Ez viszont egy kellemes és visszafogott western zene John Debney-től, ami a közepére ugyan leül és a javarészt alig két perces trackek is inkább idegesítőek, de háttérzenének pont alkalmas, és van benne pár kifejezetten szép tétel (pl. Victoria's Theme). Nem mondom, azért lehetett volna jobb is, de így képek nélkül egyelőre 7/10.
A film megtekintése után sem lett sokkal jobb Tyler és Elfman Avengerse. Képek alatt korrekt, de a legtöbb érdem tényleg továbbra is Silvestri előző részhez komponált dallamaihoz köthető. Ráadásul továbbra sem értem Tylert, hogy mi a rancért kell ilyen kaotikus sorrendben felrakni az albumra a számokat? Már az Iron Man 3 esetében is hihetetlenül idegesített. Szóval mindenképpen az év eddigi legnagyobb kihagyott ziccere. Legalábbis nálam.
Azt tudom, hogy egy percig sem mondtad, hogy vitatkozni kell, ezt csak egy szófordulatnak szántam :) Eleve én is csak saját véleményt írtam, ami közel sem biztos, hogy úgy van, de számomra nekem úgy van :D Ezt persze nem rád erőltetni akarom, de vitatémának jó.
A Jaws-ból nekem is az évfordulós van meg :) És ha már ennek és a többinek a kapcsán szóba került a tudományos megközelítés, azt tudom mondani, hogy ez belőlem is hiányzik. Amiket írogatok, azok saját megfogalmazások, hangszerekhez, hangszereléshez nem értek, így ha tudományosnak tűnő szavakat is használok, ráadásul sokszor talán tévesen, előfordulhat, hogy nem is arra gondolok, amit érteni lehet a szavaim alatt :) Simán csak hallgatom a muzsikákat, és vagy tetszik, vagy nem, vagy van benne, ami megfog, vagy nincs. Pl. A Jurassic Park albumát elsődlegesen a szigetre helikopterezés jelenete alatt hallható csodás utazós kalandzene miatt kellett megvennem, és így ez lett a második filmzenelemezem :) a BTTF után, ami ugye csalódás volt, mert már akkor tudtam, hogy nem a betétdalok érdekeltek. Ma már jobban örülnék, rámondva, hogy jó, legyen betétdalos, de akkor lenne rajta mindegyik, vagy pl Marty gitározásának a filmbeli verziója...
A bármikor előveszem albumok között nekem pl a Twister kifejezetten ott van.
De akkor majd az amerikai volt egyszer egy-et is kipróbálom :)
Még egyszer visszatérve a tudományos megközelítésre: Ugye szóba lett hozva, hogy egy zene mennyire élvezhető album szinten is a főtémáin túl. Amikor azt a pár JW lemezt röviden kielemeztem az ennek szólt, tehát a zenei elemzésbe nem tudok belemenni én sem, csupán azt jártam körbe, hogy album szinten milyennek tűnnek nekem azok a Williams aláfestések lemezen. De mondom, zeneileg tökéletesek, bár lehet, hogy csak azért, mert nem tudok róla, hogy nem tökéletesek :D
1) Ha fanfáros Howard zenét szeretnél, akkor talán (de közel se biztos), hogy a Maleficent-et ajánlom. Az például egy igen kellemes kis zene és néhol azért odaver benne.
