Tegnap este volt a Michael Giacchino 50. szülinapjára rendezett gálaest a Royal Albert Hall-ban, London-ban.
A szutyok idő ellenére már ott is voltam este 7-kor.
Mielőtt a műsor elkezdődött, Giacchino gyerekkori rajzait vetítették a vászonra. Vicces volt látni, hogy már akkor Star Trek,
A majmok bolygója és Pókember rajongó volt, a rajzok erről tanúskodtak.
Ezek után az este egy bejátszással kezdődött, ahol családi videókat mutattak, Giacchino első útját Hollywood-ba. A szülei narrálták
az egészet és elmondták, hogy nagyon örülnek, hogy fiuk megtalálta helyét a filmiparban. (A nézőtéren ott voltak a szülők) Ezután egy
tubás eljátszotta a Happy Birthday-t.
Következő volt a The Incredibles Suite, ez indította a zenei részt, Ludwig Wicki vezényelte (ahogy az este nagy részét). Megjelent a műsorvezető, Adam Savage
(Mythbusters) én úgy érzem tökéletes választás volt erre a feladatra. Többször át is öltözött, volt karakter az Incredibles-ből,
felfújt dinoszaurusz, Star Wars katona vagy mi és nem félt bevallani azt sem, amikor hibázott, például a Medal Of Honour helyett Call Of Duty-t
mondott, de kijavította magát azzal, hogy azért mondta rosszul, mert egy idióta.
A zene folytatódott, és játszottak részeket Pixar filmekből (köztük a legelső Pixar rövidfilmjét a One Man Band-et, lejátszották
az egészet) Marvel válogatást, Jurassic World válogatást, John Carter-ből részleteket, Jupiter Ascending-ből (valami oknál fogva
a nem túl érdekes) részleteket. Volt Rogue One is, ez kapta a legnagyobb tapsot, meg őrjöngést amúgy, a nézőtér elég nagy része
Star Wars fanokkal volt tele. Minden darab előtt vagy után a film rendezője vagy producere sztorizgatott. Így ott volt
Colin Trevorrow, Gareth Edwards, Andrew Stanton (aki kedvesen megemlékezett arról, hogy egy olyan nagyon jó zenét fogunk
hallani, amit soha senki nem hallott egy olyan filmből amit senki nem látott. Fel is olvasta a szöveget amit a cd borítóba
írt, majd a cdt odaadta az első sorban ülőknek. A cd dedikálva volt.) Brad Bird nem tudott végül ott lenni, a járatát törölte az American
Airlines, de üzent emailben.
Az első felvonás végét a Lost-al zárták, amit végre maga Giacchino vezényelt. (Ő igen későn jelent meg először). A második felvonás
volt az erősebb, volt ott Star Trek, Planet of the Apes (ezek voltak a legjobbak, a Jurassic World-el együtt).
A zene nagyon jól és erőteljesen szólt végig. A koncert csúcspontja egyértelműen a záró darab volt. Erre már megjött J.J. Abrams
is. Közösen nyitották meg a Super 8 Suite-ot. Miközben ment a zene, Giacchino gyerekkori super 8-as filmjeit vetítették. Abrams ekkor már
lement a színpadról, de mivel oldalt ültem, pont ráláttam, ahogy a színpad mellett állt. Varázslatos élmény volt, ahogy Giacchino vezényelte a darabot,
miközben a háttérben J.J. Abrams tátott szájjal nézte a vetített filmet! (Érdekes, hogy pont a Super 8 volt az egyetlen, amivel egy technikai malőr
akadt, és többször neki kellett állni. Először nem működött Giacchino fülese, úgyhogy a vetítés elindult és nem tudták elindítani a zenét.
Ekkor szólt, hogy akkor most újrakezdjük, de még mindig nem működött a füles, azt mondta, hogy megprobálják anélkül. Elindult a darab, de hallhatóan
nem stimmelt valami, ezért leállította a zenekart kb 20 másodperc után, harmadszorra sikerült, tökéletesen)
Két dolgot nem tudtam csak hová tenni az estével kapcsolatban. Az első a több mint tíz perces beszélgetes Giacchino és Gonzo (a Muppets-ből, igen, megjelent
a bábos) között. Gonzo énekelt is, ami aztán egy duettbe fordult Giacchino-val... A másik meg az, hogy miért pont a Speed Racer-t választotta az első
ráadáshoz :D (Amúgy három ráadás volt)
Az este álló tapssal zárult, miközben minden filmes felvonult a színpadra.
