Az elmúlt egy hétben éppen sorozatpótlásban voltam, ami az esetemben inkább darát jelent, és ez most a Downton Abbey 6 évadjának jutott. A főtémája és néhány a soundtracken helyet foglaló kórusmű kifejezetten megfogott, de az abszolút kedvencem ez a helyenként Thomas Newman vagy James Newton Howard drámaiságát idéző szívfacsaró tétel volt.
Gulya Róbert Tom Sawyer muzsikája révén felmerült bennem egy kérdés, hogy vajon mikor tudja már kiforrni magát úgy isten igazából, mert a kreatív elgondolásai alapján azt hallom ki a művéből, hogy komolyabb teret kérne zenéinek...
https://www.youtube.com/watch?v=k2kpGjk2iWM
Nyilván, hogy sokkal-sokkal összetettebb a dolgok háttere, de azért mégis: múlik ez a kreativitáson is. Amire John Powell zseniális példa. Az új trendekhez igazodik, de közben olyan életteli színt visz bele, amire nem is tudok más példát írni, vagy ha igen, akkor az csak egyszer kétszer fordul elő az adott szerzővel.
Szóval az újaknak is adott a lehetőség. Bár, mivel közel sem úgy, mint régen, nyilván kevesebben tudnak nagy nevekké válni.
Arról nem is beszélve, hogy ma már jobban tűnik ez az egész filmestül, zenéstül üzletnek, mint művészeti ágnak. Zeneszerzőkből is halomra sorakoznak a nevek egymást elnyomva. S emiatt talán a legvégén majd csak Zimmer kerül ki győztesen. Ki van találva ugyanis egy klassz módszer, egy zenei irány, stílus, hangzás. És az egészből (nevezzük panelesnek) majd annyi fog megmaradni, hogy milyen a dallam, de a nevek a semmibe vesznek (túlzok azért), melyre sokan hoztátok már fel példaként Brian Tyler-t is, hogy úgy lett zimmeres, hogy nem tanítványa neki.
Egyébként az 50-60-70-es évek táján is voltak emberek, akik gyűjtötték a filmzenéket, és azokat hallgatták? :) Vagy csak mi most szedjük elő a korábbi zenéket, mert mondjuk láttunk a tévében egy Ben Hur-t? stb. ? :)
[előzmény: (22950) Kulics László, 2015-12-21 09:02:03]
Az még eszembe jutott arról, hogy 'összetett williams' vs. 'egyszerű vonalon mozgó többi szerző', hogy itt a fórumon akkor esünk nagyobb beszélgetésekbe, ha Zimmer, Horner vagy Williams darab kerül terítékre. A többieket (némi túlzással) egy-két kommenttel letudjuk az aktuális muzsikát. És szerintem előbbiekbe tartozna még Goldsmith is, Barry is, meg a többi nagyöreg, akik komolyzeneibb vonalon mozognak Williamshez hasonlóan, s nemcsak összetett zenében gondolkodnak, hanem megtehetik azt is, hogy olyan zenét tegyenek le az asztalra, amilyet akarnak, mert van tiszteletük, adnak a szavukra. Emellett sok időt is kapnak a zene megírására, ezek azonban a feltörekvőkre nem jellemző, így munkájuk is sablonosabb.
Clint Mansell Fountain albumát többször is meghallgattam még film előtt. A "Death Is The Road To Awe" tétel annyira zseniálisan gyönyörű volt. Leírhatatlan. De tényleg, rettenetesen lenyűgözött, egy csoda volt. Ma már viszont, a filmet látva, nem tudom előhozni magamból azt a pozitív érzést, amit belém ültetettnek éreztem általa, azt hittem bennem marad, errefel a film gyökerestül kihúzta.
Mintha egészen más zenét hallgatnék. Nem rossz zenét (sőt), nem erről van szó. A film nem különösen jó, mert eléggé érthetetlenné tud válni a cselekménye, de az érzésvilág, amit közvetít az egyszerűen annyira erős, hogy képes az ember legmélyebb pontjára hatolni, és ott kavarogni benne (és ebben rejlik a film igazi érdeme). És ezt a nyomasztó, életünk érdekében cérnaszálba kapaszkodó felkavaró érzést legszívesebben kitépné mindenki, de nem tudja... Hogy írjam le? Nem tudom. Leírhatatlan ez az érzés is, mint a korábbi, de egészen más, majdhogynem az ellentettjei egymásnak.
