a film ismerete, vagy annak hiánya kapcsán hirtelen két példát tudnék mondani:
napok óta hallgatom esténként a vonaton (találóan) elman 'the girl on the train'-jét, s miközben a filmet egyáltalán nem láttam, egyszerűen teljesen odavagyok érte (a kettes "something's not right" az egyik legjobb tétel, amit eddig a 2016-os felhozatalban hallottam). bár az is igaz lehet, hogy a rutinosabb komponisták esetében már tényleg nem minden esetben fontos a látvány, mert ők már olyan szinten űzik az alkalmazott zeneszerzést, hogy bőven megengedhetik maguknak azt a cseppnyi luxust, hogy inkább a zenére vágják jobban a filmet, mint fordítva.
a másik: a napokban néztem meg a sicariot, elsősorban azért, mert ugyan a tavalyi évértékelőkben több szerkesztőtársamnál is előkelő helyet kapott a zene, nekem külön nem sikerült vele megbarátkoznom, pedig a 'prisoners'-t kifejezetten szerettem. ezek után megnéztem a filmet, és lehet, hogy hiba volt visszafogott hangerővel hallgatni, mert így a hangsúlyos basszusok háttérben maradtak, viszont nekem film alatt végig egy zörejszőnyegnek tűnt csupán az aláfestés. és nemhogy hozzátett az élményhez, de tulajdonképpen értetlenül állok az egész felett, mert a film nagyon jó, és külön johannsson score-ja sem volt rossz, de a kettő nekem nem állt össze egybe.
szóval ismét megbizonyosodtam róla, hogy nincs törvényszerűség a film és zenéje, valamint a befogadófél közötti kapcsolatrendszerben.
Embere válogatja, de esetemben például nagyon kevés olyan nekem tetsző filmzene van, amelyik a film ismerete nélkül még nem tetszett. Az Eredeté mondjuk kivétel volt, ott például a film hozta fel 10-re, előtte 7 volt. De 90%-ban előbb hallom a zenéket, mint a filmet látom. Ahol viszont érzem, hogy valami ugyan 6-7 körüli, de elég különleges lehet a film alatt, ott mindenféleképpen megnézem a filmet. A Don't Breathe is ilyen példa, eddig 7, de a film után 8 lesz biztos. A wallfisches fénykapcsolgatóshoz viszont nem kell megnéznem a filmet, hogy halljam, elég gyenge zene.
Számomra a Strange tette megint nyilvánvalóvá, hogy nekem egyre jobban kellenek a képek a zenékhez. Mert valóban egy igényes, nagyzenekari mű, de valahogy mégis jobbra számítottam. Ugyanakkor legutóbb a Star Trekje is sokat javult a szememben a film megtekintése után, de egyelőre úgy érzem, mintha egy kicsit a nagyívűség maga alá temette volna a score-t. Másrészt tetten érhető benne egy kis kísérletezgetés és helyenként Danny Elfman szuperhőstémáit idézi, szóval összességében szimpatikus, de kellenének alá a képek, hogy helyre tegyék a dolgokat.
Az igaz, hogy a zene alapján lehet következtetni a film alatt betöltött szerepére is, azonban mint iránta való érdeklődés furán adja ki magát, hiszen, ahogy az oldalatokon lévő John Powell idézet is mondja, a zene elsősorban nem a hallgatóknak készül, hanem a filmnek, a film támasztékául szolgál (pedig magam is hasonlóan vagyok vele, azaz meghallgatom egyből az újakat, akár láttam már a filmet, akár nem).
Azon gondolkodtam ma egész nap, hogy a régi nagy nevek majdhogynem azonos stílusban alkottak, viszont erősen tematikus jelleggel bíró aláfestéseket szállítottak le, míg ma ez kevésbé jellemző, ellenben a szerzők sokkal inkább alakítanak ki egyfajta sajátos hangzásvilágot, s így olyan mintha egyetlen nagyon nagyon hosszú albumot készítenének folyamatosan. Pl. ahogy hallgattam Giacchino Doctor Strange-ét egy újabb StarTrek jutott eszembe, attól függetlenül, hogy azért vannak különbségek.
Egyébként a jó részek miért ilyen rövidek? :)
www.youtube.com/watch?v=DhW_XP_FJWM#t=3m31s Összességében viszont szerintem ez egy nagyon élvezetes albumra sikeredett.
A képzelőerő nálam három zenénél nagyon sokat segített.
