Arra azért kíváncsi lennék, ha régen is előbb hallgattuk volna meg a zenéket, mi lett volna az értékelés.
Az viszont biztos, hogy ma már egy Star Wars-szal nem teszi meg az ember, ha csak a filmzene, ráadásul Williams-é akad a kezébe (s történetesen filmzene kedvelő), hogy azt ne azonnal hallgassa meg. Így aztán ne csodálkozzunk, hogy így járunk a jó zenékkel, mivel ez erőlködés nélkül is jó zene, magam csupán annyit tudtam hozzáfűzni kontár módon látatlanban ugyan, hogy a filmet jobban is magyarázhatná. Dehát na, NEM láttam, még, s így jártam :) eddig...
ezt én minden bántás nélkül már túlmagyarázásnak érzem. legalábbis én ezzel nem tudok azonosulni. miért kellene nekem vért izzadnom, hogy megszeressek egy zenét? 3szor pörgött le az album, de ez nekem olyan mintha egy papírdobozt rágnék. csak azért mert valami dallamtalan (mert ez a zene többnyire az), még nem lesz komolyzene. nyilván nem kell itt felsoroljak tucatnyi klasszikust ami az igazamat bizonyítaná, mert akadtok itt többen is, akik talán nálam is jobban belemerültek már ebbe a műfajba is.
ahogy írtam, ugyanígy jártam a hobbitnál is. nekem a mai napig a gyu a kedvencem és a hobbitot úgy vártam, mint egy 5 éves a karácsonyt, de ott is feladtam kb 3-4 repeat után. ha nem jó, nem jó.
ez nyilván a film megnézése előtti véleményem, ami változhat még.
Nem egészen értem a kérdést, mert a tagmondatai egymást válaszolják meg. Én ugyanis úgy értettem, hogy ez a zene olyan, amilyenektől már kezdtünk elszokni.
Azt hiszem pont előtted írta le Zsolti legjobban. Olyan zene, ami összetett, összetettségében keresendő az érték, és nem lehet úgy hallgatni, mint mondjuk az emlegetett 160 BPM track-et egymagában, "March Of The Resistance" ide vagy oda. Sőt, majdhogynem az elődöket is elő kell szedni (nem muszájból értem azt, hogy KELL, hanem belső késztetésből, tehát egyúttal pozitív értelemben).
Mindazonáltal a festői hasonlattal nem egészen értek egyet. Érteni értem, hogy mire akar Zsolti kilyukadni, de attól még Williams művét egyáltalán nem nevezném picassóinak. Hovatovább, majdhogynem fordítva. A 160BPM a picassói, azaz rengeteg embernek bejön, de nem is tudja igazán megmagyarázni, hogy miért. Kicsit olyan, mintha egyes művészeti alkotások csak a befogadásig jutnak el, mások "csak" a lelkünkig, míg van olyan is, ami lelkünkön át egészen az ösztönökig.
Egyébként szerintem hamarosan bele fogunk veszni a hasonlatainkba :D Úgyhogy lazításként magához a kiadványhoz is fűznék pár szót. A tok, és annak dizájnjai remekek, a mellékelt füzet tartalma viszont hagy némi kívánni valót maga után. Pl. a trackek címei is csak a füzetet elővéve olvashatók, ráadásul az időtartamuk megjelölése nélkül (továbbá ennél több információt nem is nagyon kapunk).
És akkor a hasonlatokhoz visszatérve: rákérdeztél arra, hogy milyen zenéktől szoktunk el, a fentiekben talán meg tudtam válaszolni az én észrevételemet. Valamint elkezdtem gondolkodni azon, ha a 2. témakörre is jönne kérdés, hogy miért baj az, hogy LEszoktunk a helyes megismerési sorrendről. Megpróbáltam feleleveníteni, hogy mi az az album, amire leginkább igaz az esetemben, hogy sosem vettem volna elő, ha nem ismerem a filmet. Nos, ezt találtam a legmegfelelőbb példának: Shaolin Soccer. Annak idején majdhogynem divat volt ismerni, megnézni ezt a... izét :D Jó volt azért, na, de nem úgy, mint azok a filmek, amik maguktól értetődően jók, na értitek :) Lényeg, hogy a zenéje viszont nagyon bejött úgy albumustul. (de mondom, ez nem az első témakörre válasz, tehát ezt ne a williamsi összetettséggel megáldott témacsavargatós albumokkal vessétek össze, ez a 2. témakörre válasz, örülök, hogy megismerve a filmet, zenevadászatra sarkallt) :)
Végigolvasva a Star Wars zenéhez kapcsolódó írásokat egy kérdés merült fel bennem. Milyen ez a zene és milyenek azok a zenék, 'amitől már kezdtünk elszokni'?