Értem én, hogy akinek nem inge nem veszi magára, de mivel többünknek válaszoltál, mégis reagálok :)
Én nem fanyalgok, sőt, pont ellenkezőleg. Csupán annyi, hogy más megközelítésből elemeztem a témát (pontosabban olyan, mintha nem is a zenét elemeztem volna, hanem magamat, magunkat - de miért is?) Azért, mert ugyanis ez egy Star Wars, ezt látni, hallani KELL, akár szokásból, akár fanatizmusból, teljesen mindegy. Viszont ebből következően itt különösen ki tud bukni a hozzáállásunk (jó a többes szám, vagy csak én vagyok ilyen? :D), legalábbis az én hozzáállásom.
Elsősorban a filmek miatt, de még így is jobbára Williams-nek köszönhetően szerettem meg a filmzenéket. Viszont ez mára átcsapott abba, hogy nem tartom be a régi, klasszikus, jól bevált sorrendet. Azaz pl. kérdezem magamtól, hogy ma már minek hallgatok meg olyan zenét, aminek a filmjét nem láttam? Vagy minek hallgatok meg bármit is film után, ha mondjuk film alatt nem tűnt fel? Olyan helyzetbe hozva ezzel magamat, hogy azt érezzem, na ez sem valami erős év, vagy megint egy elcsordogáló zene stb...
És akkor most gondolkodjunk gyerekfejjel! Megnézem a Supermant, és amikor megyek ki játszani a többiekkel supermaneset :), akkor persze, hogy a fanfárt énekeljük hozzá :D De a film első inspirációként akkoris kellett hozzá! És ettől vált az egész élménnyé. Majd az élményből filmzene hallgatássá, gyűjtéssé.
Egyébként egész jó dolog sült ki az egészből a Williams művek jellemzése terén. Tényleg nem olyanok (talán a nyitányok és a lezárások kivételével), amiket háttérnek hallgat az ember. Visszaemlékezve, régen mindig a szőnyegen feküdtem hanyatt, és úgy szóltak a muzsikái, és ilyenre már nagyon rég volt példa, én magam ezért is kezdtem elszokni tőle. Míg a "panelesek" esetében ez az "odafigyelő" (vagyis inkább egy dologra figyelő) magatartás nem volt szükséges.
A Star Wars-sághoz még egy további megjegyzés, hogy nem különösebben kedvelem a filmeket, ezért nekem úgy tűntek a zenék korábban is, hogy bizonyos értelemben túlnőtték a látottakat. Ezért a mostani mozit is látnom kell, hogy beleérezhessek ebbe (csak ennyi) :) Attól még hallom én, hogy ez ismételten nagyon profi munka Williams-től (meg is van a helye a polcon, és nem divatból), csak még nem az összkép alapján mondhatom ezt.
én sem azért írtam róla, hogy nem szeretem, mert divat valami olyasmit utálni amit mindenki szeret. 1-2 kivétellel az összes többi sw album nálam a csúcskategória. nagy bánatomban az új album után elő is vettem a birodalom visszavágot és a sithek bosszúját.
én amúgy új album hallgatásánál mindig passziánszozok :D nem tudom miért, nekem ez vált be. ha nem csinálok semmit, nem tudok úgy odafigyelni :D
Van olyan zene. A Birdman. :DD Jobban rühelltem film után, mint előtte. Maga a film jó, de ez a szar meg dübörög, kavarog alatta, teljesen felidegesített a mozi nézése közben.