2) Morricone-től egyetlen album van, amit elejétől a végéig végig tudok hallgatni és minden egyes számot imádok: Once Upon A Time in America. Igaz mondjuk, hogy a remastered változat van meg, amin sokkal kellemesebb track-ek vannak, de ígérem, hogy meghallgatom a Twistert, te pedig hallgasd meg ezt :) Igaz film nélkül valószínűleg sok helyen élvezhetetlen lesz, mert nagyon furcsa hangzása van itt-ott... De hát lesz ami lesz, hátha :)
Nézd, én egy percig se mondtam, hogy vitatkoznod kell a 3. pontommal, lévén tudom, hogy ez az én hiányosságom, senki másé. Volt 3 Indy zeném a négyből, próbáltam, próbáltam, de egyszerűen nem ment. Ott a Jaws. Megvettem ezt a szép évfordulós digi kiadványt. Gondoltam, ha már klasszikus, mit szarozzak. Nos, akkora csalódás volt, hogy döbbenet... És hidd el, lement 2-3-5-10 alkalommal is a zene, nincs ezzel baj. Egyszerűen valahogy fal van köztem és Williams zenéje között... Ráadásul az igazat megvallva belőlem hiányzik az a (jó értelemben vett) tudományos megközelítés ami a srácok cikkeiben mind-mind ott van és te is írod, hogy az egyik album szépen fel van építve, a másik tagoltabb, a harmadik végigviszi a tételeket az albumon.
Ezek a dolgok nekem SEMMIT nem mondanak a világon, semmit. Egy a lényeg, berakom a lejátszóba és ott legyek.
Itt szenvedek a Thor zenéjével 3-4 napja. Körülbelül 5x lement és valóban vannak benne finom kis akciódús részek, amik hangulatosak itthon, ha mondjuk fekszem és hallgatom, vagy olvasok közben. Egy gond van. Egy hangjegy se marad meg bennem. Hiába hangulatos az egész, ha arra gondolok, hogy miért kéne elővennem és meghallgatom, akkor nem tudok konkrét indokot mondani. Ha hallgatom, akkor simán úgy érzem, hogy van 8-9 pont a cuccos, de ahogy kikapcsolom, megszűnt az egész, nem megy velem tovább az utcára, a munkába, nem jár ez a fejemben egész nap. Szóval ilyeneken vacillálok.
Persze nem ez a legnagyobb gond a világban, tudom én, csak most próbálok egy ideje egy kicsit nyitni zeneileg, mert az kétségtelen, hogy kurvára be voltam zárkózva, savanyodva. Próbálnék olyan albumokat hallgatni és venni, amik tényleg olyanok, hogy bármikor előveszem mert igen, odabasz. Nem szeretem már ezt az egynek jó feelinget, hogy okés megvan meg minden, mehetünk tovább... Szerintem az összes Williams zenével teszek majd egy próbát, hátha kell nekem egy kis érettség hozzá, ami megjön idővel... Ha meg még nem, akkor nem...
Mindenesetre a nyomás most óriási rajtad, mert úgy fogom hallgatni a zenéket, olyan szempontok szerint, ahogy leírtad! :)
A 3. ponttal nem tudok vitatkozni, de csak azért, mert (és ne legyél megharagudva) egyszerűen nem igaz :)
Ha van filmzeneszerző, akinek majd minden munkája album szinten is élvezhető, az pont John Williams.
