| Találatok száma: 5739 üzenet |
|
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
1011.  Elküldve:
2011-11-02 14:26:45 |
[2026.] |
Szabad ülőhely,helyátadás????
Biztos,h egyazon ország BKV járatairól beszélünk??? 
...én elhiszem,h odakint szépen süt a Nap,de ennyire????(meg ne sértődj,csak viccelek)....
|
| |
|
|
[előzmény: (1006) SZUCSI, 2011-11-02 12:27:43]
|
|
Kiváló dolgozó  |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 34602. Elküldve:
2011-11-02 11:21:57 |
[2027.] |
A képeket,sajnos,nem látom,de ettől függetlenül    !!!!
|
| |
|
[válaszok erre: #34603]
|
[előzmény: (34582) amarok, 2011-10-31 20:29:12]
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 1003. Elküldve:
2011-11-02 10:37:24 |
[2028.] |
Bocsánat,h beleoff,de tisztára olyan,mint a reggeli bkv járat ....
|
| |
|
[válaszok erre: #1005]
|
[előzmény: (1001) SZUCSI, 2011-11-02 09:12:17]
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 655. Elküldve:
2011-11-02 10:20:00 |
[2029.] |
Jaj,millió bocsánatot kérek,most látom,hogy írtál és nem válaszoltam....
SZóval,hormon tartalmú gyógyszert kellene szednie(a nevét ne kérdezd,nem jut eszembe),de,én ezt nem akartam...lehet,hogy rossz gazdi vagyok,de,nem szerettem volna hormon tartalmú gyógyszerrel tömni....
AMúgy,hogy van a kis Drága? Kapott valami gyógyszert?
|
| |
|
[válaszok erre: #658]
|
[előzmény: (607) Yázmin, 2011-10-28 13:15:18]
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 518. Elküldve:
2011-11-02 09:42:09 |
[2030.] |
 
|
| |
|
|
[előzmény: (508) B.Pista, 2011-10-31 09:57:59]
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 17359. Elküldve:
2011-11-02 09:07:40 |
[2031.] |
Tudom,milyen nehéz,bármennyi idő is telt el hűséges,szeretett négylábúink halála óta
...és én köszönök mindent ....
|
| |
|
[válaszok erre: #17360]
|
[előzmény: (17318) Ágacska21, 2011-10-28 19:25:46]
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 13672. Elküldve:
2011-11-02 09:05:31 |
[2032.] |
|
| |
|
|
[előzmény: (13638) Besszie, 2011-10-28 19:11:43]
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 19416. Elküldve:
2011-11-02 08:55:58 |
[2033.] |
|
| |
|
|
[előzmény: (19411) Nikusz, 2011-11-01 22:33:00]
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 26486. Elküldve:
2011-11-02 06:24:33 |
[2034.] |
Én is nagyon sok szépet-és jót kívánok a jeles nap alkalmából Yoda mamának !!!
|
| |
|
|
[előzmény: (26485) mozdonyos, 2011-11-02 06:15:45]
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 1803. Elküldve:
2011-10-28 18:43:07 |
[2035.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
[válaszok erre: #1804]
|
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 1441. Elküldve:
2011-10-28 18:42:30 |
[2036.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 42680. Elküldve:
2011-10-28 18:41:22 |
[2037.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
[válaszok erre: #42681]
|
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 24538. Elküldve:
2011-10-28 18:41:03 |
[2038.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
[válaszok erre: #24547]
|
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 9046. Elküldve:
2011-10-28 18:40:25 |
[2039.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
[válaszok erre: #9047]
|
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 736. Elküldve:
2011-10-28 18:39:34 |
[2040.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 7510. Elküldve:
2011-10-28 18:39:14 |
[2041.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 1272. Elküldve:
2011-10-28 18:38:30 |
[2042.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
[válaszok erre: #1273]
|
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 6359. Elküldve:
2011-10-28 18:38:02 |
[2043.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
[válaszok erre: #6360 #6361 #6364]
|
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 13637. Elküldve:
2011-10-28 18:36:44 |
[2044.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
[válaszok erre: #13638]
|
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 7080. Elküldve:
2011-10-28 18:35:58 |
[2045.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
[válaszok erre: #7081]
|
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 9511. Elküldve:
2011-10-28 18:35:38 |
[2046.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
[válaszok erre: #9512]
|
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 19365. Elküldve:
2011-10-28 18:35:23 |
[2047.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 38963. Elküldve:
2011-10-28 18:35:01 |
[2048.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
[válaszok erre: #38964 #38966 #38989]
|
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 17317. Elküldve:
2011-10-28 18:34:41 |
[2049.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
[válaszok erre: #17318 #17319]
|
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
Szakállmama
Tagság: 2010-01-19 17:05:12
Tagszám: #81441
Hozzászólások: 5739
|
| 7253. Elküldve:
2011-10-28 18:34:21 |
[2050.] |
Bocsánat,egy kis off….
