Különös, mert így leírva egészen következetes és érthető.
Amikor láttam a Mad Max előzetesét, akkor tetszett ez az őrület-stílus, amire épített. Mondom, előveszem a korábbiakat, hogy képben legyek, mert azokat sem ismertem. Nem nyűgözött le, mert felszínes volt nekem, az őrület pedig kb. csak a második részt jellemezte úgy igazán, illetve abban volt egyértelműen megmagyarázva, hogy ez valami posztapokaliptikus történet.
Voltaképpen nem is értem (bár régen, akkoriban kellett volna látnom), hogy miért tetszik ennyire sokaknak (eredeti), ám legyen, és ha ezt elfogadom, akkor szerintem az új filmnek van annyi érdeme, hogy ebben van úgy bemutatva ez a téma és világkép, ahogy azt eredetileg is képzelte a kiötlője. Viszont ez a negyedik felvonás egyáltalán nem érdemli meg a címét, pont hogy nem is a címszereplőről szól, így akkor ez most mi is? :)
Mindet láttam egyszer, nekem elég volt. Annak idején Spielberg filmekre is rámondták, hogy a szem rágógumija, csak le kell ülni és nézni. Na, de azok nagyonis beszédesek, a párbeszédek is tudnak izgalmasak lenni, míg ezt tényleg csak nézni kell, amibe bele lehet fáradni (előzetesekből is elég 2-3 perc, ez meg egy két órás trailer volt).
Az opera jegyei meg végülis tényleg meglátszanak rajta ilyesformán, de én filmet akartam nézni :) Talán az a probléma, hogy ez nem egy akciófilm opera elemekkel csúcsra járatva, hanem fordítva: csúcsra járatott opera akció elemekkel :)
Most olvastam egy filmes fórumot (Filmbuzi), ahol többen is keményen védik, hogy nem igaz, hogy senki nem látja mennyi rétege meg mondanivalója van ennek a filmnek... Botrány :)
Bemásolom ide az egyiket, gyönyörködjön benne mindenki...
"A Mad Max éppen azért lett legjobb filmre jelölve, mert művészi szintre emeli az akciófilm műfaját és kitágítja a határait, valamint a lehetőségeit. Már-már operaszerű akciófilm, hiszen az operában szintén a dalokban, a cselekedetekben rajzolódik ki a narratíva, nem pedig egyértelműen a szánkba van rágva. Nincs szükség párbeszédekre, minden egyes kommunikáció vizuálisan van megoldva. A Mad Max zsenialitása abban rejlik, hogy elég csak a karakterekre ránéznünk, és villámgyorsan megteremtődik előttünk a háttértörténetük. Nem kell, és nincs is expozíció: elég csak látnunk Immortan bélyegét az elején Furiosa nyakán. Elég csak a pillantásaiból informálódnunk, valamint a bizalmatlanságából Max irányába. A leborulás a sivatagban, a jelenetek a Vuvalinivel, stb.
A Fury Road-ot sokszor kritizálják feminista felhangja miatt, holott éppen ezért kell azt a magasba emelni: a Fury Road nem a manapság divatos “feminácizmust” hirdeti, mely szerint a nők a királyok a férfiak meg bukjanak… Megfigyelhető, ahogyan egyik csapat (sem férfi, sem nő) sem képes a másik nélkül funkcionálni. Immortan világa egy aberrált, undorító betegségtelep, ahol már rég megfeledkeztek arról, milyen is volt az élet. Furiosa és a Vuvalini pedig előítélettel és erőszakosan állhozzá minden hímneműhöz, nem törődve szándékaikkal. Csak akkor képesek győzni, és előrehaladni, ha összefognak: mint Max és Furiosa.
A Mad Max azt éri el akciófilmként, ami manapság nagyon keveseknek sikerül: pusztán vizuális eszközökkel mesél el egy történetet, teljesen elhagyva az expozíciót. Nézd újra a filmet: minden alkalommal új dolgokat fogsz felfedezni benne. Az Oscaron filmeket értékelnek, nem műfajokat. Az akciófilm is FILM, és a Mad Max-ben tökéletesre van járatva. Mit díjazzunk, ha nem egy olyan filmet, ami csak a vizualitást használja. Erről szól a film médiuma maga, vagy nem?