Míg Morricone szerintem is valóban klasszikus példa a szinte csak főtémákban értékelhető muzsikákra. Én tőle album szinten kb. csak a Nevem Senki-t és az Egy zseni, két haver, egy balek-ot tudom ellenpéldaként emlegetni, bár elképzelhető, hogy van több is, de kifejezetten nem ismerem a munkássága javát, mivel az ő esetében bele tudok esni abba a "csapdába", hogy a filmet is ismernem kéne hozzá, mert önmagukban nem hallgatom. Ennek egyik hátulütője, hogy csak az utóbbi Ennio Morricone koncerten ismertem meg pl. a Maddalena zseniális tételét. https://www.youtube.com/watch?v=D-N9MmzRluU Egyedül a western filmek zenéi azok, amiket akár Morricone-től függetlenül is meg tudok hallgatni a film ismerete nélkül, azoknak valahogy annyira jó hangulatuk van :)
És akkor visszatérve Williams-re: Pár éve szedtem elő újra sorra az Indy filmek zenéit. Akkor meglepett, de a második rész zenéje tetszett a legjobban, mert egy darab üresjáratot, vagy felesleges részt nem éreztem benne, minden percét élveztem. John Williams tematikussága és zenei karaktere nem abban rejlik, hogy kiötöl egy témát, és kész, utána szöszmötöl, hanem végigviszi az egész albumon, variálja, ide-oda fűzögeti, gazdagítja, vagy épp egyszerűsíti, de lényeg, hogy a témáira azért nem lehet ráunni album szinten, mert kreatívan kiszínesíti az adott jelenethez, és mindezt úgy teszi, hogy nem válik kicsit sem elcsépeltté. Elcsépelt akkor lesz ugyebár, ha csak a főtémát emelik ki itt-ott (pl rádióban, tévében, koncerten), de ez nem az album, vagy a szerző hibája. Sőt, talán pont, hogy dicséret, hisz pl kitől vannak még úgy olyan főtémák, amik 3-4 percen át zengenek, és önmagukban egy kerek egészet alkotnak, mintha önmagában mesélné el az egész filmet is egyben, kitől vannak még példaként ilyen fanfár szerű szerzemények? De mondom: ezek elcsépeltsége nem a szerző hibája. Sőt, maradjunk az Indy filmeknél, az első részt hallgasd meg újra, és számold meg nyugodtan egy kezeden, hányszor csendül fel az ismert főtéma.
A színtiszta unalom-ról:
Az E.T. esetében a film is ilyen. Kb. semmi nem történik, míg a végén van egy biciklis kergetőzés. Mindez zeneileg mégis olyan ügyesen van felépítve, hogy már a kezdetekben ott rejtőzik a végkifejlet is.
A Cápa ennél jóval egyszerűbb, mint ahogy a főtémája sincs agyon variálva, de nem érzem album szinten élvezhetetlennek, ráadásul olyan szépen kiszínesíti a hordó-húzós jeleneteket az oda írt muzsika, hogy simán átérzem a vízi kalandok sorát.
A Jurassic Park kicsit elüt ezektől, az szerintem tagoltabb, mint az előbbi kettő, viszont ott meg kárpótol a JW védjegyekkel készült újabb, megint csak különböző, mégis egyedi két főtéma. A köztes részek viszont nem unalmasak, csak kicsit lógnak a levegőben, és hiába van a főtéma variálásával itt-ott áthidalva, mert valamelyest mégis ez érezhető.
Témagazdag filmzenék közül nekem a Twister tetszik nagyon, kíváncsi vagyok, arról mi a véleményed :)
Továbbá még eszembe jutott egy zene a ezzel a vitatémával kapcsolatban: A Karib tenger kalózai. Nem különösebben zavar, hogy lopás, nem lopás, lényeg, hogy erre nagyon igaz lett, hogy a filmmel összenőtt, színes, változatos, variálható, dallamos stb.
JW-en túl James Horner-re is elmondható album szinten az unalommentesség, csak neki sok hasonló munkája van, James Newton Howard meg ugye lassan bontakozik ki, hiányzik a fanfár jelleg, az, hogy legyen egy olyan track is, amibe külön még bele van sűrítve az egész mondanivaló. Hans Zimmer meg külön műfaj :) de talán még ő az, aki ezen a téren rokonítható Williams-hez. Ezek persze csak a nagy nevek (talán pont ezért lettek nagy nevek), és akkor Danny Elfman főleg Tim Burton filmekhez készült művei még szóba se kerültek.
Hadd hozzak fel pár tényt a védelmemben John Powell-el kapcsolatban :)
1) A Bourne trilógia zenéjét iszonyatosan imádom, gyakorlatilag majdhogynem klasszikusként tekintek rá.
2) Épp úton a HTTYD 1 zenéje, megpróbáljuk amit megkövetel a haza :) Jelzem, hogy belehallgattam online és valamiért megfogott, ez tény.