Most először volt úgy, hogy teljesen ráértem, és kivártam azt, hogy a művészek kijöjjenek az épületből az este folyamán. Néhány elvetemült rajongóval
együtt hajnali fél kettőig álltunk a szélben és esőben, de megérte. (Egy biztonsági nagyon sokszor mondta, hogy csak az időnket
vesztegetjük, nem fognak kijönni, de ez nem volt igaz végül) Elsőként Colin Trevorrow jött ki, a családját kísérte ki, mielőtt visszament
a buliba. Nagy türelemmel és kedvesen mindenkivel fotózkodott és autogrammot is osztott. Megköszönte nekem, hogy felöltöztem öltönybe, majd
kezet fogtunk. Következő Danny DeVito volt, aki nem állt meg, csak átrohant a tömegen két biztonságival, néhányan tudtak tőle aláírást kérni,
képet csak távolról lehetett. Ezután jött Adam Savage, aki a legjobb fej volt az összes közül, mindenkihez volt egy kedves szava és természetesen fotózkodott
és aláírt minden egyes jelenlévőnek. J.J Abrams jött aztán, csak gyorsan aláírt, meg néhány képet csinált. Legutolsóként jött ki David Arnold
(ő nagyon gyorsan félrehúzódott) és Michael Giacchino, aki nagyon hálás volt, hogy megvártuk. Így lett közös képem Colin Trevorrow-val,
Adam Savage-el és Michael Giacchino-val és egy Giacchino és J.J. Abrams által dedikált Super 8 albumom.
Következő koncert, jövő hét kedd, James Horner emlékest.
Én is tudok egy még eladó jegyről, a szomszéd székben ahol ülni fogok, 16000e-ért (nem tudom mennyiért szabadulna tőle, de nem hiszem hogy még sikerült eladnia az ismerősnek).
James Newton Howard budapesti november 5-ei koncertjére van kettő (vagy talán három - még képlékeny) eladó 10.000 Ft-os jegyem. Akit érdekel, írjon, szóljon!
Ezt eddig még úgysem olvastam, köszi! Az Igor score-ján meg annak idején valahogy átsiklottam, szerintem előszedem újra, ha már ilyen jó összehasonlítási alapja van.
[előzmény: (24832) Bíró Zsolt, 2017-10-18 03:14:13]
A Dunkirköt teljes egészében én sosem fogom szerintem újrahallgatni, csak 1-2 trackjét.
A Doyle-albumot összességében annyira nem szeretem, de a Wedding Night nagy kedvencem róla.
Az ábécéből kimaradt vmiért, de van róla írásunk különben:
http://filmzene.net/read.php?u=c_frankenstein.html
Nem számítottam erre a mostani (Kapj el, ha tudsz!) elemzésre, de újfent részletes és érdekes olvasnivaló került elém :) Köszi!
És ha már John Williams, s mert még az E.T. zenéje félúton jár (meg esetleg nem volt még itt terítéken a 2016-os AFI életműdíj átadás):
www.youtube.com/watch?v=0gj4WPPW2AU
A Dunkirk pedig filmmel, illetve így elemzéssel együtt nálam ugyan értelmet nyert, de attól függetlenül nehezemre esik, talán nem is fog sikerülni, megszeretni, míg az Interstellar-nál ez egyáltalán nem volt jellemző, és milyen szép összehasonlítása már e kettőnek az, hogy "az említett sci-fié már-már popzene a Dunkirk aláfestéséhez képest".
Clint Mansell The Fountain-ja után szépen beírom magamnak a sorba Patrick Doyle Frankenstein muzsikáját abban az értelemben, hogy a film átforgatja bennem a korábbi élményt. Még csak tegnapelőtt néztem meg, ezidáig nem láttam Kenneth Branagh filmjét (sem a történet más változatát, még könyvben sem). Azt persze tudtam, hogy miről szól. Nem hagyományos értelemben vett horror film ez, viszont jóval ijesztőbb, rémisztőbb, mint egy konkrétabb vérengzés. Komolyan mondom, a film végét nézni sem mertem. Fogalmam sincs, milyen hatással lett volna rám, ha fiatalabb koromban látom. Egy ideig a zenéjétől is elment a kedvem... (Na jó, annyira azért nem vészes :), de aki látta filmet, szerintem érti)
A Thor: Ragnarök zenéje idén az, amire a leginkább kíváncsi vagyok mivel Mark Mothersbaugh eddigi munkái alapján nem kifejezetten győzött meg, a legutóbbi Lego Ninjagoját is érdektelennek tartottam. A Thor most megjelent első kritikái nem egyszer kiemelik a film zenéjét, ami már önmagában ígéretes, ha mezei kritikusok megemlítik a score-t (pláne ha az nem Zimmer) habár az is igaz, hogy az előző kettőnek se volt rossz zenéje (igaz, én egyikért se voltam különösebben oda). Kíváncsiságom most csak fokozódott.