Ja, és a 160 BPM nem buta zene, nem így értettem, de fülbemászóbb, mondhatni: közérthetőbb, mint az új SW-album szinte bármelyik trackje, így akik nem a művészi értéket és az összetettséget nézik/hallgatják elsősorban, azok számára a 160 a befogadhatóbb, s nem fejtegetik sokáig az új SW-zenét meg hámozgatják a rétegeit.
Vessük össze a Mona Lisát mondjuk valamely Picasso-művel. Az első egyértelmű, utóbbiba viszont jobban bele kell mélyedni, hogy egyáltalán felfogd, mit ábrázol a kép. Nem a legjobb példa talán, de most hirtelen ez ugrott be.
[előzmény: (22931) Bíró Zsolt, 2015-12-20 05:24:27]
Egyébként kijelenthetem, hogy valamilyen módon elbutultunk zeneileg, az is az oka annak, hogy Petin (Goniton) kívül látványosan erőlködik most mindenki, hogy megtetsszen neki az album, Tominál is ezt az erőlködést látom például. :) Más esetben nem látnám ezt, és nálam is történt már teljes átértékelés, de itt olyan érzésem van, hogy mindenki győzködi magát, hogy átkattanjon az agya egy kifejezetten nem slágeres filmzenére, amelyben nincs például egy Da Vinci-s "160 BPM" sláger. Olyan ez, mint nálam a Sanchez-koncert esete, ahol az albumokon szolidabb volt a szaxofonos kavargás, így a koncerten át kellett állnom valami nem szokványosra, hogy élvezhessem.
Mert a mai filmzeneszerzés (nagy szerencsémre - ezt vállalom:) főleg a slágerre megy, és a komolyzenébe hajló művészet, mint az új SW-zene, megfekszi a gyomrunkat. Más zenénél már továbbléptünk volna, hogy ez gyenge, Williams öregszik, de most itt majdnem mindenki vergődik, hogy MEGÉRTSE a zenét.
Nekem a Voxnál például (mint nem SW-osnak, és a SW-zenékhez kifejezetten laikusnak) marha gondot okoz, hogy mennyire hozzam ki a következő havi számban a zenét. Végül 85%-ot kap, az év legjobbja meg a mostanra beérő Jupiter lesz az újság évértékeléses listájában), de ne tudjátok meg, hányszor meghallgattam már az albumot, hogy megértsem a zenét, és korrekt értékelés szülessen, ne valami magamat is átverő ajnározás, csak mert SW, de ugyanakkor ne is húzzam le, ha nem érdemli meg. Soha ennyit nem ültem még ilyen minikritikán, amióta én szerkesztem a rovatot, már rég le kellett volna adnom. :)
Ha már annyira hiányoljátok a kórust (s főleg a "March Of The Resistance" track esetében), akkor kókányoltam már nektek egy szörnyűséget (úgy értem valóban az) :D
https://www.youtube.com/watch?v=o-C7REE7yRY
Úgy értem, hogy amit írtam, az sok más album meghallgatása esetén is fennáll, viszont itt egy nagy betűs STAR WARS-nál különösen kibukik a zenékhez való rossz hozzáállásunk (magamból kiindulva, teszem hozzá újfent).
És miért is ennél bukik/bukott ki ennyire? Azért, mert ez olyan közönségfilmes filmművészeti alkotás, ami cselekményestül, forgatókönyvestül, filmzenéstül, összhatásostúl, mindenestül nagy jelentőségű. Tehát, aki még nem teheti meg, hogy a filmet megnézze, de a zenéhez hozzájut, az persze, hogy ezt mindenképpen beteszi a lejátszójába. Ám ezáltal nem azt a hatást fogja kapni, amit régen, hogy látta a filmet, majd elkezdte fütyülni az aláfestését, s végül lemezek után kutatni.