1. The Fountain (Clint Mansell), amit a film előtt ismertem meg, és mindaddig sokkal jobban is tetszett. Utána is, csak épp már nyomasztóbbá vált.
2. Conan (Basil Poledouris), amit szintén a film előtt ismertem meg, s végül a zene vett rá, hogy nézzem meg azt is, amihez írva lett. Különösebben nem fogott meg, de az a zene, hejj! :)
3. Lair (John Debney), ami egyébként is játékzene, de játszani sosem játszom, nem köt, nem kötne le.
+1. Muppet Treasure Island (Hans Zimmer), ami betétdalostul, mindenestül lenyűgözött, s a filmbe csak beletekergettem, s végül még mindig nem néztem meg :) minek is? sokkal jobbakat tudok hozzá elképzelni :) Bár, igaz, hogy Muppetéket sokan kedvelik.
+1. :) a Trailer Music gyűjtemény
Ettől függetlenül én is jobb szeretem inkább a film által megismerni a zenét, s ha ott felkelti a figyelmemet, akkor utánajárni. Ellenben rám is igaz, hogy mára már megfordult nálam is a helyzet, s ebből a sorrendből akad a legkevesebb példa. 90-95%-ban én is előbb ismerem meg a zenét, mint a filmet, így ez is egy szempont lehet, hogy vajon miért is nem tetszik annyira (akár előítéletesség miatt, akár nem). Zimmer ezügyben szépen meg is lepett a Sherlock Holmes aláfestésével.
A kevésbé ismert, vagy ismeretlen szerzőkkel az a baj, hogy ugyan lehet belőlük listát összeállítani, de mindig annyi és annyi új név jön (hiszen ma már majdhogynem akárki szerezhet zenét akármihez), hogy ez folyamatosan változik, bővül, meg aztán szinte mindig csak egy zenéje van az illetőnek, aztán valahogy kész is.
Az én listám abc sorrendben:
Abel Korzeniowski
Andrew Lockington
Andrew Powell
Anthony Lledo
Bartosz Chajdecki
Bear McCreary
Bruno Coulais
Cecile Corbel
Christopher Lennertz
Conrad Pope
Craig Safan
Dale Cornelius
Darren Korb
David Arkenstone
Eric Serra
George Fenton
Ilan Eshkeri
Joel McNeely
Johan Söderqvist
Johann Johannsson
John Stanford
Kawai Kenji
Raymond Wong Ying-Wah
Rolfe Kent
Ronald Owen
Ryan Amon
Theodore Shapiro
Victor Reyes
Persze köztük akad, aki régi, van aki új, ám hellyel közzel mindőjüktől csak egyet, vagy csak nagyon keveset ismerek, holott van a felsorolásban olyan is, aki talán nem csak simán "kis" név.
Van egy egykori fórumozónk, akiről például tudom, hogy nála a gyerek születése óta már egyáltalán nem fér bele a filmzenehallgatás, szóval te akkor sokkal ügyesebb vagy logisztikában. :)
Elismerem, azzal meg én nem kalkuláltam, hogy akad, aki a filmet is látni akarja egy zenéhez. Ezzel én úgy vagyok, hogy ha már magában is megáll (és 90%-ban előbb hallom a zenét), nagy baj nem lehet a film alatt, de sokszor a film megnézése érteti meg velem az addig "érthetetlen" zenéjét.
Viszont nem emlékszem olyan esetre, amikor az eleve rossz zene a film alatt még rosszabbnak bizonyult - egyetlen kivétel volt, mégpedig a Deadpool.
Én egyrészt innen szereztem infót a szerzőkről, az oldalon lévő listán már végigmentem. A másik meg Wikin van fent egy combos lista szerzőkről, abból állítottam össze egy listát, most az következik / van soron.
Én abban a helyzetben vagyok már jó ideje, hogy nincs nagyon más dolgom szabadidőmben, mint ezzel foglalkozni. Az biztos, hogy rendkívül sok időt öltem már bele, de megérte :) Azt is tudom, hogy sokaknak nem fér bele az idejébe, szóval nem mondom, hogy a példámat könnyű követni.