3) John Williams sajnos a SW filmeket leszámítva meglehetősen ki nem állhatom :) Úgy vagyok fele mint Morricone-val, ahogy lentebb említették. Óriási témákat ír, de ami utána van az albumon az nekem színtiszta unalom... E.T., Jaws, Indy filmek, Schindler, Jurassic Park, csak, hogy a klasszikusait említsem :)
A SW-ból is igazából a régi trilógiát preferálom, de szerintem azt is csak azért, mert az gyakorlatilag belémivódott a filmekkel, játékokkal gyerekkoromtól kezdve. Nyilván az új trilógia zenéje se rossz, de azokra már nem mondanám, hogy korszakalkotó zenék (a filmek meg hát ugye tudjuk, celluloid hulladék a kétharmada :)).
Ez de jó történet!!! :)
Ebben persze közrejátszik a felismerés is, legalábbis nekem pl sok szerző van, akiket nem ismernék fel, bár Horner, Williams, Desplat, Powell, Elfman nem ilyen :)
Hasonlóra számítok a Back to the Future Live in Concert-en, én oda vagyok hivatalos :)
Ezt nem negatívumként, de negatívhoz közelítő rám igaz tényként értettem. És itt most purple rain-nel tudok jobban egyet érteni, azaz a filmzene legyen FILMzene, ne akarjak a zene miatt filmet nézni :) Egyértelműen viszont azért nem tudom ezt a negatív irányba elvinni, mert egyfajta új igényként jelenik meg bennem, hogy míg korábban az volt, hogy na nézzek egy filmet, addig ma már összélményként is kíváncsi vagyok egy mozira. Ez persze nagyban hozzájárul az ingerküszöb eltolásához is. Mindenesetre kíváncsi lennék, hogy ilyen rálátással (elvárással) miként ültem volna be annak idején egy Star Wars filmre.
Említetted, hogy a műfajjal való ismerkedésünk idejéről még azt is számításba kell vennünk, hogy visszamenőlegesen sok-sok év terméséből válogathattunk, ezen viszont átsiklottam, pedig ez is igaz és tényleg mérvadó.
Értem én, hogy 6 pont az 60%, de a százalékozást nem azért említettem, mert azzal értek egyet. Sőt, eleve nem szeretek semmiféle pontozást. Szóba azért hoztam, mert van, akinek ez árnyaltabb kategorizálás lehet, ha már az összes létező filmzenét nem lehet sorba állítani. Ha teljes mértékben vélemény kell, akkor lehet, hogy csak olyan írást készítenék, amiben felsorolom, hogy mi tetszik, és mi nem. Ez nem az oldalatokhoz kritika, mert nekem attól még megfelel a hangjegyes pontozás :) De nincs bajom a százalékolással sem. "10 pontnak elégnek kell lennie vmi behatárolásához" - nekem 2 is elég :), de csak mert úgyis a megfogalmazott vélemény az igazi.
"Meg amikor ilyen Star Wars, Vissza a jövőbe, Ragadozó zenéje stb. jön fel: ma már ezek sem lennének filmzenei klasszikusok."
Ezzel vitatkoznék. Itt jön ugyanis képbe az, amit purple rain is mond "nekem a filmzene a filmet kell, hogy megidézze. Számcímekkel, képekkel, zenével, hangulattal." És ezek az albumok nagyon jó példák erre. Ettől függetlenül ma is készülnek jó zenék, de valahogy a jókra is egyre kevésbé igaz a tematikus jelleg, és ez hiányzik. Alá van ma is támasztva a film, de hiányzik belőle a karakter. És ebből a szempontból viszont egyúttal nem is értem purple rain kollégát, hogy John Powell-lel mi lehet a baja :) Powell-ben a "hibát" én ott látom, hogy John Williams-szel ellentétben mintha kiírt volna már magából mindent, ám egyáltalán nem azért, mert szinte csak animációsokhoz muzsikál, hanem úgy összességében, hogy elfáradt, belefáradt fickónak érzem (vállalásai okán). De mondom, ha filmhez írt zenéiről is beszélünk, felismerhetőek az egyedi, de mindig kreatív jegyei, közben tematikus, plusz különböznek egymástól. Ugyanúgy színes egyéniségre vall, mint Williams.