De mondom! Ez igaz más filmzenékre is, hogy az albumot a zeneszerző, vagy a film miatt szedjük elő. Viszont itt ezt a hibát végképp nem lett volna szabad elkövetni, mégis megtettem magam is :) Olyan ez, mintha valaki posztert gyűjtene, de még a filmet nem nézi meg, s a plakátra mondana olyat, hogy nem ilyenre (mármint képre) számított, hanem olyanra, ami mondjuk profilból mutatja a főszereplőt, ahogyan a korábbi részek esetében stb. :)
Nos, a lényeg ott van a te irományodban is: ez egy olyan zene, amilyennek lennie kell, s bármennyire is kezdtünk már elszokni az ilyen művektől, már hiányzott (ezt is írtam korábban), továbbá leszoktunk a filmzenék szerepéből adódó helyes megismerési sorrend betartásáról, így aztán ne is csodálkozzunk, ha valamit nem értünk. S ez utóbbi nem értéshez jegyeztem meg, hogy én magam közel sem vagyok SW-fan, ezért volt az, hogy már régen is (a megismerési folyamat helyes sorrendjét betartva) azt éreztem, hogy a zene túlnő a film jelenetein (míg az Ébredő erő kapcsán látatlanban is ez nem tűnik annyira markánsnak). Vagy másképp fogalmazva, azt éreztem (a régieknél), hogy nem a jelenet magyarázza a zenét, hanem a zene a jelenetet. Ez utóbbit pl. az Indy filmek esetében nem éreztem, ott nekem végig megvolt az a hatás, hogy a jelenet hívja életre a muzsikát.
Érdekes amit írsz, mert folyamatosan pörög nálam a zene és egyre inkább azt gondolom, hogy abszolút méltó a nagy elődökhöz (már 9/10-en áll). Különösképp a klasszikus trilógiához hasonlít, ami a szememben némileg megmagyarázza a kórus hiányát is, hiszen ott csak a jediben használta őket, az előzményekben volt kiemeltebb szerepük. Éppen ezért én nem is hiányoltam a kórust (ami így belegondolva a Snoakban mégiscsak felcsendül).:)
Szerintem a Star Wars zenével kapcsolatban olyan magasra tettétek a lécet, ami lehetetlen lenne átugrani, így nem is csoda a fanyalgás. Miért kellene John Williamsnek 150%-ot teljesíteni, hogy a többség számára a közepesnél jobb zene legyen az, amit őt ír?
Ez a zene semmivel sem rosszabb, és semmivel sem másabb, mint a korábbi SW-zenék. Semmivel.
Az új témák jók, kifejezetten jellegzetesek, a régieket jól használja, a zene stílusa egy az egyben olyan, mint a korábbi hat részben. Sőt a klasszikus trilógiához képest a mai fülnek még élvezetesebb is, szóval nem tudom, hogy ki mit várt ettől a zenétől, de aki igazán ismeri a régi SW-zenéket, azt egyáltalán nem lephette meg, amit az új rész esetében hall.
A The Jedi Steps and Finale, a Rey's Theme, a The Scavenger, és a March of the Resistance kiváló tételek, az egész saga zenéjét tekintve is az élvonalban vannak.
A Scherzo for X-Wings pedig az egyik legjobb variáció, amit Williams a főtémára valaha írt.
Az egyetlen negatívum kórus hiánya, ami lehet koncepció is, vagy akár spórolás is, tudván, hogy nem Londonban lett felvéve a zene, mint ahogyan az összes előző.