Az utolsó gondolatodhoz, meg annyit fűzök hozzá, hogy használd a képzelőerődet, én is arra támaszkodom. Vagy csak élvezem a zenét :)
Ne csesztessetek már, a gyerekkel voltam Bababörzén, nem húzódom vissza :)
Na végigolvastam az egészet és jó, legyen ok, meggyőztetek. Azt mondjátok meg akkor nekem, hogy honnan lehet informálódni a noname komponistákról (tudom, innen) és kinek van ideje végighallgatni mindenféle ismeretlen zenét? :)
A másik vesszőparipám, hogy szerintem a filmet jó ismerni/látni a zenéhez, hiszen ha nem is lehet minden zenéről tudni melyik jelenet alatt szól, de legalább a film hangulatát vissza kéne, hogy idézze... Amihez ismerni kell a filmet :) Ezt viszont megnehezíti ha ismeretlen komponisták ismeretlen zenéi mennek amiket ismeretlen film alá írt :) Persze ez már csak az én bajom
Ja igen, még valami.
Az külön tetszik, hogy ugyebár ízlésekről is beszélünk most, de nem vitatkozunk, hanem vitázunk, és ez sajnos nagy szó. Úgy értem, hogy azért sajnos, mert ritka...
6. Az én ízlésem meg azt diktálja, hogy a tematikusságot különösen szeressem (nem véletlen tehát hogy abszolút mértékben Powell-re esett a választásom az újak között, de milyen jó is lenne, ha mondjuk Pemberton is hasonlóvá nőné ki magát a saját stílusában, mint ahogy saját stílusában tette ezt Desplat is- azaz az egyedi, sajátos, de fejleszthető hangzásvilág).
7. (az utolsó, de tényleg... egyelőre :D) A kedvencek nem simán csak attól lesznek kedvencek, hogy nagyon is jó zenék, hanem attól, sőt, talán sokkal inkább csak attól, hogy ennek tetejébe még sokszor is van hallgatva. Mert pl. az emlegetett Chima zenéje talán csak háromszor-négyszer pörgött, míg a régi nagyok között gyakori hallgatni való azért egy Indiana Jones stb. még akkor is, ha mondjuk nem album szinten. Éppen emiatt hoztam fel példaként az utóbbi 10 év védelme érdekében az Interstellar-Tron-Inception-HTTYD-POTC-(meg ha egyre jobban belegondolok, akkor) Daniel Pemberton művek listáját, mert ezek azok, amiket úgy veszek elő ráadásként, hogy sokszor...
Tiédre reagálok, de többőtöknek válaszolnék mindkét megközelítés védelmében :)
1. Pont ezért mondtam purple rain-nek, hogy nagyon is jó volt ennek a témának a felhozatala, mert egy ennyire átfogó elemzésre szoruló dilemmának rengeteg megközelítése lehet, ami felett nem kellene átsiklani, csak mondjuk elsőre adott szempontok nem jutnak eszünkbe. És tessék keky hozzászólása egy újabb nézőpontból világít rá erre, ami nekem eszembe sem jutott, holott mennyire nyilvánvalóan igaz.
2. A "kisebb nevek"-kel manapság csak annyi a bajom, hogy sok, de tényleg túl sok van belőlük, a meghallgatásra való késztetés nálam így majdhogynem kiesik (de pl Darren Korb Bastion-ja, amit, igaz csak a borítója miatt hallgattam meg, de sikeres ellenpélda lett), így tehát nekem ehhez nagyon is jól jönnek támpontnak az évértékelők, különben nem ismerném meg az olyan albumokat, mint pl. Le Matos Turbo Kid-je, Daniel Pemberton munkássága (aki az ez évi kedvencem lett a visszamenőlegesen megismert művei által), totál lenyűgöző hangszerelés és tematikusság, de újszerűen, ami fontos, és így számomra ő lett a legszembetűnőbb példa arra, hogy a mai szerzők alkotásait egyáltalán ne temessük.
3. Tematikusság: A filmzenéket az erősen tematikus felépítésük miatt szerettem meg, nem véletlen hát, hogy abszolút John Williams vonzott be a műfaj megismerésébe. És e szempontból viszont a mérleg feléjük, azaz a régi komponisták felé dől, mert ez a zenei megközelítés viszont közel kiveszni látszik. Mert ugye a "kis nevek" között valóban találunk rengeteg gyöngyszemet, csak valahogy (nyilván az alapanyag okán is, amihez szerezni kell) ezekből is hiányzik a teljes albumon végigvonuló vezérmotívum, ami jelképpé, szimbólummá, eltéveszthetetlenül beazonosíthatóvá teszi az adott albumot, így aztán mondhat bárki bármit, nekem nagyon hiányoznak a BTTF-ek és Indiana Jones-ok. S ebből a tekintetből számomra az mostani muzsikák közül kb. egyedül a POTC zenéi érték el ezt a szintet (akár összekalózkodott zene, akár nem, bár erre nyilván rásegített maga a film is).