És visszakanyarodva a zenei karakter-hiányra, minél jobban haladunk a korral, és (ez fontos) minél jobban elérhető minden, annál kevésbé lehet újat kitalálni. Az elérhetőség azért fontos, mert azért korábban is voltak hasonlóságok, tisztelgések, "lopások", ha úgy tetszik, de elérhetetlenségük okán nem voltak úgy szembetűnőek, mint manapság. Szóval pl. Powell-nek ez lehet egyik nagy szívfájdalma, hogy nem tud úgy tematizálni, mint egykor tehette volna.
"Ma felnőtt vagy, nem nézel meg ezerszer egy filmet, mert ha van is időd, akkor van más film, sőt sorozat, amit még nem láttál, így inkább azt nézed (rám ez igaz legalábbis)"
Ez a másik, amivel tudok vitatkozni, ha már ilyen vitatkozós kedvemben vagyok :D VHS korszak idején a filmek elérhetősége ugye a tékák voltak. Hamar kifogytak az ott található nézendő filmek, meg aztán egy-egy film után nem a következőt faltuk be, hanem mentünk ki játszani, netán eljátszani :D Ha pedig volt jó film, vagy volt otthon 40-50 másik, hát újból elővettük, és újból és újból, nem volt más, amit el lehetett érni. Ma már tehát szerintem nem azért nem nézünk meg számtalanszor egy filmet, mert nem lenne rá érdemes, hanem mert el lehet érni egy csomó másikat is, amiknek a befalására van egyfajta lökött kényszer. És ezekre nagyon jó példa nekem a Nagy hal és a Kick-Ass. Az előbbi a régi filmekhez viszonyítottan tetszett, és azért néztem meg újra és újra és újra, míg az utóbbi a mai igényekhez viszonyítva, s azt is egymás után négyszer néztem meg :) Tehát azért van olyan, ami ma is élményszámba megy, csak ne lenne (de legyen :D) annyi más elérhető :)
Nincs mit :) Igazad van teljes mértékben. Mondjuk úgy indultam neki, hogy lesz ami lesz, egy közös képet még akkor is szerzek, ha a színpadról kell a biztonságiaknak lerángatni. Hát ez majdnem így lett, szerencsére mindenki nagyon rugalmas volt. :D Most hogy végigolvastam a beszámolót, tényleg eléggé negatív a kisugárzása az írásomnak, de nem nagyon volt szándékomban, csak objektív akartam lenni minden pozitívummal és negatívummal együtt.
Amúgy az összes várakozások alatt összehaverkodtam egy német sráccal, aki szintén próbálta elcsípni a Horner-t, bár neki már volt vele egy képe. Nemrégen Bécsben sétált az utcán és egyszer csak James Horner jött szembe vele. (Hollywood in Vienna ugyebár) Na az egy marha nagy mázli! :)
Természetesen nem bántam meg, életem legnagyobb élménye és valószínűleg a legjobb koncert amit valaha láttam, csak nehéz érzelmeket mutatni interneten :)
Az egyetlen ami miatt egy kicsit keserű a szájíz, az az, hogy nagyon-nagyon sokat dolgoztam és utaztam azért, hogy ott lehessek, és azért fizettem, hogy a Horner-t lássam vezényelni. (Amúgy nem csak én voltam így vele, a net tele volt emberekkel akik meg akartak szabadulni a jegyüktől, plusz próbálták kideríteni, hogy mit kapnak cserébe azért, mert pl nem mindenki tudott eljönni a Q&A-re, hiszen hétfőn délután 5kor volt.)
