Valljuk be, van abban valami különleges báj, ahogy Beatrix a kérődző szürkemarha hangján elbődül és azt óbégatja, én egy ízig-vérig nő vagyok. Utoljára akkor éltem meg hasonlót, mikor a tavalyelőtti EFOTT-on izzadtan, csatakos hajjal, teljes átéléssel üvöltöttem a Belga koncerten, hogy négyöthatszopdleafaszt, majd körülnéztem és összetalálkozott a tekintetem egy nyolc év körüli kislányéval, aki az apukája nyakában ült és ugyanolyan átéléssel ordította, hogy nyeljélgecitvagynégyötdecit, megismételhetetlen pillanatok ezek, na. Ugyanezen a rendezvényen éreztem magam utoljára Pajkos Póninak is, míg a férjem elment sörért, rám pusztult egy húsz év körüli kölyök, hinnye, ráztam meg a hajam, ilyen fiatalnak tűnök? Megjött a sör, vigyorogva biccentek a fejemmel, nézd má’, mit fogtam, mire jött a válasz: sötét van, szemüveges, meg be is van baszva, na egs.