4. Még egy saját érv a régi komponisták létjogosultsága mellett.
(Jelenleg ugye a sok új és "kis" név között pl. évértékelős iránymutatás által nekem már csak a jókat kell hallgatnom :), de a lényeg ebből az, hogy meg vannak ismerve, általam nincsenek eltűnve, pl. Anthony Lledo Chima zenéi stb...)
És akkor most áttükrözöm ezt az egészet a veteránokra (ha nevezhetem őket így). Ha róluk nem beszélünk, akkor szerintem sosem hallgatom meg Basil Poledouris Conan-jét, aminél nagyobb kedvencem még sosem lett a régről megismert zenék kategóriájában, vagy talán még Jerry Goldsmith-től tudnék mondani példát, esetleg Elmer Bernstein-től. Tehát nyugodtan legyenek ők is védve, ajnározva.
5. Meg aztán hátha van még valami szempont, ami nem jött szóba, illetve jöhetnek az ajánló linkek is Blake Neely-től, vagy akárki mástól is :)
Így van a kevésbé ismertek között is akadhatnak gyöngyszemek. Most éppen a kevésbé ismert szerzők vannak soron nálam a válogatásban, rengetegen vannak. Év végéig szerintem végzek is a több mint 3 éve kezdett válogatással, így teljes lesz a kollekció.
Szóval már több száz szerzőnek a munkáit fogom ismerni valamilyen szinten, és elmondhatom magamról, hogy én nem olyan vagyok aki megállt pár darab szerzőnél :)
[előzmény: (23993) Bíró Zsolt, 2016-10-22 10:32:04]
És igen itt jön elő nálam az, amikor nem "érdekel" hogy a legjobb filmekhez, például Nolan filmekhez, Zimmer szállítja a zenéket, sokkal kevesebbet hallgatom ezeket a zenéket, mint a többi kedvenc, de "kevésbé" jobb filmekhez íródott zenéket. És még azt sem lehet mondani hogy nem szeretem az ilyen filmeket és nem tudtam volna hozzájuk kötődni, mert nem így van :)
Az összes kedvenc zeneszerzőm közül is a legkevesebbet Zimmertől szoktam hallgatni, legalul kullog a kedvenceim listáján, és nem is hiszem hogy feljebb fog jönni.
Ez is egy nagyon szimpatikus hozzászólás, teljesen egyetértek. Engem picit zavar is, hogy van néhány A kategóriás komponista, akiket mindenki ismer, mindent meghallgat tőlük, mert ugye ők írják a leginkább reflektorfényben lévő filmek score-ját, aztán a filmzenerajongók többsége részéről ennyi. Ez alapján pedig nem lehet kijelenteni, hogy mennyivel gyengébb a mai filmzenék zöme, egyszerűen talán csak rossz helyen keresgél, aki nem talál gyöngyszemet. :)
Épp írok egy rövidet a - heti mozipremier - Gagarin zenéjéről (jövő héten kerül ki hozzánk), és hát ez bőven jobb, mint mondjuk „Az Ász” Infernója. Lehet, hogy George Kallisnak ez lesz az egyetlen épkézláb műve, de érdemes meghallgatni. Vagy idénről itt a Pete’s Dragon, amiről biztosan lesz albumos, nagy írás is, mert megérdemli: dobták a bejelentett Shore-t, és gondolom, gyorsan kellett valaki a helyére, és valószínűleg csak ezért lehetett egy ismeretlen - mondjuk JNH helyett - az utódja. Ő meg csinált egy igen pöpec kalandzenét, benne az év egyik legszebb tételével (Saying Goodbye), amitől mindenki olvadozna, ha egy nagy név műve lenne. Vagy itt van ez a track, amelyiknek a vége elképesztően jól működhet a filmben:
De hát ugye: „Daniel Hart – ki a tököm ez?” aztán senki meg sem hallgatja, mit művelt, mert ismeretlen a név, bukott a film. És millió ilyen példa van.
-----
Megjegyzés purple rain kollégának: nem kell visszahúzódni a majdnem-össztűz elől, csak beszélgetünk. Volt egy nagyon jó felvetésed, aztán mi csak árnyaljuk a képet, ne támadásnak érzékeld. :) Főleg, hogy halál intelligensen megy a diskurzus, nem úgy, ahogy minden más fórumon tapasztalható.
