Lehet, hogy életed most egy kicsit nehéz,
s, hogy értelmetlennek tűnik ez az egész.
De soha semmi nem történik hiába,
bármi is történjen e duál világba.
Ahhoz, hogy élhess, kell a lélegzetvétel,
mert ez a tétel a legszebb lelki étel.
Szükség az embernek a sok-sok nehézség,
nem kell más hozzá, csak egy csöppnyi merészség.
Ha levegőt veszel, azt ki is kell fújni,
nem lehet rossz gondolatok mögé bújni!
Nem segít neked, ha önmagad sajnálod,
hiszen ez mind a Te karmikus világod.
Magaddal vonszolod, mint test az árnyékát,
ne rontsad hát el a lelkednek szándékát!
Mert minden rossz dolog, mi veled megtörtént,
csak beteljesíti az Isteni Törvényt.
A feldobott kő ismét a földre hullik,
a gumikötél csak egy darabig nyúlik.
A meleget mindig a hideg váltja fel,
s a jutalom hidd el soha nem marad el.
Minden nehézség az örömöd forrása,
a kétségbeesés az ember botlása.
Hát kösd meg a sarut a lelked lábain,
hogy ne essél hasra álmaid vágyain!
Ám, ha mégis cserbenhagyna a reménység,
jusson eszedbe a Jézusi keménység!
Bizony háromszor kell ahhoz térdre rogynod,
hogy rájöjj, mindig sikerül felragyognod.
Az óra ketyeg, az idő továbbhalad,
és minden rossz dolog szépen hátramarad.
Emlék lesz csupán, amin jókat mosolygunk,
mert így teljesedhet ki majd a mi sorosunk.
Gyermekkoromban hallottam e történetet,
bár nem hittem el, hogy tényleg megtörténhetett.
Egy anyáról szólt, ki a fiával együtt élt,
a haláltól nem, de az élettől nagyon félt.
A fiú éppolyan volt, mint közülünk bárki,
nem szükséges az emlékét sárral dobálni!
Kamasz volt, tékozló, azt hitte ez az élet,
s, hogy őt nem éri utol sohasem a végzet.
Csendben éldegéltek egy kis szegényes házban,
egymást segítvén a pénzkeresési lázban.
Az anya dolgozott, mosott és takarított,
de gyermeke könnyebb megélhetésben bízott.
Egy ideig állt is ez az idilli élet,
amelynek szörnyű katasztrófa vetett véget.
A viszony kettejük közt, halálosat roppant,
mert anyja rájött, hogy fia lelkileg rokkant.
Hiányzott belőle az a bizonyos érzés,
hogy ne vegyen erőt rajt, a szerelemféltés.
Így megölte párját, akit nagyon szeretett,
s ez egy súlyosabb élethelyzethez vezetett.
Mari nem tudta, mi a helyes cselekedet,
elhallgatni, vagy jelenteni az esetet?
De mert a lelkében anyai szív dobogott,
fiát megvédelmezvén, egy rossz döntést hozott.
Hallgatott! Önnön fájdalmát magába zárta.
Soha többé nem született mosoly e házba.
A fiú tudta, lassan beérik végzete,
hiszen anyja kezében volt az ő élete.
Lázálmok gyötörték, bűne vad súlya nyomta,
lelke megtébolyodott, képzeteket vonzva.
Az egyetlen ellenségét anyjában látta,
aki őt felnevelte és karjába zárta.
Megtette hát ismét, mit az ember nem tehet!
Épp azt vette el, amit gyermek el nem vehet!
Megölte a nőt, aki a világra hozta,
saját lelkére örök kárhozatot hozva.
De nem volt elég ennyi, uralta a sátán,
kitépte a szívét, mint áldozati bálványt.
Pont, mikor az ajtót három csendőr betörte,
hisz nincs olyan titok, melyre fény ne derülne.
Menekülni kellet, nem volt idő, hogy várjon!
Rohant, ahogy csak bírt, hogy kiutat találjon.
Rohant padlásokon és sötét pincék mélyén,
teljes erejéből a szabadságát féltvén.
Kezében a szívvel, mely még mindig dobogott,
melyben most is a féltő szeretet lobogott.
Megbotlott a lába egy kiálló szegleten,
s ő arcra borult, eme végzetes szenthelyen.
Nem is hallott mást, csak a szív zakatolását,
érezte ahogy sátán, elhagyja képmását.