A Lord Of The Rings-nek nem vagyok nagy rajongója, úgyhogy ezelőtt a koncert előtt nem is hallottam Wicki úrról és hát nem túl sok info van róla a neten sem. Németül meg nem beszélek, ahogy esetleg van
Elnézést, beszólok a vita közé, majd ugorjátok körbe a hozzászólásom. Megvolt a James Horner Titanic Live koncert, gondoltam leírom milyen is volt.
Először is nagy csalódottsággal indult az egész, mert egy héttel a koncert előtt tudtam meg, hogy Mr. Horner megsérült (vállprobléma) és ezáltal nem ő vezényli a koncertet. Helyette a koncert elé be lett rakva egy 45 perces Q&A James Horner-rel és Jon Landau-val (a Titanic producerével) Egy órával a kezdés előtt odaértem a Royal Albert Hall művészbejárójához, de csak Landau-t sikerült ott elcsípni, Horner úr valószínűleg vagy korábban jött, vagy teleportált. Szóval benn a teremben elkezdődött a beszélgetés. Mivel nem szóltak sehol a változásról (csak a honlapról derült ki) a Q&A negyed házzal ment. Aki ismeri a filmet meg úgy a munkásságát Horner-nek, vagy esetleg látta a filmet a kommentárokkal, semmi újat nem tudott meg. A koncert maga zseniális volt, pont a zenekar mellett ültem úgy, hogy ráláttam a karmesterre (egy svájci úriember Ludwig Wicki volt a cserekarmester) Apróbb gondok voltak azért, mert volt, hogy a film hangeffektjei elnyomták egy kicsit a zenét, meg az ütősszekció is elég erőteljes volt, de a nagy része lúdbőrösen jó volt. Ja még egy probléma, hogy értem, hogy filmvetítés megy egyebek, de ha már sört árusítanak, legalább ne engedjék be a nézőtérre, mert nagyon illúzióromboló volt, amikor spoiler alert! Jack haldoklik, és a hátam mögött ülő beleböfögött a nyakamba. Érdekes volt amúgy, hogy azon jelenetek alatt, amikor az egyetlen mentőcsónak visszafordul az esetleges túlélőkért, a zene le volt cserélve valami számomra ismeretlennel. A végén a szokásos álló tapsvihar, Horner-t behozták a színpadra, meghajolt, gratulált a zenekarnak. Ezután levonult, majd visszajött Jon Landau-val és James Cameron-nal, aki bizony nem volt bejelentve, úgyhogy a közönség megőrült teljesen.
A koncert után egy maroknyi túlélővel kinn ácsorogtunk a fagyos szélben a művészbejáró előtt. A koncert 22:45 környékén befejeződött, én negyed egyig bírtam a várakozást, és muszáj volt eljönnöm, mert már így is lekéstem az utolsó metrót (nem tudom, hogy végül mikor jöttek ki). Így hát nincs képem, vagy aláírásom James Cameron-nal. James Horner-rel viszont sikerült összefutnom az egyik szünetben. Miközben a helyemen ültem, észrevettem, hogy a zenekari árok ellenkező részén ott áll Horner és fényképez. Ekkor valaki a közönségből odament és kezet fogott vele. Ez volt az én egyetlen lehetőségem, úgyhogy kirohantam a folyosóra (megkérdezve a jegyszedő nénit, mennyi időnk van még a szünetből, 5 perc volt) átértem a másik oldalra, lerohantam a lépcsőn és lekiabáltam a zenekari árokba. Horner úr felnézett rám, előadtam kis mondókámat, hogy találkozhatnék-e vele a show után, egy kép és egy aláírás erejéig. Azt válaszolta, hogy nem tudja mi lesz a show után, úgyhogy ha gondolom, most lemehetek oda és csinálhatunk egy képet. Egy nagybőgőn átugorva kellett a zenekari árokba ugranom. Látta rajtam, hogy nagyon izgatott vagyok, és gentleman módjára megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Valahonnan előkerült egy fiatal hölgy, aki azonnal felajánlotta, hogy megcsinálja a képet (akcentusa alapján brit volt, áldjam a lelkét mindörökké) Meglett a kép, én megköszöntem, majd elköszöntem és kimásztam az árokból. Így találkoztam James Horner-rel.