------
Folytatva. Szerintem nem is elsődlegesen zeneszerzőkben kellene gondolkozni ma már, hanem zenékben. Nem az igazi annak a pár A kategóriásnak az aktuális műve? Sebaj, van ezek helyett millió más hallgatnivaló, már amennyiben nem a következő BTTF-t, SW-ot, ST-et, Rambót, azaz a klasszikusnak tartott filmzenék 21. századi reinkarnációit keressük, melyek filmjének egy más korszakban volt csak esélyük klasszikussá/kultikussá válni, és így azzá tenni a zenéjüket is, mivel ma már szerintem elvétve születik csak azzá váló film.
Hasraütésszerűen kiemelek közülük pár darabot:
Rob Simonsen: The Age of Adaline, Mark Isham: The Longest Ride, Chris Joye: Programming Hope, Ludwig Goransson: Creed
Egyik jobb -szerintem - mint a másik. Közük nincs a williamsi, goldsmithi stb. elképesztő hangszereléshez és összetettséghez, filmként meg a negyedik jegyzett csak, de az első három például hihetetlenül kellemes, harmonikus zene, a negyedik meg egészen eredeti. Nem maradnak meg a filmzenei köztudatban, persze. De innentől kezdve maaaaarhára nem érdekel, hogy az olyan egykori első számú kedvenceim, mint Zimmer vagy Coulais, esetleg M. Danna ritkán áll elő valami igazán értékessel. :)
Ma több feladat van a zenékre rátalálással, szélesebb folyóból kell kifogni a halakat, de megéri pecázni. Én például amolyan misszióként is hallgatom meg azt az évi 500 (!) film- és játékzenét, ami eljut hozzám, hogy ebből a brutális dömpingből kiválasszam a legjobbakat az évértékelésbe, ezzel népszerűsítve szerény eszközökkel a klasszikussá sosem váló, de mégis igen jó hallgatnivalónak bizonyuló score-okat. Ma már korlátlanul be lehet szerezni a zenéket, viszont az a néhány ezer filmzenerajongó, aki ismer és rendszeresen olvas bennünket, még így sem érez szerintem nagy késztetést arra, hogy az évértékelésekben feltűnő, más filmzenei oldalakon meg sem említett különlegességeket meghallgassa. De hát ahogy mondani szokás, ha csak tíz ember (ennyi azért csak van! :D) meghallgatja azt, amire azt írom, hogy jó, még ha utána nem is ért teljesen egyet velem, már megéri csinálni. :)
És frissítéskor láttam itt alattam a Marianelli-zenés hsz-t a kollégától. DM sem nevezhető A kategóriásnak, de tudásban és tehetségben ő is abszolút oda illene. De ez sem különösebben ismert film, a komponista sem annyira népszerű, máris kevesen hallgatják meg.
...és pont ideális a téma, tegnap egész nap azon gondolkodtam, miközben harmadjára indult el marianelli 'kubo and the two strings'-e, hogy ameddig ilyen filmzenék születnek, addig sosem fogom elhagyni a műfajt. egyszerűen káprázatos zene, és milyen érdekes, hogy lehet írni filmzenét ostinato nélkül is...
Hogy én is hozzászóljak a témához: szerintem amiről sokan írtok, a filmzene "elsilányosodása" leginkább csak a hollywoodi filmekre igaz, és azokra is csak részben, főleg a blockbusterekre. Szerintem is egyre több a jellegtelen, unalmas muzsika ezek közt, és amíg a producerek ugyanazt a hangzást akarják a nagy kasszafilmekhez, ez nem is fog változni. (A Marvel-filmek zenéit pl. végig sem bírom hallgatni...)
Ugyanakkor a kisebb filmek vagy az európai filmek alatt egyre több szuper zene hallható új, vagy legalábbis kevésbé ismert nevű komponistáktól. Csak pár név: Éric Neveux (Cézanne et moi), Abel Korzeniowski (W.E., Romeo and Juliet) vagy épp a mozikban most futó Halhatatlan szerelem c. görög film zeneszerzője, Kostas Christides mind zseniális muzsikákat komponálnak.