Most a kritika hatására újra lepörgött nálam a Dunkirk, valamint a Blade Runner 2049 Zimmertől, de utóbbi egyelőre a film nélkül megterhelő számomra (habár este, a neonfényes városban hallgatni a buszon egész hangulatos tud lenni alkalmanként), és valamiért beraktam a tavalyi Infernot, amely a fent említett kettőhöz képest most sokkalta jobban esett. Azt nem merem állítani, hogy felértékelődött, mert némely tételt tetszőlegesen kilehetne cserélni a két idei alkotása egyes trackjeivel, de valahogy sokkalta nagyobb örömömet leltem a hallgatásában, mint 1 éve. Talán mert ez kevésbé melankolikus, és helyette dinamikusabb, emelkedettebb.
Ez a limitált kiadás 2049 példányban érdekes. Kíváncsi vagyok, lesz-e egylemezes kiadás is korlátlan példányszámban, vagy csak ez a limitált verzió lesz kapható. És vajon csak itt lesz kapható, vagy a későbbiekben más online boltokban is?
Jajj, de kellemes kis zene volt ez az Animal Kingdom zeneszerzőjétől!!! Már régóta szemeztem mind az albummal, mind a filmmel, de csak most jutottam odáig, hogy mindkettőt bepróbáljam (a film kissé suta és papírízű, ugyanakkor egész jó). Andalító gitárpengetés, máshol thriller elemek elegánsan beemelve, de könnyedség is bőven található benne. A "Cricket Match" például simán az év egyik legjobb tétele nálam.
Úgy látszik ebben az évben a csendesebb, szolidan újszerű zenei albumok jönnek be, melyhez itt van egy újabb gyöngyszem, megintcsak Bear McCreary szerzőtől. Kár, hogy nem tudok minimum egy youtube-os linkkel szolgálni, mindenesetre az Unrest is egy meghallgatandó korong lett, viszont a Conversion Disorder track (ahol épp tartok) mindenképpen kihagyhatatlan, kissé mondjuk összecseng a Colossal megoldásaival (viszont ez éppen, hogy vonzóbbá varázsolta az egész atmoszféráját).
1. Komolyzenét eleve sem hallgatunk (én legalábbis) olyan sokat, hogy ez ennyire szembetűnő lehessen, ám amikor valaki mégis rávilágít egy-egy ilyen hasonlóságra, akkor azért nyilván egyértelműen ki lehet hallani függetlenül attól, hogy a hasonlóság kifogásolás miatt van tárgyalva, vagy csak szimplán érdekességként. Van is jópár ilyen témájú videó:
https://www.youtube.com/watch?v=b9IV5u9iwuQ
2. A hasonlóságok lehetnek tények, de a szubjektív megítéléstől is nagyban függ, hogy egy zenét miként hallgatunk, hogy tetszik-e az összkép, vagy sem. Én pl az ilyen hasonlóságoknak pont, hogy örülni szoktam, pláne, amikor maguk a szerzők mesélnek róla, hogy direkten van alkalmazva, mondjuk egyfajta tiszteletadásként.
3. A fentieken túlmenően én még azokat is szeretem, amikor egy szerző a saját témáit fedezi fel újra és gondolja át, színesíti tovább attól függetlenül, hogy teljesen más filmhez készültek. A szerzőnél maradva, John Williams esetében is rengeteg ilyen akad.
Egyik kedvenc továbbgondolásos témám tőle az Indiana Jones és a Harry Potter párosításhoz köthető
https://www.youtube.com/watch?v=M5hsw2l01oY https://www.youtube.com/watch?v=10txEevyJcw (mennyire jók már ezek a tanáros témák, még Williams nélkül is, ez most csak úgy eszembe jutott: https://www.youtube.com/watch?v=V_jpzIuuLno)
A hasonlóságokon tehát nem kekeckedni kell, sőt szerintem legtöbben nem is ezért elemzik és vesézik ki ennyire a muzsikákat, hogy ezeket hibának róhassák fel, mint inkább azért, hogy na akkor most a hallgatóságot a komolyzene felé kezdjék el terelni (persze nyilván vannak fanatikusak is, akik megtéríteni akarnak).
Mindenesetre a dolgok ezen része úgy is felfogható, hogy a mai filmzeneszerzőknek lehet(ne) köszönni, hogy a zeneileg is modernizálódó társadalom számára reklámozhassa a komolyzenék világát.
A fentebb említett reklámozásra meg olykor azért szükség is van. Én pl nem ismertem ezt a darabot, amit egyik ismerősöm mutatott. Kár kihagyni:
https://www.youtube.com/watch?v=ZXeWiixwEz4
Úgyhogy a pofátlan lenyúlásokon kívül (akad erre is példa) éljenek a direkt és a véletlen hasonlóságok! :)
A Hans Zimmeres hasonlóságokkal meg csupán annyi a baj, hogy maga a stílus, mint keret túl kicsi, ezért a "lenyúlás" szóhasználata gyakorta ezeket tekintve kerülnek elő. Annyira azért nekem ez sem vészes, a mai napig többször és szívesebben hallgatom a POTC zenéjét, mint mondjuk a Gladiátorét.