Másik nagy élmény ezzel az úttal kapcsolatban Roger Sayer úrral való találkozás a Temple Church-ben (itt vették fel az Interstellar - Csillagok Között orgonaszólóit a már említett úriemberrel) vele egy fél órát beszélgettem mindenféléről, köztük a Hans Zimmer-rel való munkáról. Mivel itt több időm volt egy képre és egy aláírásra is futotta.
Megérte ezért Londonba menni? Az egyéb dolgokért igen. A koncertért? Nem igazán, miután nem a Horner vezényelt, igazából ugyanazt kaptam, mintha a bécsire mentem volna.
Tudod az a baj nálam az ismeretlen, vagy szűk réteg által ismert filmek zenéivel, hogy nekem még mindig összenőtt a film és a zene. Tehát ha mondjuk egy filmet nem láttam, akkor a zenéje se fog annyira érdekelni. Nem azért mert azt hiszem róla, hogy szar, hanem egyszerűen nekem a filmzene a filmet kell, hogy megidézze. Számcímekkel, képekkel, zenével, hangulattal. Ha nincs film, akkor az egész olyan mint egy komolyzenei album (egyes zenészeknél), ami azért így önmagában kevés nekem egy Csajkovszkij-hez, vagy az egész egy elektronikos techno katyvasz, amit meg utálok mint zene. Szóval hiába vannak ismeretlen kincsek a világban, film nélkül nekem hiányzik az a plusz, ami miatt FILMzene lehetne.
Azzal pedig mélységesen egyetértek, hogy a kötődés a zenéhez manapság szinte esélytelen, ilyesmit próbáltam fejtegetni lentebb :) Úristen én is vártam 3-4 heteket egy Rambo 2 zenére és hasonlók :) Régi szép idők istenem...
[előzmény: (22358) Bíró Zsolt, 2015-05-02 15:40:58]
Még a filmzenei vízözönhöz.
Régen nagyjából volt a Varése kiadó, és ennyi. Ma meg az állítólagos halott CD-formátum korában (oké, mellettük már minden fut digitálisan is) megszületett egy rakás kis kiadó. Igaz, mondjuk egy Moisey Vaynberg-albummal nem fogja egy sem beszakítani a piacot, de valószínűleg még mindig megéri ezzel a rétegágazattal foglalkozni, amennyiben a kiadók vezérei nem arra törnek, hogy a legnagyobb problémájuk az legyen, milyen színű legyen a medence csempéjének idei színe. :)
"sokszor észrevehetjük akár magunkon is, hogy amikor beülünk egy filmre, már előre készítjük magunkat arra, hogy mit fogunk hallgatni, holott nézni megyünk a moziba"
Ez a besokallás egyébként jó, amit írtok, azzal egészíteném ki, hogy ma már nem "ünnep" a filmzenehallgatás. Rám ez főleg igaz, mert otthonról, számítógép elől dolgozom, és napi mondjuk 5-10 album (nem csak filmzene) lepörög, bár sosem számoltam. Értitek: szerencsétlen komponista dolgozik hónapokig valamin, jó esetben beleteszi a szívét-lelkét, én meg meghallgatom, viszont nem fog meg, és már ugrom is a következőre. Mondjuk így amit jónak találok, az biztos jó is. :)
Én szó szerint minden zenét meg tudok hallgatni, ami érdekel (és tulajdonképpen minden érdekel), mert munka közben is szólhatnak. Így tudok rátalálni olyan score-okra, amilyenekre más nem, mert meghallgatja a "kötelezőket", de nincs ideje többre. De ez persze nem verseny, ráadásul az évértékeléseink még egymás számára is tartalmaznak újdonságokat, sőt az sem egyedi, hogy valamin átfutok, de egy kritikánkat követően jobban belemélyedek, aztán megtetszik, holott elsőre passzoltam (a Sárkánynevelde 2.-t nem is tudom, hányszor lepörgettem, mire végleg feladtam, hogy ezt többet nem hallgatom, marad az 1., amely jobb).
