[EGYÉB------------] Mentvények hétköznapjai

A réten találkoztak. A két gazda megállt, beszélgettek, valamibe belemerültek. A két kutya is egymásra talált. A fiatal, még majdnem kölyök és az öreg.
A fiatal vidáman lekushadt az öreg elé, és éles, magas hangon rákiabált:
- Gyere! Szaladgáljunk! Gyere már…kérlek!
- Én már nem nagyon tudok szaladgálni – mondta csendesen, mosolyogva az öreg.
- Szaladgálni mindenki tud – ellenkezett a fiatal. – Csak annyi, hogy felugrasz, és futsz utánam. Ennyire egyszerű. És akkor kergetjük egymást. Gyere!
- De én már tényleg nem tudok szaladni – mondta az öreg. – Tudod, fiam, nekem már fáj az, ha szaladok, ha felugrok.
- Fáj? – csodálkozott a fiatal. – Mitől fáj? Hiszen az a legjobb, szaladni. Bele a szélbe, a napsütésbe, a szagokba. Az nem fáj. Kaptam szúrást nemrég, az kicsit fájt…de szaladgálni nem fáj. Te is kaptál szúrást?
- Sokszor kaptam, kicsim – mondta az öreg. – Ahányszor esett a hó, aztán meleg lett, annyiszor. Nekem az már nem fáj.
- Akkor mi fáj neked?
- A lábaim. A csípőm, a hátam…
- Akkor te beteg vagy? – kérdezte a fiatal. Közben lefeküdt, és egy fűszálat rágcsált.
- Nem vagyok beteg, fiam. Öreg vagyok.
- De labdázni szoktál, ugye? Meg rongyozni, meg botot visszahozni, azt szoktál te is…ugye?
- Nem szoktam. Már nem tudok ilyeneket csinálni. Már kicsik a fogaim is, nem is látok tisztán, mint te. Én már nem tudok játszani – magyarázta halkan az öreg.
- Akkor te mit csinálsz egész nap?
- Pihenek, fiam. És néha behunyom a szemem, és visszagondolok arra, mennyi minden történt velem azóta, hogy annyi idős voltam, mint te most.
- Te voltál ennyi idős? – kérdezte a fiatal érdeklődve.
- Voltam. És ugyanúgy szaladgáltam, ugyanúgy labdáztam, mint te, fiam. És ugyanúgy élveztem, ha belerohantam a szélbe, ha éreztem a nap vagy a hó szagát, kergetőzhettem a többiekkel. Mint te most, kicsim. Aztán lassanként elkezdett fájni a lábam. Nem törődtem vele, de fájt. Reggel nehezen keltem fel, már az ágyra sem tudtam felugrani, csak nagyon nehezen. Aztán a lépcsőn is fájt már mennem…de már megszoktam. Csak azért néha szomorú vagyok emiatt…
- És a gazdád haragszik rád, hogy ilyen vagy? – kérdezte a fiatal.
- Nem, dehogy haragszik. Régebben volt, hogy meghúzta a pórázt, hogy jöjjek már gyorsabban, meg ne álljak meg olyan sűrűn…de aztán rájött, hogy nem azért csinálom, mert rossz vagyok. És- tudod – ő nagyon szeret engem. Így, öregen is.
- És mit tudsz neki csinálni, ha ilyen öreg vagy? – kérdezte a fiatal érdeklődő, okos szemekkel. – Nem botozol, nem labdázol, nem futsz…csinálsz neki valamit?
- Szeretem – mondta halkan az öreg. – Ez az egyetlen, amit tenni tudok. Szeretem és ragaszkodom hozzá, és örülök neki, ha hazajön, és nem mutatom, hogy fáj. Csak ha már nagyon fáj valami. De tudom, hogy ő is szeret, és megérti. Sokszor megölel, és mondja, hogy szép vagyok, meg okos, meg erős meg bátor, és még soká leszek az ő kutyája.
- És soká leszel még?
- Nem tudom, kicsim – mondta lehajtott fejjel az öreg. – Szeretnék, az biztos.
A fiatal kutya gazdája közben kezet fogott a másik emberrel, és füttyentett.
- Gyerünk, Alex – mondta. – Megyünk, te zsivány. Szaladj…!
A fiatal felpattant, gyorsan képen nyalta öreg barátját.
- Mennem kell. Jó volt veled beszélni. Valami folyik a szemed sarkából…te sírsz?
- Ne törődj vele, kicsim – mondta az öreg. – majd eláll. Talán a szemembe ment valami.
- Találkozunk! – kiabálta futtában a fiatal kutya. – Majd akkor is, ha hó lesz. Rendben?
- Remélem... itt foglak várni – mondta az öreg kutya, de olyan halkan, hogy senki sem hallotta.