A magyar kinológiáról

Fischer Anna, 2012. november 1
Minden év november 1-jén tartjuk Mindenszentek napját, amelyet az angol-szász eredetű Halloween előz meg. Sokan keverik a dátumokat és az ünnepeket, ezért nem árt tisztázni, hogy mit is ünnepelünk ilyenkor, és hogy honnan erednek ezek az ünnepek.

Felekezeti különbségek
Latinul a Mindenszentek nevét Festum Omniun Sanctorum néven ismerjük, vagyis szó szerint ugyanazt jelenti, mint magyarul: az összes szent ünnepét. A katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja van ezen a napon, vagyis a bűnösökről, elkárhozottakról a vallás tanítása alapján nem emlékeznek meg ilyenkor.

A protestáns vallás ennél liberálisabb szemléletet képvisel, mivel ott az összes elhunytnak emléket állítanak.
Halloween
A Halloween ünnepe jellegzetesen angol-szász ünnep, amelynek eredete a keltákig nyúlik vissza. Kóbor Lelkek Éjszakája néven vonult be a köztudatba, amely egyben a kelta Újévet is jelentette.

November 1-jén a kelták eredetileg azt ünnepelték, hogy elkezdődött a sötétség időszaka, elképzelésük szerint ugyanis a Napisten a halál és a sötétség isteneinek fogságába kerül ezen a napon – egészen tavaszig.
Kóbor lelkek és macskák
A Kóbor Lelkek Éjszakáján a kelta vallás szerint minden halott összegyűlt és újra testet öltve visszamentek az emberekhez. Az eredeti elképzelések szerint ezek a lelkek nem annyira embereknek, inkább különböző állatoknak a képében tértek vissza, leggyakrabban macska formájában.

Vagyis a macskákat övező, kicsit misztikus, kicsit félelmetes hangulat nem volt ismeretlen a kelták előtt sem.
Parázs ünnep
Halloween ünnepén a papok felmentek a hegyekbe, és tüzeket gyújtottak az ünnep megkezdésének jeleként. Termés- és állatáldozatokat mutattak be az isteneknek, köszönetként az elmúlt évi segítségükért, majd körbetáncolták a tüzeket.

A reggel beköszöntével minden család kapott a parázsból, hogy az megvédje őket az ártó szellemektől, egyben pedig biztosítsa az otthon melegét is.
Mai hagyományok
Manapság a régi hagyományok kicsit összemosódtak: Mindenszentek előestéjén már nálunk is félelmetesebbnél félelmetesebb jelmezekbe öltözünk, elrettentőnek szánt töklámpásokat teszünk a lépcsőre és a teraszra, hogy igazi Halloween-hangulat legyen az otthonunk környékén.

Hogy ezzel elriasztjuk-e az ártó szellemeket vagy sem, az persze nem tisztázott, de az tény, hogy mindez már rég nem félelmetes, inkább szórakoztató programot jelent.

A talajmenti kefe-pofa
http://kutyafajta-kalauz.hu/?p=929
„Mint oly sok esetben, a fajta pontos eredete a régmúlt homályába vész. Meglepő módon, a „tacskós kinézet” – mellyel nem sok kutyafajta büszkélkedhet rajta kívül – nem a modernkor vívmánya. Egyiptom területén már időszámításunk előtt 200 évvel korábbról származó ábrázolásokon is megjelentek rövid lábú kutyák, sőt Peruban, Mexikóban és a régi Germánia területén is hasonló ebek csontvázára bukkantak. Ezek nyilván a mai tacskó egyik ősének számítanak.
Borzebként, legkorábban Jacques du Fouilloux tesz róluk említést 1561-ben, de majd csak 1880-ban kezdődik el hivatalosan a tacskótenyésztés. Nyolc évvel később, 1888-ban megalakul a Német Tacskóklub és 1899-ben Ernst von Otto kinológus leírásában jelennek meg a fajta tipikus jellemzői. Érdekes, hogy ebben az időben még az eltúlzottan görbe lábat tartották a fajta egyik legjellemzőbb tulajdonágának. Szerencsére ez a szemlélet megváltozott és az egészségtelen deformitás mára már jelentősen mérséklődött.”
„Noha a tacskó német fajta, szálkásszőrű változatának kialakulásában komoly szerepet játszottak az angol Dandie Dinmont terrierek is, de állítólag később – különösen dél-német területeken egy csekély schnauzervér is keveredett a fajtához. Egységes típusa végül a rövid szőrű tacskókkal történt keresztezések révén alakult ki.
Ahogyan az a bevezetőből is kiderült a tacskó vérbeli és értékes vadászkutya. Bár testalkatából kifolyólag elsősorban kotorékozást végző fajta, s mint ilyen, a dúvad (róka, borz) vadászatokon jeleskedik, de elévülhetetlen érdemeket szerez a sebzett vad felkutatásában és a vizimunkában is. A szálkásszőrű tacskó emellett nagyszerűen alkalmas a sűrű, bozótos területekről történő vadhajtásra, valamint különösen tehetséges a vaddisznó cserkelésben, ahol ügyesen gazdája irányába hajtja, majd addig egy helyben tartja a disznót (szaknyelven „forgatja”), míg le nem terítik.
Mielőtt e sorok olvasatán a szívükhöz kapnának és a vadászat etikátlansága ellen emelnék föl szavukat, érdemes lenne végiggondolni a következőket: a vadgazdálkodás nem gyilkos hajlamú emberek perverziója, hanem szakma, ha úgy tetszik tudomány. A hazai erdők-mezők, noha idilli állapotokat tükröznek, mégsem teljesen természetesek, ugyanis hiányoznak belőlük a növényevők létszámát szabályozó nagyragadozók (farkas, hiúz). A vadgazdálkodás és a vadászok komoly szerepet játszanak abban, hogy betöltsék ezt az űrt, és biztosítsák a természetes egyensúly fennmaradását, ugyanis a túlzottan elszaporodó vadállomány egyszerűen felemésztené saját élőhelyét. Ráadásul a vadak egy része nem vadon születik, hanem odatelepítik, hogy a zord teleken végzett vadetetésről már ne is beszéljünk. A vadászoknak emellett fontos szerepük van a vadgazdálkodás számára káros – apróvad pusztító – dúvad (pl. róka) ritkításában is. Mindezen feladatok hatékony ellátásához, óriási segítséget jelent a jó kutya.
A tacskó – mint az eddigiekből is kitűnik – több tekintetben is megfelel az elvárásoknak. Mérete miatt lényegesen kisebb hely- és táplálékigényű, mint a vizsla, kopó, szetter, vagy retriever, a hasonló nagyságú terrierekhez képest pedig – a munkát leszámítva – nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb. Azonkívül, hogy számos vadászfeladatot képes ellátni, a magaslesen ücsörögve még vesemelegítőként is kiválóan funkcionál.”