Én éppen ellenkezőleg voltam vele. Viszont ehhez kell az a magyarázat, amit ősz elején már itt is írtam első észrevételként, ami viszont főként a filmet érinti (nem pedig a zenét).
Ha megnézzük a Dunkirk-et, mint történelmi film, akkor véleményem szerint közelít egy nagy nullához. Semmit nem magyaráz, nem indokol, nem következtet, de olyannyira nem, hogy nem is foglalkozik vele. Ennyi erővel egy kitalált háborús szituációt is játszathattak volna.
A történelemmesélés helyett viszont van történetvezetés, egy olyan narratíva, ami tökéletes, és passzol Nolan Memento című munkájához. Nem olyan értelemben, hogy ez is hasonló (bár ez is igaz), hanem olyan értelemben, hogy ez is egy kifejezetten ötletes, újszerű ok-okozati idővonallal operál (ami azért itt-ott más filmjére is jellemző). Ebben pedig egészen egyedi, aminek a hatásaira, fokozásaira nagyon ügyesen ráerősít az aláfestés.
Korábban nem akartam lelőve a poént elspoilerezni, de ez a moló (1 hét), tenger (1 nap), levegő (1 óra) struktúra lenyűgözött, pláne az, ahogyan ezeket összefonta a rendező. Azt azonban sajnáltam is, és kérdéses maradt előttem, hogy miért pont egy ilyen, igaz történetre építette fel, használta el ezt az elgondolást.
Tehát, aki háborús történelmi filmként nézi meg, nem pedig a már ehhez a filmhez kötelezően meglévő ismeretek kiegészítéseként a Dunkirk-et, annak a zene is értelmezhetetlen marad, hogy egyáltalán minek kell ezt ennyire erőteljesen nyomatni alatta.
Ha pedig csak a filmtechnikai megoldások felől nézve közelítjük meg az egészet, akkor (bár teljesen feleslegessé válik a konkrét történelmi háttér), de közel tökéletesnek lehet tartani a mozit így mindenestül. Annyi furcsasága van ennek, hogy moziba ülve előre én is keveselltem a Nolan-re nem jellemző rövid időtartamot, míg a film után a fenti szempontok alapján meg már azt mondtam, hogy így ehhez viszonyítva meg hosszú volt.
Mindemellett tényező az is, hogy ma már olyanok az elvárások (sőt, az, hogy egyáltalán vannak elvárások olyan területeken pl. filmzene, ahol régen különállóként nem volt jellemző, csupán az alkalmazása során figyeltek fel rá), hogy tulajdonképpen már szerintem a fogyasztó sem tudja eldönteni, hogy valójában mit is akar.
De tovább is lehet menni azzal, hogy tudja a fogyasztó, hogy mit akar, de még így is fölé licitálva már előre nem tetszik neki semmi.
Részben magamból indultam ki, legalábbis nálam már fordult elő párszor a fentiekre példa. De azért jó lenne, ha sokan mások is észre vennék ezt a jelenséget saját magukon. Ha csak az elmúlt pár évet veszem alapul, és maradunk Zimmernél: Ott az Interstellar, amit a film előtt hallgattam meg, egészen elütött a korábban megszokott zenéitől, viszont film nélkül nem értettem, valamint Nolan film alá komponáltsága révén nem is értettem, hogy mi akar ez lenni. Mostanra meg már elég gyakori visszatérő hallgatnivaló lett, holott nálam a lassan érő és be is érő művészeti jelleg nem szokott így ilyen formában működni, csupán legfeljebb akként, mint mondjuk megint Zimmernél maradva: a Dunkirk, amit el lehet ismerni, hogy a film alatt kifejezetten hatásos (igaz erre is jöhet ellenpélda, mint ahogy nemrég apám megnézve a filmet, azt mondta, hogy a moziban ettől a zenétől biztos nem lehetett élvezni a filmet :D)
Azért néha érdekes beszélgetésekbe bonyolódik bele az ember. Egy FB csoportban szóba kerültek az M:I filmek és a zenéik, vagyis természetesen Zimmer és Giacchino is. Az egyik delikvens által meg lett jegyezve, hogy hihetetlen, hogy zeneszerzőként ők ketten vannak lényegében monopolhelyzetben, mivel utóbbi képtelen jelenetet aláfesteni. Kedvelem Zimmert, mint ahogy itt szerintem sokan vagyunk hálásak neki számos munkájáért és még ha nem is fekszik valamelyikünknek egyik vagy másik klasszicista, avagy modern komponista stílusa, azért a tehetségüket elismerjük - különösen, aki rászolgált - de ezzel a fajta véleményezéssel a "Zimmer-generáció" részéről nem nagyon tudok mit kezdeni. Mondjuk az elmúlt időszakban gyakran keveredtem kisebb filmzenei vitákba fórumokon pl. Williams új Star Wars-a kapcsán és akkor is kijelentették, hogy ő azt várja el a zeneszerzőtől, hogyha már megveszi az albumot, hogy minél bombasztikusabb dallamokkal álljon elő. Nem győztem hangsúlyozni, hogy a szerzőnek nem az a feladata, hogy a nézőnek gyártson zenét, amit majd megvehet (ezt olykor pont Zimmer felejti el az utóbbi években, teszem hozzá), hanem a képeket, a szereplőket, a dramaturgiát kell szolgálnia, ezért hívják alkalmazott művészetnek. Nah, ez így kicsit kikívánkozott belőlem.