Én legközelebb már csak szerdán leszek net közelben,viszont,a közelgő Mindenszentek alkalmából ezzel az imádott Siba kutyám emlékére írt rövidke versikefélémmel szeretnék emlékezni azokra a négylábú(háromlábú-kétlábú)igaz-és örök barátainkra,társainkra,akik már nem lehetnek közöttünk,de a szívünkben örökké élni fognak….
(Szerettem volna a vers végére egy képet is beilleszteni drága Sibámról,de,sajnos,nem engedi a vállalati net…és előre is elnézést kérek a versike tökéletlenségéért….)
Talpam alatt ezerszín levelek,csendben lépegetek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek,
Néma suttogásukat elnyeli a magányos táj végtelen csendje,
Csak néha kiált fájdalmasan egy-egy varjú a kietlen messzeségbe.
Magam vagyok,csak az emlékeim kísérnek,
A hosszú-hosszú úton,melyet számtalanszor megtettem Veled.
Veled,ki lassan már két éve nem kísérsz utamon,
Mégis itt vagy velem,csak a szememet kell egy pillanatra lehunynom.
Most sincs ez másképp,hiszen máshogyan nem is tudnék élni,
Nem tudnék levegőt venni,nem tudnék létezni,
Mert Te adsz erőt mindenhez,mint egy láthatatlan jótevő,
Aki mindig felemel,valahányszor térdre rogyok,ha elhagy minden erőm.
Emlékek. Fájó,mozdulatokkal,színekkel teli képek,
Kik vigaszt nyújtva újra és újra életre keltek,
S sajgó lelkemre gyógyírt szolgáltattok,
Mintha egy éhezőnek utolsó falat kenyeret dobnátok.
Emlékek. Lehunyt szemhéjam mögött egy aprócska szőrcsomót látok,
Aki egy hatalmas doboz alján riadtan kuporog.
Az alom utolsójaként nyüszít a karton legalján,
Anyja s testvérei után keservesen sírdogálván.
Kivételes szépség,mégsem kell senkinek,
Az emberek közömbösen rápillantanak,majd gyorsan tovább lépnek,
S Ő egyre csak reszket melegségre vágyva,
Simogató kézre,ölelésre,jó szóra várva.
Mintha egy mágnes húzna,leguggolok hozzá,
S felemelve magamhoz szorítom az aprócska kutyát.
S Ő úgy kapaszkodik belém,mint fuldokló a kötélbe,
Riadtan fúrva fejét nyitott kabátom biztonságot adó meleg fészkébe.
Gazdája örül,talán végre az alom utolsó tagja is elkel,
Nem kell tovább álldogálnia a hideg,metsző,őszi szélben.
Nem érdekli az sem,hova kerül,ki lesz-e csöppség gazdája,
Csak vigye már valaki s végre hazatérhessen jó meleg otthonába.
Hátra sem nézve megyek magamhoz ölelve a csöppséget,
Egyre azt hajtogatva:”Meglásd,jó helyed lesz.”
„Nálamnál nem fog senki sem jobban szeretni,
Mindig gondoskodni fogok Rólad,nem foglak sohasem elhagyni.”
Mintha minden szavam értené e Picinyke Élet,
A kabátom alól kibújva félénken megnyalja kezemet,
Reszketése tovatűnik,tudja,most már biztonságban van,
Otthonra lelt,szerető,igaz,egyetlen gazdájára…..
Emlékek. 13,5 év megannyi pillanata idéződik fel bennem,
Rövidke életed oly gyorsan,filmként pereg le előttem.
Látlak aprócska,nagyon beteg kutyaként,
Akit fecskendővel itatok,megragadva minden lehetséges esélyt,
S akinek életéért egy fabatkát sem adnának az orvosok,
És akinek gyógyulásában én akkor is feltétel nélkül,szüntelenül bízom.
Lábbeliket hordozó s rágcsáló csintalan ifjioncként,
Aki,”nem én voltam” tekintettel,búbánatosan néééz.
S akire nem tudok haragudni,mert annál sokkal jobban szeretem,
Egyébként is,Te most nem vagy más,mint egy tanításra szoruló kutyagyerek.
