Mindenképpen Giacchino-ra szavaznék.
Ha a zeneszerző feladata lenne, hogy John Williams-re "hajazni" kellene, akkor neki szerintem jobban menne a mozgalmasabb jelenetek aláfestése (egy ilyen filmben meg ebből nem kevés van).
[előzmény: (20029) Thomas Powell, 2012-10-31 09:53:24]
:D
Nem is szemrehányás volt ez, mert nekem pl fel sem tűnt, hogy "hiányzik", csupán amikor olvastam a Kis óriásokról, és utánajártam, mert még csak nem is láttam, akkor ugrott be a Kerge kacsák film.
[előzmény: (20021) Bíró Zsolt, 2012-10-26 20:46:57]
Abban egyetértek, hogy nem egy zeneszerző kell egy adott műfajhoz, sőt, pont az ellenkezőjét díjazom én is, ha mindenféléhez komponál. Viszont azt is bírom, ha mindezt úgy csinálja, hogy többnyire megmarad a saját stílusában.
Egyébként meg szerintem elhallgatgatnád te az összes akciófilmet Powell zenéivel :D
A tegnapi óriási bejelentés, miszerint lesz újabb Star Wars trilógia, gondolkodásra késztetett. John Williams nem fog visszatérni efelől kétségem sincs, hiszen a 2015-ös első rész kijövetelekor 83 éves lesz. Azon agyalok, hogy ki tudna kezelni egy akkora zenei örökséget, mint amit ő hagyott maga után, és folyamatosan két név jut eszembe: az egyik Giacchino, aki a Star Trek miatt remek utód lenne, de szerintem a legjobb választás Desplat lenne, akinek a stílusa nagyon közel áll Williamshez (lévén egyik példaképe). Persze nyilván az egész függeni fog majd a rendező személyétől is, de én tőlük félnék a legkevésbé.
Bocs, de azt a kurva! Ez konkrétan egy zseniális horrorzene – még ha mindenhol megkapja majd a maga egyetlen csillagját vagy FRISBEE jelölését is. Itt persze a sound design legalább akkora szerepet kap, mint a kifejezetten zenének nevezhető rész, amivel tulajdonképpen egybeolvad. Annyi primitív, káoszos, véletlenszerűen zajongó horrorzene után – amikor az ember a felvételt úgy képzeli el, hogy ott egyszerre kezdi el minden zenész játszani kotta nélkül, emlékezetből kedvenc Krzysztof Pendereczki-művét visszafelé, miközben egy vak néptáncos kezd el ugrálni a hangszerek között – ebben végre látni rendszert, átjön a szándék. Itt ez a hatvan körüli faszi, aki olyan elektrominimált hoz össze (Never Go in Dad’s Office), ami után az ilyenben főleg mostanában utazó Trent Reznor is megnyalná a tíz ujját, de így tenne Aphex Twin is a The Eater of Children hallatán; olyan helyenként szinte félelmetes, mai idősebb elektronikus zenészek fiatalkori kísérletezéseire emlékeztető totális elmebetegséget (Levantation) talál ki, ami hallatán Joseph LoDuca teljesen visszavonulna; olyan szétcsavart valamit kreál, mint a The Horror in the Canisters (kvázi zenei ördögűzéssel a végén), egy alapvetően kellemesnek ígérkező témát mesterien torzít el (My Sick Piano), van itt egy iszonyatosan eltalált basszushangú tétel is, a Rot Not…, és nagyon imádom a címadó darabot is a vége felé, amiben a carpenteri minimalizmus találkozik effekthegyekkel.
Az egész lehetne a tomandandy duó kreálmánya is akár – már ha nem csak elvétve csinálnának legalább hallgatható zenét, de emlékeztet Michael Convertinótól a Straight into Darknessre is, csak az ehhez képest egy könnyed kis kutyasétáltatás. Bátor kísérleti zene ez tehát, aminek szerzője nyugodtan telibe szarja, hogy ki mennyire tartja majd befogadhatónak a munkáját, és ezt meg is engedheti magának. Egyetlen necces pontot neveznék csak meg, ami már tényleg nem zene minimálisan sem, hanem abszolút sound design, ez pedig a Pollock Type Pain, de ez az egyik legrövidebb track. És a végén ráadásként itt egy remix a Boards of Canada segítségével, ami totál kilóg az egészből, de mégis ideillik, egy szinte vidám lezárás, amiből a Zimmer-lemezeket újabban szétcsesző sok szánalmas tucctucc-szarházi tanulhatna, hogy mégis miként kell átértelmezni teljesen más stílusra egy témát úgy, hogy az mégse csak saját stílusra átértelmezett öncélú majomkodás legyen.
