Andi írja és én teljesen egyetértek vele:

Tehát, a kérdés: amputálunk vagy altatunk! Szavaztunk: bár nem sok esélyt látunk az örökbeadásra, végső lehetőségként mi is külföldöt jelöltük meg mint végállomást.
De... ha a kutya záros határidőn nem kerül gazdához, bármennyire is aranyos elaltatjuk! Lehet itt most jönni a: - Joga van az élethez!, - Olyan életvidám kiskutya! - stb. mondatokkal, de a felelős állattartásnak és a mentésnek van egy végső határa, anyagilag és a kutya érdekét figyelembe véve is.
Nincs szocializáció, nincs egy biztos pont az életében, nem tanul meg alapvető dolgokat.
Minden ideiglenes gazdánál véges a tartási idő, és mások a szokások. Minden költözés, műtét, stresszhelyzet a kutyának, aminek csak azért tesszük ki, mert sajnáljuk!
A végén minden rólunk szól, sajnáljuk magunkat, pedig a sok jajgatás közben, elveszik akin segíteni szerettünk volna még az elején.

ÉN voltam az az emberke, aki megkérdezte Vicáékat, hogy az amputálás után vállaják e Jenőke rehabját őszig. Nem ők kérték, én sírtam be a kutyát hozzájuk. Bíztam Vica szívében és Lóci őszinteségében. Kikértem az orvosi és emberi véleményüket is a dologról. Miért?
Azért mert Zoli jelezte, hogy ő nemtudja vállani minden jóakarata ellenére sem a bully műtét utáni rehabját.

Többet nem tudunk tenni, de a kutya sorsát közben intézni kell.
Megy az idő, a lába pedig átment rohadásba.