Jó anyja hangja ekkor csendesen felhangzott,
a világ sem élt még meg, ily csodás szózatot:
Édes kicsi fiam, nem ütötted meg magad?
A fájó aggódástól a lelkem meghasad.
Kérlek ne menekülj többé bűneid elől,
mert rossz ez a látomás és biztosan megöl!
Bármi amit tettél a te sorsodat húzza!
Harcban állsz magaddal, életed összezúzva!
Vessed le válladról a téboly zord subáját,
s öltsd magadra inkább a békesség ruháját!
A fiú csak ült és keservesen zokogott.
Anyjának szíve, egyre halkabban dobogott.
Majd szépen lassan megállt. Nem működött többé.
Így vált békétlen fia őrülete köddé.
Hogy e történet igaz, azt nem állíthatom.
Hogy te most mire gondolsz? Nos, azt sem tudhatom.
De a lelkemben őrződik máig egy kérdés:
Vajh mitől múlhatatlan, az anyai érzés?
Nem való már nékem, a víg muzsika hangja.
Nem való mert lelkemnek, nem vigasz a rangja.
Nem való a dáridó, hamis érzelmekkel,
nem való a szép leány, kacér kékszemekkel.
Nem való a vörösbor, bút elfelejteni.
Nem való a pálinka, kedvet keríteni.
Nem való az alkohol, hamis önérzettel,
nem való a másnap sem, gyötrő közérzettel.
Nem való a tanulás, büszke tudásszomjból.
Nem való az ismeret, rossz tapasztalatból.
Nem való a tananyag, hamis oktatással,
nem való a bölcsesség, bemagolt tudással.
Nem való az étkezés, állatölést hozván.
Nem való a húsevés, gyilkosságot vonzván.
Nem való a táplálék, hamis áldozattal,
nem való a jóllakás, fölös kárhozattal.
Nem való a gazdagság, bűnös kevélységgel.
Nem való a sok – sok pénz, álnok szerénységgel.
Nem való a hatalom, hamis ébredéssel,
nem való az élet sem, véráztatta késsel.
Nem való már semmi, mit e világ adhatna.
Nem való az sem, mit tanulságul hozhatna.
Nem való már nekem, mert ez hamis fikció,
nem való a lelkemnek mert: Rossz redukció!
Nem való az Én - nek, hogy visszafele húzzák!
Nem való nekem sem, hogy szívem összezúzzák!
Nem való számomra, az a sok földi penész:
Nem való Én - nékem, mi nem Mennyei Egész!
Kedves Howard, azt hiszem ez most nem fog menni. De nagyon megtisztelő, hogy próbálsz belevonni a beszélgetésbe. Sajnos mostanság ez nem igazán megy nekem. Talán majd egyszer...
Ezt nem teljesen értem, mi az a 9. pont? Egyébként a nem írogatást csak a fórumozgatásra értettem, ugyanis az irományomat nekiálltam átírni. Elég lassan megy, de ami késik az nem múlik.
Mindannyian ugyanazon az úton járunk kedves Howard. Így nem igazán lehet azt mondani, hogy bármi amit teszünk, nem az úton haladásunkat segíti. Minden esetre nagyon köszönöm, hogy ezt Te így gondolod.
Mindene megvolt, mégis megcsalta magát.
Nem ismert se Istent, se embert, se hazát.
Hátát fordította a szülői háznak,
s nekivágott az ismeretlen határnak.
Faluját elhagyva nem érzett bánatot,
jó anyja fohásza lelkére nem hatott.
Nem érdekelte, inkább felszegte fejét,
s lerázta magáról megszülője kezét.
A határdombról még egyszer visszanézett,
a térdelő alaknak némán leintett.
Nem sarkallta vágya, hogy visszaforduljon,
így elindult csendben a kanyargós úton.
Majd tíz éve annak, hogy mindez megtörtént,
s, hogy szolgálónak állt, idegenek földjén.
Gonosz gazdáitól, kevés ételt kapott,
hogy éhen ne halljon; csalt, lopott, hazudott.
Elfogták, megverték, mély tömlöcbe zárták,
őrzői elvették kék szeme világát.
Sorsán - siránkozva, megátkozott mindent,
elkeseredésében kérlelte Istent:
Ó Uram nézz le rám, az élet vakká tett!
Büszke ifjúszívem, tolvajjá, rabbá lett!
Lelkem fogságban él, testem a börtöne,
s őrzője a világ legönzőbb ördöge!
