bőven a torták, vendégvárók, zserbók, Katitészták, mézestészták, almástészták, dióstekercsek egyvelegéből.
- Nafene! – horkant fel valamelyik férfi – Most megnézhetitek az ágyat!
Lett is erre olyan női rácsuj, hogy aki tehette, inkább elkotródott.
Aztán mikor kissé csendesedett a ricsaj, és a szerencsétlen asszonyt is fellocsolták ájultságából, elkezdődött a nagy vallatás.
- Nem szégyelled magad? Gyalázatos disznó! Miért kell annyit inni? – kárált nekitüzesedve a feleség időt se hagyva, hogy a meglepett ember közben megnyikkanjon.
- Sze’ te adtad az este. És addig duruzsoltál a fülembe, amíg… - szusszant bele valahogy a vádlott is a vitába.
- Mit csináltál, te? Nem sül le a pofádról a bőr? Hogy lehetsz ilyen égetni való gazember? – folytatódott a cifra jellemvonások sora.
- Nem csináltam semmit. Csak elindultam ki az éjszaka. Aztán éreztem, hogy árvíz lehetett, mert iszapba léptem. A kapcsolót kerestem a falon. Nem volt sehol. Nem mertem kimenni, nehogy elvigyen a víz. Inkább visszafeküdtem.
Hamarosan megtekintésre került az említett ágy is. Akármelyik fotóriporter első díjat kapott volna, ha lefényképezi.
Végül a vádlottunk úgy szabadult a kutyaszorítóból, hogy az asszonyok nekiserénykedtek pótolni a keletkezett hiányt…
Elküldve:
2011-05-20 20:52:02