Az 1300-ban egyébként Victor Youngtól Joseph LoDucáig minden van, én tehát tényleg mindent meghallgatok, amibe belefutok. Szerencsére meló közben is tudok hallgatni bármit, így nem kell szelektálnom, hogy idő hiányában mi maradjon ki. Ehhez képest a 2015-ösök fele még hátravan. Mindig megfogadom, hogy időben elkezdem, de megint késő volt a novemberi kezdés, szóval az évértékelésünk megint nem január 1-jén fog felkerülni. :)
[előzmény: (22920) Bíró Zsolt, 2015-12-19 12:00:21]
Nagyon jó dolgok "hangzottak" el, egyet tudok érteni. És még ugye az is jelen van, hogy ma dömping van a zenékből, nincs meg az az áhítat így, mint régen, hogy megjön a CD, aztán nagy várakozásokkal leülsz elé. Napi átlag tíz albumot hallgatok meg, aztán néha szinte lelkiismeret-furdalásom van, hogy szerencsétlen dolgozik hónapokig valamin, én meg letudom, hogy hát ez elég átlagos, sosem hallgatom meg többet, megyek is a következőre. Jelenleg úgy 1300 album vár meghallgatásra (nem csak filmzene), nagy részét sosem hallottam még. Persze ezek közt lesz tényleg nulla, amit majd végig sem hallgatok, de ezeket azért is akarom majd letudni, hogy utána a kifejezetten szeretett (azaz minimum jó) archivált, illetve valódi CD albumokat újra meghallgathassam, mert azok ritkábban pörögnek, pont a "túlkínálat" miatt.
Én nem vagyok nagy SW-fan...na jó: egyáltalán nem vagyok az. :))
A filmet nem láttam, a zenéjét viszont meghallgattam, és amolyan 10/8-as véleményem szerint. Nincsen vele különösebb gond: minden benne van, ami Williams és az SW-világ védjegyeinek számít. Talán azért is nehezebb ezt a muzsikát megemészteni, amit ti is írtatok, hogy összetett és elszoktunk az ilyen jellegű score-októl, de talán azért is, mert a klasszikus és az új trilógia közötti átmenetet hallhatjuk. Nekem olyan tételek jöttek be, mint a Follow Me, a Reys Theme, a Kylo Ren Arrives at the Battle, a Han and Lei és a March of Resistance, mely utóbbi esetében a kórus hiányzott: ha olyan lenne benne, akkor ütős muzsika lenne.
Abszolút jó, amiket írsz. Mi is kollégával ma vitatkoztunk egy jóízűt a zene kapcsán Williamsről, valamint, hogy hogyan is érdemes ezt a műfajt kezelni. Részben elvagyunk szokva az ilyen zenéktől ez az egyik része. Jelen esetben abban, hogy kevésbé átütő, sok minden közrejátszik.
Egyrészt Williams személye maga, aki Zimmer mellett a visszadúdolható dallamok mestere. Ha megfigyeljük, mióta Williams gyakorlatilag 10 éve nyugdíjba vonult a rá jellemző témacentrikusságot is elhagyta, legalábbis abban az értelemben, ahogy megszoktuk tőle (kivételt a szememben az Indy 4 képez, az még motívumokban gazdag is, amelyek visszadúdolhatóak). A zenéi sokkalta inkább fordulnak a komolyzene irányába, mint azelőtt. Erre kiváló példa szerintem a Lincoln. Nem könnyű hallgatni való, de itt ütközik ki az, amin a haverral beszélgettünk. Kicsit megszoktuk a zsánertől, hogy könnyedén visszadúdolható dallamokat kapunk, pedig a műfaj egyik sajátossága, hogy egy-egy albumot, egy zenét fel kell fedezni (már ha van mit, mert Pistánál ez szerintem esélytelen.:)) Williams legutóbbi munkáinál pedig abszolút ez áll fenn. Kevésbé fülbemászóak a témák, de nem jelenti azt, hogy ne lennének. Jelen Star Wars esetében is: a film kétszeri megtekintése és az album többszöri meghallgatása után azt kell mondanom, hogy sokkal jobban kijönnek a finomságok, az apró nüanszok. Rey az albumon végigvonuló témája mellett a főgonosz Kylo Ren motívuma is sokkalta jobban kikristályosodott, és még van sok más is pl. a"March of the Resistance" az egyik abszolút kedvenc.
Szóval igen, a médiafogyasztási szokásainknak hála a zene hallgatásunk is megváltozott, sokkalta több mindent hallgatunk (én legalábbis), de sokkalta kevesebb időt szánunk rájuk, ami a zenék megítélésében is közrejátszhat. Arról nem is beszélve - ahogy te magad is mondtad - ilyen zenék nem születnek, ami a befogadást szintén nehezíti.