10/9 – ami az eredetiségének szól, a hatásosságának, a váratlanságának, a bátor őrületnek, illetve annak, hogy ilyet még nem nagyon lehetett hallani, és tényleg le a kalappal az előtt, aki még képes ebben a műfajban ennyire újat mutatni. Kritikát még nem nagyon látni róla, pedig kíváncsi lennék a közvélekedésre, de tartok tőle, hogy fikahegyeket kapna. A nem mérvadó Amazonon jók érkeztek rá, még a szokásos hülye is hármat adott az ötből az ilyenkor szokásos egy helyett, aki valami betétdalt hiányolt.
Rövid, de nagyon sajátos stílusú, érdekes album, enyhén countrys beütéssel, a végén pedig az év egyik legjobb, "felszabadult" hangulatú trackjével, kicsit olyan, mintha az általam nem olyan rég itt emlegetett Of Monsters and Men zenekar instrumentális száma lenne. Valamilyen listába be fog kerülni még az album. Különösen azért tetszik, mert szerintem néhány fő játszotta fel, és öröm ilyen hangszeres zenét hallani. A film alatt pedig különösen hatásos lehet.
10/8
Hát a filmhez biztosan passzol, igényes a hangszerelés, ki van szépen dolgozva stb., de ez nekem pontosan nulla százalék élményt adott. Bár a komolyzenéért sem rajongok, ez meg ahhoz áll közel. Nagyon sok helyen kifejezetten idegesített ez az oroszos siratóstílus (néhol dajdaj), és hát a Nyírfa-dal (ami félúton majdnem teljesen eltűnik szerencsére) meg általános iskolai énekórákat idézett fel. És már akkor sem tudtam, hogy mi az a "dúli a réten". Ettől függetlenül ez tipikusan az a 10 pontos / 5 csillagos album lesz majd mindenhol.
Nem tudom, miért maradt ki, de biztos készült még sportfilm, amely így járt. De szerencsére nem is szerepelt a bevezetőben, hogy minden létező sportfilmet végigvesznek a srácok, például az indiai sportfilmek még csak futólag sem lettek megemlítve
Amúgy pont most olvasgattam vissza a fórumon ezzel kapcsolatban, és nekem is az a véleményem hogy úgy imádom ha egy zeneszerző tud "váltani".
Szerintem ennek így is kell lennie mert különben milyen unalmas lenne már. Egy zeneszerző lenne az összes akció filmhez, egy az összes drámához meg mit tudom én, de nem ?
Így meg legalább várod a meglepetést mindig, ő meg változatos munkákat kap.
(Egyébként majdnem ide kapcsolódik: hová lett az én John Powellem neve mellől az összes 2013-as film ? Kifejezetten aggódok érte.)
Hallgatom az Anna Kareninát, úgy az ötödik percben járok, de már háromszor lement, hogy "Áll egy ifjú nyírfa a réten"... vazz, közben itt a negyedik, beszarás, de gyűlölni fogom én ezt az albumot. :DDDDDDD
ausztrál hivatalos kiadást találok csak, de ezt sem nagyon reklámozták be, nem emlékszem rá két évvel ezelőttről. ezt az oldalt ajánlom egyébként is, remek kis kalauz.
Az lenne a kérdésem, hogy a Hegylakó című 1986-os film zenéjét (Michael Kamen és Queen) kiadták e hivatalosan CD-n?
Youtube-n találtam olyan track-et amit eddig nem ismertem, de biztosan a filmhez tartozik és elég jó a minősége. Már amennyire megállapítható.
Nah, frissiben megnézve a Skyfall-t, véleményezek. A film az egyik legjobb a sorozat történetében, 9/10 (de lehet, hogy a hétvégi újranézés után 10/10-es lesz). Thomas Newman zenéje a képek alatt 8/10, többnyire remekül működik, a Bond-hangulat is viszonylag meg van, de nem egyszer nem találta el a jelenethez a megfelelő tónust, és néha túl műanyag volt a zene. Plusz a film legérzelmesebb jelenetéhez nem tudott egy igazi szívszorító számot írni (pont ő). Még is a beugró zeneszerzők közül ő végezte eddig a legjobb munkát, de Barry-hez és Arnoldhoz nem ér fel (utóbbi remélem legközelebb visszatér). Külön hallgatva egy erős 7/10-et megadok neki, aztán lehet, hogy ez is feljebb kúszik még.
Elküldve: 2012-10-31 11:54:59, 