Régen nálam úgy ment, hogy kinyomtattam a filmzeneszerzők listáját az imdb-ről és a Movie Music UK-ről (ezen volt egy kis képes montázs is a tényleg kiadott zenékről egy-egy szerző biójánál), aztán a kedvencektől szépen beszereztem eredetiben mindent. Néha meg jött a pofára esés, hogy például Edelman esetében nem egy lemez válogatás volt, 1-2 score trackkel, ami csak a végén derült ki.
Ma viszont, amikor a megjelenés napján akár a legpopulárisabb helyre, a Józsi bá' által is ismert Youtube-ra is felkerül sok score, nincs már az a várakozás, mint régen, hogy megrendeltem a CD-t, aztán vártam rá egy hónapot, mire megjött egy lemezbolton keresztül. Azaz nincs már meg a dolognak a "misztikuma". Ennek köszönhetően nem kötődünk már egy-egy zenéhez sem annyira, nem értékes számunkra annyira - pár kivétellel. Nem úgy veszed meg ráadásul, hogy semmit sem hallottál belőle (ahogy régen történt rendszeresen), és még ha szar is volt, de bemagyarázod, hogy igazából tetszik (nálam erre a legemlékezetesebb példa a True Lies KAZETTA, de azt a zenét máig nem bírtam megkedvelni picit sem, pedig már jóval könnyebben fogadok be olyan zenéket, amiket anno a saját ízlésemhez mérve hallgathatatlannak nyilvánítottam).
Meg amikor ilyen Star Wars, Vissza a jövőbe, Ragadozó zenéje stb. jön fel: ma már ezek sem lennének filmzenei klasszikusok. A SW még esetleg, a többi tutira nem. Ezeket gyerekként láttuk, sokan ezerszer, nem heti 5-8 mozifilm jött be az országba, és összenőtt a képpel totálisan a zene. Erre rímel, hogy egy Indiana Jones-témát mindenki ismer, még az is, aki tojik a filmzenékre, ők viszont egy mai film egy témájára sem figyelnek fel.
Ma felnőtt vagy, nem nézel meg ezerszer egy filmet, mert ha van is időd, akkor van más film, sőt sorozat, amit még nem láttál, így inkább azt nézed (rám ez igaz legalábbis). Szóval "mai rohanó világunkban" a filmekhez sem alakulhat ki olyan kötődés, mint régen. Ez illik a zenére is.
Épp Rachel Portmantől megy a tavalyi delfines zenéje. Tíz éve imádtam volna, csak tíz éve nem állt módomban meghallgatni évi közel ezer* - nem csak filmzenei - albumot, és most már nem ad semmi élményt. Helyes-kedves-kellemes zene, de a ma meghallgatottak között találtam olyat, ami jobban tetszik. Mivel anno nem tudtunk napi sok albumot meghallgatni, közelebb kerülhettünk egy Delfines kaland 2.-féle filmzenéhez is. Ma már ez nincs így, mert bőségesen van választék, ami már jobban megfog ennél. Szóval a bőség és a netes ilyen-olyan meghallgatási módok is közrejátszanak abban, hogy nincs meg az az ünnepélyessége a filmzenehallgatásnak, hogy hazamész a sokszor ismeretlen zenét tartalmazó cédével, kibontod, aztán nézegeted a borítót, miközben elindítod a zenét.
* utólagos korrekció: utánaszámolva persze ez túlzás, ötszáz sincs. :) [Ezt a hozzászólást újraszerkesztették: 2015-05-02 18:22:54]
Elküldve: 2015-05-05 19:20:22, 
