Kedves Csilla!
Ma egy éve, hogy izgulva vártalak a HÉV megállóban és amikor leszálltál a HÉV-ről egy kis törülközőbe csomagolt, félelemtől remegő, megilletődött kis szőrgombócot adtál a kezembe. Együtt mentünk haza és én ugyancsak félve és izgulva figyeltem, hogy vajon tetszik-e neki az új otthona, amit igyekeztem "kutyabaráttá" tenni (alvópárnával, játékokkal) a konyhában várta a kutyatálka, friss víz, ő peig egyre bátrabban kezdte felfedezni az új otthonát. Este lefekvés után nagyon bánatosan üldögélt a párnáján és én nagyon megsajnáltam és odafektettem magam mellé, hogy ne féljen annyira. (azóta is ott alszik derékmelegítőként!)
Most, hogy visszaemlékezem, eszembe jut, hogy mennyit rágódtam azon, hogy merjek-e örökbe fogadni egy kis kutyát, gyötört a felelősségtudat, hogy meg tudok-e felelni a jó gazda feladatainak, és még mindenféle aggodalom merült fel bennem, mielőtt Gombóckám mellett döntöttem (azóta már tudom, mindez hülyeség volt).
Az elmúlt egy év bebizonyította, hogy Gombit - rajtad keresztül - nekem küldte a Jóisten, hogy minden nap felvidítson, néha bosszantson, de legfőképpen azért, hogy minden nap érezhessem azt a rengeteg szeretetet, amivel ez a vidám kis szőrmók elhalmoz engem. Az életem részévé vált és most már el sem tudnám képzelni nélküle a napjaimat
Kedves Csilla! Így szeretném megköszönni, hogy nekem adtad ezt az imádnivaló kis csodát, aki remélem még nagyon sokáig lesz az életem vidám kis társa!
Mellékelek róla egy pár képet, sajnos ketten sosem vagyunk együtt a képen, mert én csinálom a képeket.
Sokszor puszillak kutyuskáiddal, cicáiddal (a fehérek nagyon szépek!) és a többiekkel együtt: Kováts Kati