Szófogadatlan,csintalan,szeleburdi ebként,
Magamat kezdő,mérges, lila fejű gazdiként,
Mert ha kedved támad,elrohansz,engem meg ehet a frász,
Mikor kerülsz egy éppen arra járó autó kerekei alá.
Okosan figyelő,minden szavamat leső nebulóként,
Aki már többet nem rohan el neveletlen négylábúként.
Mert mindenre megtanítottam,amit illik tudnia,
Irigykedik is a környéken mindenki az okos,jól nevelt,szófogadó kutyára.
Boldog,önfeledten rohangászó ebecskeként,
Szádban az elmaradhatatlan labdáddal,amit annyira szerettél.
A labda a mindened,kettőt is viszünk magunkkal sétáink alkalmával,
Ha netán valamelyiket elhagynánk,mindig legyen nálunk egy tartalékban.
Rövid szőrrel,mert minden nyáron ügyetlenül,ollóval nyírlak meg,
Hogy a kánikulát valahogy mégis csak elviseld.
Te mégis peckesen vonulsz,nem érdekel a kinézeted,
Magasra tartott farkadat büszkén,zászlóként lengeted.
Havat imádó,orrodon hóbuckákat hordozó,vigyorgó ebként,
Aki a levegőben próbálja elkapni a szállingózó hópihét,
S fejét a hóba túrva élvezi a téli táj minden Isten adta szépségét,
S kinek cserébe Hóanyó tisztára mossa egyedi színű,csillogó szőrzetét.
Halkan nyüszítő,szomorúságomat el nem viselő,drága kutyaként,
Aki,ha bánatosnak lát,ölembe hajtja hűséges fejét.
S lényének végtelen szeretetével,kedveskedő nyalogatásával,
Mosolyt varázsol búnak indult,könnytől maszatos arcomra.
Meglassultan,megfontoltan lépkedő,idősödő kutyaként,
Aki már nem a vidék leggyorsabb kutyája,ahogy annak idején.
És akit mindenki szeret,mert soha életében senkit sem bántott,
Mindenkihez csak bújt,akivel életében valaha is találkozott.
Őszen,nagybetegként,akit féltve ápolok éjt-nappallá téve,
Mert kezdetektől tudom,Te vagy a legdrágább,a legszebb ajándék egész eddigi életemben,
S aki nélkül nem tudom tovább elképzelni e földi életet,
Az égiekhez könyörgök hát,gyógyítsák meg azt,akit a világon a legjobban szeretek.
Életem legszomorúbb napja,szűnni nem akaró könnyeim elhomályosítják a képkockákat,
Éppen testedre borulok,ahogy zokogva utadra bocsájtlak.
S Te a lelkem egy részét is örökre magaddal viszed,
Azóta csak fél ember vagyok,aki szüntelenül megnyugvást keres.
Mancsnyomokkal díszített urnádat látom az utolsó képkockán,
Az urnán lévő fényképről a világ legdrágább,legjobb kutyája komolyan pillant rám,
Az urna előtti vázában örökké friss virág,mellette aprócska mécses,
Melynek lángja minden este fellobban,így állítva emléket Néked….
Valami hirtelen a lábamnak ütődik,az utolsó emlékkép tovaszáll,
Szemeimet kinyitva ősz pofácskájú,idős kutyát pillantok meg a lábaimnál.
Bizonytalanul csillogó,vaksi szemeit rám emelve simogatásra vár,
S én lehajolva hozzá úgy érzem,egy pillanatra visszatért hozzám imádott öreg kutyám.
Úgy ölelem Őt magamhoz,mint egykoron drága jó Sibámat,
Arcomat ráhajtom ezüst szálakkal bevont,reszkető buksijára.
Kezem féltőn simogatja megkopott,ezüst szálakkal átszőtt bundáját,
Orrom beszívja sokat megélt testének sajátos illatát.
De a perc elmúlik,az idős négylábút magához hívja gazdája,
Gyorsan elillan az átélt pillanat vissza nem térő varázsa.
S én döcögő járását figyelve,fájó szívvel nézek utána,
Míg alakja el nem tűnik a végtelen hosszú út egyik kanyarában.
Könnyes szemekkel,fejemet lehajtva indulok tovább,
Újra magamra maradtam,egyetlen társam a szomorú,gyönyörű,őszi táj,
Talpam alatt az ezerszín levelek mint megsárgult fényképek mesélnek,
Nyomomban összeborulnak a fák,ahogy utánam néznek…..
|
| |
|
[válaszok erre: #7259]
|
|
|
| Kiváló dolgozó |
|
|