A filmet szerintem még az átlagnál is később fogom látni, viszont a zenéjén magam is túl vagyok.
Elsőre három dolog jutott eszembe magamból kiindulva:
1. Már elszoktunk az ilyen zenéktől.
2. Már leszoktunk arról, hogy a filmet látva kutassunk az abban hallottak után.
3. (avagy "ellenben"-pont a fentiekkel szemben) A korábbi zenék között azért volt jó pár, ami túlnőtt a filmen. Itt, ahogy írod (s hiszek neked), ez nem igazán van meg.
Magyarázatok:
1. Ma már a végletekig érzésekbe mászó jelleg hat igazán, amiben jelenleg kétség kívül Hans Zimmer az igazi mester. Míg korábban az ikonikussá tévő zene volt a menő. Mint ahogy telefon csengőhangnak abszolút elképzelhető a Williams féle Superman, míg Zimmerét akkor hallgatjuk, ha lelkünk mélyén diadalt kívánunk érezni (igaz, én egynél többször eddig még nem tudtam ez utóbbit végighallgatni)
2. Ennek a pontnak köszönhető többek között az is, hogy egy-egy évet (voltaképpen mindig a sorra következőt) beskatulyázzunk akként, mint valami gyenge felhozatal. A fogyasztói hozzáállásunk hígítja fel saját magunknak köszönhetően az élményeinket. Azonban hozzá kell tenni, hogy egy ilyen filmnél, mint a STAR WARS ez nem tehető meg. Ez egyértelműen minden tekintetben azonnal KELL :D Tudni akarjuk ugyanis, hogy hányadán állunk az ERŐ-nek, s merre tartunk. Már szinte film-vallás ez az űreposz. Viszont ettől függetlenül is hozzájárul ahhoz, hogy csak film alatt/után tűnjön fel a zene minden érdeme.
3. Sosem voltam nagy Star Wars rajongó. Régen megnéztem vagy háromszor, vagy ha adták tévében, bele-bele tekintettem. Mostanában előszedtem, hogy majd képben legyek. És mindennek köszönhetően korábban egyértelmű volt, hogy a zene kapcsán azt éreztem, hogy túlnő a filmen. Vagy nem is igazán az, hogy túlnő, hanem a jelenetekkel együtt fontos univerzumbeli jelentőségűvé tesz egyes cselekményeket, párbeszédeket stb. És újra hozzátéve, nem láttam még a filmet, a mostani album nem annyira markáns, de azért nagyon is belepasszol az eredeti trilógia zenei világába.
A 3. pontra egy példa: Az "I Can Fly Anything" kapásból meggyőzött, míg pl. cím alapján a "Han And Leia" track-ről azt hittem, hogy valami hiper-szuper érzékenységgel megáldott étert körbelengő dallamokat fogok magamba szívni, ehelyett simán csak a múlt apró megidézése, s ilyesformán ez talán tényleg a jelenettel együtt fog igazán működni.
Egyszóval a fentiek befolyásoltak engem abban, hogy ezt az albumot is be tudjam sorolni leginkább az első trilógia világába, viszont nem különösebben átütő erejű, annak ellenére, hogy hiányozni, hiányoznak az ilyen lemezek), főleg, mivel már kezdek magam is elszokni tőlük.
Na, akkor hivatalossá teszem, hogy nincs olyan, aki Carter Burwellnél álmosítóbb zenét írna. Nem kifejezetten rosszak ezek a fentiek sem, a legtöbbje nem az, de hát annyira stabilan unalmas hatosok... mint a legtöbbje. Én nem is értem, ki írhatta meg az Összeesküvés-elmélet zenéjét, és hogy mi alapján kérték fel a Thorhoz anno, ahol ugye aztán meglepődtek, hogy nem vált be.
Következetlen idióták.
Habár meg lehet indokolni: Dannáék egy család, az már majdnem egy ember, Jackman meg ugye szimbiózisban él a segédzeneszerzőivel.
"That’s because Sakamoto wasn’t the only composer on the film (he was joined by Bryce Dessner and Alva Noto), and Academy rules state that a score “assembled from the music of more than one composer shall not be eligible."
Elküldve: 2015-12-20 12:13:25, 