No így egyben válaszolnék mindenkinek, aki megszólalt SW témában. :)
Igazából Williams összes kalandzenéje, akciókövető muzsikája ilyen stílusú. Az összes Indy-zene, a Jurrasic Park, az összes SW-score, sőt a Harry Potterek mozgalmasabb jeleneteihez is ilyen zenét írt. Szóval ezért nem értem a fanyalgást, ha az új SW-zenében a kortársnak mondott komolyzenei részek nem tetszenek valakinek, akkor kvázi Williams életművének nagy többsége sem tetszik. Ebben az esetben viszont nem az új SW zene a rossz, hanem a stílus nem jön be, ami más kérdés. Viszont olyan nincs, hogy az eddigi részek score-jai tetszenek, ez meg azért nem mert dallamtalan komolyzene. Ilyen felfogással a többi is az akkor.
Én idén már vissza is fogtam magam az új zenék meghallgatását illetően, mert sok score-t egyszerűen felesleges meghallgatni. Így inkább foglalkozok azzal, ami megérdemli az újrahallgatást. Ráadásul Williams ilyesféle zenéi meg totálisan nem háttér zenehallgatásra valók, úgy tényleg katyvasz lehet.
Itt van például Tylertől a Truth, amit tegnap meghallgattam. Lepörgött, oké, kellemes kis semmiség volt, kb a huszadik ilyen zene Tylertől. Semmivel sem lettem gazdagabb, hogy hallottam, de nem is kár azért az egy óráért, amit rááldoztam. Simán lehetett úgy hallgatni, hogy az ember mást is csinál. No egy JW zene már nem ilyen. Százszor összetettebb, mint a sokadszorra felhasznált panelekből összerakott Truth muzsikája. Ha az ember sok zenét le akar tudni, akkor egy Truth sokkal jobb darab, mert nem egy bonyolult, nem igényel figyelmet (egyébként hozhatnék még számos példát, a közelmúlt zenéiből).
A The Force Awakens viszont nagyon nem ez a kategória. Rengeteg dallam van benne, a Rey's Theme-nél pedig williamsesebb témát nehéz lenne elképzelni.
Ahogy Tomi is írta, ennek a zenének, meg úgy általában Williams munkásságának rejtett értékei vannak, amit akkor fedez fel az ember, ha időt szán a megismerésére. Amit a The Jedi Steps and Finaléban művelt az speciel a filmzene varázsa, amiért általában bele szokás szeretni a műfajba.
ez szerintem régen sem vont volna le semmit az élményből. egy jó zene, önmagában is jó, viszont úgy még nem jártam, hogy a képek elvettek volna az értékéből.
na ez is érdekes kérdés. járt már úgy valaki, hogy a zene szarabb lett a film után? :D
Éreztem én, hogy rossz hasonlatot írtam. Először amúgy Pollock állt Picasso helyett, ahogy a birdmanes írásban is felmerült, de az szerintem nem művészet, hanem blöff (az ott írt szobafestős hasonlat a saját konkrét véleményem Pollock művészetéről, ő a festészet Pendereckije - mondom ezt laikusként), így kerestem egy másik ismert irányzatot.
Igazából a könnyen és a nehezebben megérthető kategóriák különbségét akartam szemléltetni valahogy.
"ezt én minden bántás nélkül már túlmagyarázásnak érzem. "
Persze, hogy az. :)
De mivel nyilvánosan felvállalom ezrek előtt a véleményemet, nekem kicsit jobban bele kell ásnom magam a nekem nem különösebben tetsző zenékbe is, most is ez történt.
Én az ilyen zenéket rakom különben az "érdemei elismerése mellett..." kategóriába (ott van a középső Hobbit is). Jó-jó az új SW-zene, de nem az én világom. Többet szerintem nem fogom meghallgatni, hacsak a film alatt nem figyelek fel rá.
Az erőlködés részével egyet értek, vagy legalábbis egyetértettem volna két nappal ezelőttig.:) Akkor még inkább akartam szeretni a zenét és csak bizonyos trackeket hallgattam újra, azonban a film újranézése zeneileg is letisztázott sok mindent, hovatovább másodjára sokkalta jobban elkapott zeneileg az egész, és azóta is egyfolytában repeaten van az album és fedezem fel a kis titkait. De szerintem a Williams munkájára adott reakció, hogy nem tudunk mellette csak úgy elmenni, ennyivel is magyarázható: mert ez a Star Wars.:)
Elküldve: 2016-01-03 12:26:16, 