Sőt, szerintem a nagy európai mesterek, mint pl. Morricone is, ha "hazai" filmekhez írnak zenét, az valahogy mindig jobban sikerül, mintha odaát dolgoznának. Oscar-díj ide vagy oda, Morricone Aljas nyolcashoz írt zenéje meg sem közelíti a legutóbbi Tornatore- filmhez írt zenéjét, ami egyszerűen zseniális (La Correspondenza) Ugyan Desplat legújabb hazai zenéjét a Cousteau-életrajzi filmhez (L'Odyssee) még nem hallottam, de akik hallották, azok mind oda vannak érte.
De az USA-ban sem kell temetni a filmzenét, szerintem az idén az új arcok közül például Matthew Margeson két muzsikával is nagyot alkotott, ráadásul két teljesen eltérő stílusban: nekem mind az Eddie a sas, mind a Vándorsólyom kisasszony.... zenéje nagyon tetszett. A régiek közül Desplat The Light Between Oceans-ja nagyon szép, és az idei egyik kedvencem Debney-től A dzsungel könyve, noha ő egyáltalán nem tartozik a kedvenc komponistáim közé. De nekem a Franglen-féle Horner-továbbgondolás, A hét mesterlövész muzsikája is bejött.
Szóval ha az ember a hollywoodi kasszafilmek zömén túlnéz egy kicsit, sok nagyon klassz zenét fedezhet fel.
Tudom, vagyis sejtettem, hogy csak példaként említetted őket hármójukat, ezért írtam eleve én magam is, hogy "Nyilván ez a három név csak példa..." :)
Viszont azért tettem hozzá, hogy az én listám talán hosszabb, mert én egy idő után, minél több szerzőt ismertem meg, annál inkább beleestem abba a "hibába" (hibának nevezem, mivel megcsömörlést okoz), hogy pl. azoktól is szeretnék minden újat meghallgatni, akiktől azelőtt csak egy-kettőt szerettem meg. Ilyen volt pl. Rachel Portman esete, akinél külön maraton napot tartottam (igaz valamelyest egy idő után csak háttérmuzsikaként szólt), hogy minél többet ismerjek meg tőle, majd eztán ő is ebbe a kategóriába sorolódott át, holott nem igazán jellemző rá, hogy meg tudna újulni, ellenben igen sok dallama olyan barátságosan fülbemászó, hogy simán ott hagyja az ember, hogy hagy szóljon csak a háttérben...
Powell-el hozzád képest nekem sokkal nagyobb szerencsém van, mert pont nem az akciófilm zenéivel ismertem meg, hanem az animációs mesékhez írt dallamaival (mert igen, azokban dallamok aztán bőven akadnak). Javarészt Harry Gregson-Williams társával közös munkáival kezdtem, de valamiért már akkor is mindig az ő nevével azonosítottam be ezeket a műveket (előítélet ide vagy oda, az ő neve hangzatosabbnak tűnt :), simán csak ez volt az oka) - AntZ, Chicken Run totál visszatérő imádni való hallgatni való :) Így aztán nem csoda, hogy ezekhez viszonyítva a filmekhez írt zenéi közül én inkább az Evolution-t vagy a Rat Race-t jobban kedvelem az akciómuzsikáinál (és akkor ide már megint sokadjára belinkelném az egyik kedvencemet, a Chase to the Balloons track-et, helyette azonban itt az egész www.youtube.com/watch?v=IltcD7BOG60&list=PLedqP_t5l_6Ax8BdAqVSin4LklgNWblDs)
Nekem ő inkább tűnik a mai kor legzseniálisabb szerzőjének, mint Giacchino, azonban az alapanyag, maguk a filmek, amikhez szerezni kell a zenéket, igenis számít, így viszont Giacchino valóban überelhetetlen... lenne, ha nem lenne ott a két generáció közti átmenetként James Newton Howard, illetve méginkább Hans Zimmer. És akárhogy is vizsgáljuk, jelenleg Zimmer a nyerő mindegyikőjük közül, hiszen olyan filmekhez szerez zenét, amikről el lehet mondani, hogy a jelenkori felhozatal kiemelkedő pontjai (tehát amikre több év múlva is majd még vissza-vissza lehet hivatkozni - és akkor egyúttal persze adjunk köszönetet Christopher Nolan-nek is :)
Természetesen példákat mondtam, nekem is vannak még, az azonnal hallani akarom kategóriában. Persze attól is függ mihez készült / milyen jellegű zenéről van szó :)
Elküldve: 2016-10-27 15:08:22, 