Egy hófehér galamb szállt görnyedt vállára,
szárnyát rátapasztva, esdeklő ajkára.
Emberi hangon szólt: Mond el, mi a vágyad?
S ő válaszolt: Vigyél egy hírt el Atyámnak!
Üzenem neki, hogy lejárt szolgaságom,
s a mai nap véget ér, bűnös rabságom.
Bocsássa meg nékem mindazt, amit tettem,
bocsássa meg azt, hogy otthonom feledtem!
Fogadjon vissza szolgának, vagy cselédnek,
mindent meg teszek, csak áldjon meg cserébe.
De nem térhetek addig a percig haza,
míg nem ad rá engedélyt, apai szava.
Kössön egy kis csengőt a pusztai kútra,
hogy eljusson hangja, a kanyargós útra.
S ha meghallom a csengő - csilingelését,
az jelzi majd nekem, apám igenlését.
A galamb elrepült, s vele szállt az álma,
rozsdás kulcs fordult cellájának zárjában.
Ismét szabad lett, hát nem is tétovázott,
gyötrelmes útjának újra nekivágott.
Nem tudta mi vár rá, mit hoz majd az élet?
A rögös talajon, egykedvűen lépdelt.
Egyre közelebb ért a faluhatárhoz,
a pusztai kúthoz; lelke bírájához.
Feltámad a szél, s a kis kolomp megszólal.
Amit most hall, az a Legszentebb szívszólam.
De nem csak egy kolomp zeng, kong sok kis harang,
hogy meghallja bizton, ki arra elhalad.
Nyakát gyengéden, egy asszonykéz átfonja,
tudja, hogy őt várta jó anyja titokban.
Ereje elhagyja, lehorgasztja fejét,
és szívére szorítja szülője kezét.
Egymás ölelésében indulnak haza,
útjukat kíséri, szélhárfáknak hada.
Szinte minden ágon himbálódzik csengő,
Mintha a fák gyümölcse zenélne - zengőt.
Végül megérkeznek a szülői házhoz,
s ő leborul esdeklőn anyja lábához.
Jelentse Atyámnak, végre hazatértem,
hogy megbocsátását hason csúszva kérjem!
Állj fel kis fiam, apád régóta halott.
Épp tíz éve annak, hogy magára hagyott.
Utolsó szavaival nekem ezt súgta:
Akassz egy kolompot a pusztai kútra!
Ennél egy kicsivel egyszerűbb a válasz, meguntam és önkényesen elkereszteltem magam. Már úgy sem írogatok, maximum verseket. Ahhoz meg nem kell már Thomidzsán:)
Aki mögöttem jár, visszahúz engem.
Aki előrébb halad, rángatja testem.
Aki mellettem áll, ő a Testvérem,
még is minden mi él, nekem ős - fivérem.
Aki követ engem, segítséget vár.
Ki után én megyek, az igaz úton jár.
Ha velem tartasz, nekünk egy az utunk,
hisz közös érdekkel, mi már egyek vagyunk.
Nem lehet hiba Isten Törvényében!
Így, mi ellenem küzd, csak segítség nékem.
Rángathat – húzhat, előre vagy hátra,
ugyan bánthat-e engem, utamat járva?
Nem mondhatom azt; más miatt búsulok.
Így azt sem hihetem, általa lassulok.
Nem érhet hozzám homályos valóság,
az élet nem ilyen halálos adósság.
Az Erő mi hat rám, mentőöv nekem.
Bármerre is tartson, egy úton jár velem.
Ha visszahúz engem, oka van annak,
ha magával vonszol, csak segít a bajban.
Ezt megérteni, nagyon fontos lecke.
S tudom azt is, hogy sok gyötrelem van benne.
Mégis, ha kérdezed, csak azt mondhatom,
ha újra kell születnem, ismét vállalom.
Mert nekem ez utat, végig kell járnom.
Sőt, végig kell neked is járnod Barátom.
Annyiszor kell még ide leszületnünk,
ahányszor célunkat sikerül felednünk.
E forrongó világ, nem lehet otthon.
Kell lennie másnak, hogy enyhülést hozzon.
Hol a tér és az idő, nem lételem,
hol az éltető erő: Örök - Kegyelem.
Ez az út melyen járunk, pont oda visz.
Hiszem ezen jár mind, aki Istenben hisz.
Lehet, hogy néha a felszíne rögös,
de ettől lesz egyszer, mindünk útja közös.
Elküldve:
2010-08-08 19:51:24