Először is, talán holnap megjön a kétlemezes Robin Hoodom :) A SAE pedig képzeld vagy 3 hét késéssel befutott, teljesen váratlanul... Most megint rendeltünk onnan párat, reménykedünk... Azért is utálom őket, mert 3-4 nap mire elindul a csomag tőlük... Szóval ne add fel, megjöhet az még némi késéssel... De hogy a trackingjük itthon nem követhető az botrány...
Köszöntem! :) Mint ahogy a többi kritikákat is. Láttam már korábban is, hogy felkerült, de még csak most nyitottam meg, ezért tudtam csak most szólni. Nem vagyok otthon a Poirot témában (csupán a létezéséről tudok), így nekem a többi, korábbi mű nem mond semmit, de még így is értem azt, hogy miért lettek szóba hozva. Sok remake-kel van ez így. A zenéről viszont egészen hasonló véleménnyel vagyunk :)
Hír:
Intrada: Két lemezes Robin Hood (Michael Kamen) 30$-ért
[előzmény: (25026) Kulics László, 2018-01-14 19:39:47]
A nagy sorozatpótlás közepette végre neki estem a II. Erzsébet uralkodását bemutató The Crownnak, ami máris a kedvenceim között szerepel. A zenéje pedig több szempontból is meglepetés. Egyrészt azért, mert pont a Hans Zimmer jegyezte főtéma önmagában teljesen felejthető, ellenben a középszerűségéről híres Rupert Gregson-Williams nagyon is jó kis score-t pakolt össze hozzá. Semmi világmegváltó nincs benne (kb. 7/10), de rögtön az első két epizódban ott van a főtéma egyszerre fájdalmas és grandiózus feldolgozása...
https://www.youtube.com/watch?v=HCaVyvgomEk ... valamint ez az inkább Alexandre Desplat munkásságába beillő, játékosan csilingelő kis darab.
https://www.youtube.com/watch?v=wmj5qOCLV50
Nekem ezidáig nem nagyon volt ismerős Max Richter neve. A Miss Sloane kapcsán (ami a tavalyi nagy kedvencem) kezdtem el felkutatni több albumát is.
Ezen az albumon több filmhez komponált zenéje található, egy válogatás album. Ha esetleg valakinek nem lenne ismerős, érdemes belehallgatnia: https://www.youtube.com/watch?v=IVPbm7LUtL4
Igen, a kép is Orient, az elemzés végi lista is az Orient tracklistája, de a kettő között, ami van, maga az elemzés, az a Rebel In The Rye-hoz tartozik.
Azt az uccsó mondatot fejtsd már ki lécci. :)
Mire kattintottál, hogy az jött be? A főoldalas kis képre kattintva nekem az Orient jön be, és az ábécés listában is jó a link.
A Rebel In The Rye kritikáját, bár az nem idegesítő :) is kétszer lehet olvasni. Most akartam volna átnyálazni az Orient Express-ről készült írásotokat, ám az alá is Bear McCreary említett szerzeményének elemzése került.
Hát ez de marha furcsa zene. Mintha valami dél-amerikai, pánsípos formáció zenéjét totál lelassították volna, ezáltal afféle magnószalaghúzós, tompa hatása lett. De valamiért érdekesnek tartottam ahhoz, hogy újra lemenjen. Ha röviden kéne jellemeznem, akkor kellemesen idegesítőnek nevezném, a mércén az idegesítőhöz azért közelebb. 10/6
A Wrinkle in Time - Jonny Greenwood
Ide már kevés lesz a vonósnyenyere, hátha képes lesz valami felmutatni. De ezért legalább nem jelölik majd automatikusan, mert hát popcornfilm.
The 15:17 to Paris - Christian Jacob, Thomas Newman
Jacob csinálta a Sully zenéjét, és tudtommal Newman később került csak a képbe, nem tudom, mi az oka.
The Strangers: Prey at Night - Adrian Johnston
A csörgés-zörgés "mesterei" után egy Dario Marianelli jellegű szerző? Hmm...