Én is pontosan azt gondolom hogy ez az innen meg onnan lopkodtam dolog azért necces mert ha csak azt nézzük hogy 150-200 éve legalább van zene (dokumentálva) akkor azért azért nehéz újat mondani... az meg a legnagyobb lufi hogy bedobunk pár nevet hogy ki kitől lopott de konkrétumot nem igazán...
Ilyenkor mindig eszembe jut az, amit egyszer egy riportban Szabó István mondott a Star Wars kapcsán, aminek Williams ugyebár szintén meghatározó része: a művészet olyan, mint egy hosszú lánc, egymásba kapcsolódó láncszemek sorozata. Ha azt nézzük, hogy mi igazán eredeti, akkor kb. a barlangrajzokig kellene visszamennünk. Nyilván minden komponistára hatást gyakoroltak más zenészek és ez tisztán kivehető a munkásságukból, ha jobban beleássuk magunkat. Egy sima Zimmer-tanoncnál általában nem kell messzebb menni a Mesterig, de az olyanoknál, mint Williams, Herrmann, Goldsmith, Barry, Poledouris, Desplat, Giacchino nyilván messzebb kellene tekinteni és találnánk egyértelmű hatásokat. Aki meg ilyen leegyszerűsítve beszél filmekről, filmzenékről (sajnos a Kritikus Tömegen ez gyakran előfordul, magukat profinak tartó emberektől is), annak a véleményére nem különösebben adnék, akármilyen szofisztikáltan is fogalmazza meg. Múltkor pont egy hasonló vitába bonyolódtam két személlyel is az oldalról, filmzene ügyben, miután egyikük belinkelt egy filmzenei cikket, amelynek az volt a lényege, hogy a Marvel zenék azért szarok, mert egyik sem egy Williams, vagy egy Rózsa Miklós mű, és mert ezek a zenék nem maradtak velük a film után is. Az ilyen "szakmai" véleményekkel meg nem nagyon lehet mit kezdeni. [Ezt a hozzászólást újraszerkesztették: 2017-09-21 18:53:40]
Egyébként meg marhára nem hiszek abban, hogy Beethoven óta nem született zenei zseni, és minden egyes leírt hangjegyet az ő munkásságához kell viszonyítani.
[előzmény: (24818) Bíró Zsolt, 2017-09-21 17:32:14]
Igen, ez a különbség a Filmzene.net szerkesztői, és a magukat vélhetően nagy hozzáértőknek tartók között, hogy mi nem intézünk el komplett életműveket ennyivel. Nem ez az ember írta véletlenül az ominózus véleményt, akivel a hozzászólások között akadtam össze?
Srácok ha valakinek van ideje, kedve szívesen hallanék pár sort John Williams kreativitásáról. Beleástam magam ugyanis az E. T. zenéjébe és a Kritikus Tömegen konkrétan azt írják hogy össze-vissza lopkodta a zenét és valahogy ez engem elborzaszt... Ok, hogy merít szerintem mindenki innen-onnan, bár a második Potter zenénél ugye az a pletyi, hogy William Ross írta, de akkor is durva, hogy én pl filmzenéket hallgatok mondjuk 20 éve de sose jött szembe igazából semmi amiről felismerném, hogy Williams azt másolta... Pedig a Klasszik rádió is megy eleget...
Most találtam ezt a meglehetősen friss és minőségi podcast csatornát, amelyben maguk a szerzők mesélnek a zenéjükről, miközben az aktuális track pörög párhuzamosan. A sort Daniel Pemberton nyitotta, aki még számomra is mondott érdekes újdonságokat a King Arthur zenéjéről, a legfrissebb epizódban pedig Matthew Margeson beszél a Kingsman zenéjéről (és a filmről kissé spoileresen), és ezzel együtt az új trackekbe is bele lehet hallgatni. Egyelőre még csak kisebb neveket találni az eddigiek között, de mindenképpen üdítő az ilyen.
Így megnézve a Kingsman második részét mind a film, mind a zene az elődhöz képest csalódás. Előbbi ettől még jó kis film, utóbbiból viszont csak az új főgonosz motívuma, meg az eredeti főtéma ami megmaradt. Majd külön hallgatva még nyilván változhat a véleményem, habár nem egészen értem, hogy az album miért október végén jelenik meg. Viszont a filmben volt egy bosszantó filmzenei momentum. Az egyik jelenetnél (méghozzá fontosnál) az X-Men: First Class-ból csendült fel a "Rage and Serenity" című tétel és az odáig rendben van, hogy mind a rendező, mind a zeneszerző(k) ugyanaz, de akkor is egy rettentő lusta megoldás az egész.
Elküldve: 2017-10-22 09:40:39, 