Tévedtem a filmekkel kapcsolatban, mert a Steve Jobs és az UNCLE filmeket is láttam, de azokat valahogy hamar elfelejtettem. Viszont pl ez a kettő is beillene az összehasonlításba, mert itt is a Jobs egységesebb munka, a NAGYBÁCSI pedig egy stílusához jobban illő megbízás volt. Éppen ez utóbbi miatt leszek majd kíváncsi rá, hogy az Ocean film alatt majd milyen elképzelései fognak csordogálni. Ettől függetlenül a nagyobb filmekhez szerzett muzsikái közül engem ez a kettő nem fogott meg különösebben.
Sebaj, mert olyankor ott vannak az olyan korábbi művei, amit pl. ma is elővettem, nálam a Desperate Romantics forgott :)
Eddig ezek a legkedveltebbek, legtöbbet hallgatott albumok tőle: Desperate Romantics; Dirk Genty; Kinect Adventures; King Arthur; Molly's Game; Gold; és még egy-két muzsika innen-onnan (pl: The Counselor főtéma)
Cseppet se bánkódj, ha a kettő közül a Gold-ot csak ezüstlemeznek minősítheted, mert az észrevételemből azt az egyet csak kifelejtettem, hogy a Molly's Game egyébként nekem is jobban tetszik :) De egyáltalán nem azért, hogy az eredményt kiegyenlítsem 2:2-re :) Egész egyszerűen közel minden tétel olyan, amit azonnal lehet is visszapörgetni. Viszont érdekes, hogy a Gold ne lenne annyira egységes, mint sok másik munkája, hiszen az az album tényleg csak egészben hallgatva adja meg az összképet, míg pl. pont a Molly esetében "elég" (nem elég :D) csak mondjuk a 4. track-et a lejátszóba tenni, máris tudható, hogy mindent hallottál, innen már csak variálgatni kell ezt a zseniális hangulatú hangzást :)
www.youtube.com/watch?v=AwUv_r8lpCE (és ettől vannak még jobbak is ám ezen a korongon)
Fura volt már régen is, a filmzene műfajjal való ismerkedés elején, hogy John Williams úgy volt abszolút kedvenc, hogy mellette szerezhettek mások is (akár nagy nevek) kiváló muzsikát, de összességében senki nem ért fel vele, mígnem megjelent John Powell, aki szépen beállt mellé, mint favorit. Azért még ezt a státuszt Hans Zimmer és Michael Giacchino képes elérni, viszont ha így folytatja, akkor Daniel Pemberton lesz az a fajta befutó, mint anno Powell volt. Legalábbis ugyanolyan hirtelen, váratlanul és minőségi erővel robbant be a listámra.
Nekem is nagyon tetszik ez az észrevétel, annak ellenére, hogy a Golddal még mindig nem igazán sikerült megbarátkoznom, Pembertonnak vannak ennél sokkalta kiforrottabb, vagy egységesebb munkái is, habár a minap kellemesen lepörgött a háttérben.
Egyébként Fun Fact a King Arthurhoz: az emberi zihálásokért és kántálásért maga Pemberton felelt, de gyanítom, hogy a Molly-ban ez nincs így.:)
Beszállnék ebbe a Gold vs. Molly vitába. De szerintem elég röviden, egy mondattal simán igazságot lehet tenni :)
A Gold Pemberton tehetségét tükrözi, míg a Molly's Game inkább az erősségét (hogy milyen egyedi hangzásban mozog igazán otthonosan) adja vissza.
Akárhogy is, már a King Arthur esetében is eszembe ötlött, hogy ez a Dani fiú kicsit úgy komponálja a zenéket, hogy azt magának és a közönségének szerzi, nem pedig a filmnek :) Ennyire állandó, sajátos stílusjegyekkel még Alexandre Desplat és Thomas Newman rendelkezik, de olykor még ők is le-letérnek a saját ösvényükről.
Pemberton művei viszont, oké nyilván illenek a filmhez is (eddig még csak a King Arthur-t láttam azokból, amikhez ő muzsikál, és ott is illett a jelenetek alá), de azért kicsit olyannak tűnnek nekem a tételei, mintha nem annyira a téma mozgatná meg az ő fantáziáját, mint inkább ő húzza rá saját fantáziáját az éppen aktuális mozira.
A King Arthur említése kapcsán pedig, ha már úgyis annyian szóvá tették pozitívumként az emberi zihálás használatát, akkor lehet örülni, mert a Molly dallamai között van hasonló, egy sokkal merészebb, női változat :)
https://www.youtube.com/watch?v=oAPQFdZoZcw
Elküldve: 2018-01-18 11:51:08, 