Sorolhatnám még, de aki nem akarja megérteni, az úgysem fogja…"
tudom, hogy offos, de a másik aminél nem térek magamhoz, az az operatőri oscar. a crimson peak valami mocskos gyenge féldráma, félthriller lófasz lett, viszont megkockáztatom, hogy a valaha volt legszebben és legkreatívabban fotózott műve. ez kb ugyanaz a kategória, mint a jupiter ascending, egyik sincs sehol.
a mad max jelölés-özönön csak én vagyok megbotránkozva? egy agyatlan 2 órás üldözés-hentelés. már a korábbi kritikai sikereit sem értettem, ezt meg végképp. imádtam benne a gyönyörű operatőri és a kaszkadőr munkát, plusz hardyt a klotyón is megnézem, de ez egy nulla volt. legközelebb a transformers kap ennyi jelölést?
"A Jupiter Ascending egyáltalán felbukkant például valamelyik díjátadón?"
Ilyen rossz megítélésű film nem fog jelölést kapni, lehet akármennyire jó a zenéje például...
Oké ez lehet, de akkor se gondolnám Oscar anyagnak... A Danish Girl zenéje nekem például úgy ötször körbefutja... Ha egy ilyen Sicario megfér a nomináltak között, akkor egy-egy Social Network győzelmen szerintem kár csodálkozni... A Jupiter Ascending egyáltalán felbukkant például valamelyik díjátadón? Ez a mocskos lobbi ez megöli az egész varázsát komolyan mondom...
Mondjuk a Sicario nem egy könnyű zene, és a film megtekintéséig nem jött be, de azután nagyon is impulzívnak - és ezzel együtt kétségtelenül depresszívnek - találtam. És szerintem pont ez a folyamatosan pulzálás, valamint a mögötte meghúzódó koncepció az, ami megkülönbözteti az átlagos csörgés-zörgésektől.
Én Burwell mellett Jóhannssontól is sajnálnám, mert most ez a Sicario kb olyan zene amit otthon két lábassal meg egy WC papír gurigával előállítok, nekem sajnos kevés... Öblös zörgés az egész... Tavaly sokkal jobban drukkoltam neki, hogy legyen második Desplat mellett :D
Hasonlóképp vagyok. Burwellen kívül akármelyikük kapná, nem venném zokon. Newman, mert már megérdemli, Morricone, mert már NAGYON RÉG megérdemli (az az életmű Oscar nem számít), Jóhannsson, mert az egyik legígéretesebb komponista, Williams pedig azért mert Williams és mert Star Wars.:)
“Bridge of Spies” Thomas Newman
“Carol” Carter Burwell
“The Hateful Eight” Ennio Morricone
“Sicario” Jóhann Jóhannsson
“Star Wars: The Force Awakens” John Williams
Elég híg a mezőny, gyakorlatilag majdnem mindenki mellett tudnék érvelni, de egyik se olyan hű meg há..
:)
Én azt szeretem ebben a Böttcher-albumban, hogy abszolút megjelenik előttem az, ahogy lovagol Winnetou meg a cimborája, tehát eléggé megáll látvány nélkül is. Sőt, a filmet sem kell látni ahhoz, hogy ilyesmit gondolj lelki szemeid elé. Kíváncsi lennék, egy ilyen NDK-westernfilmje teljes zenei anyaga milyen, mert főtémákban nagyon szépeket tudott írni.
Nem tudom, ilyesmire ki mennyire vevő, de ez egy nagyon "mély", komolyzenei album, most hallgatom újra.
Régen megvolt CD-n (belehallgatás nélkül vettem meg, mert hogy A titkos kert zenéje tetszett Preisnertől), de akkoriban nem értékeltem még az ilyesmit, így elpasszoltam. Hát hiba volt.
Most futott be a La-la-land kétlemezes Broken Arrow lemeze, hát nem semmi gyerekek, nekem még nem volt a kiadótól cd a kezemben de ez az utolsó fillérig megéri az árát...
Végre egy eléggé átfogó film a témában! Azt hiszem ez mindannyiunkat érdekelni fog. :D Közösségi finanszírozásból készült. Amerikai premier: március 11.
Na, tényleg befejezem a műfaj "ajnározását" (bár mondjuk ez ritkán téma, illetve azért nem láttam olyan sokat ezekből, meg aztán egy adottat nem is sokszor a Bud-Terence filmeken kívül :D)
Viszont még egy dolog eszembe jutott. A filmek olyan zenei lehetőséghez adhatnak teret, ahol a zeneszerzők megalkothatják a kocsma hangulatát is. Hogy aztán mi is hallgathassuk azt, amit ott a gringók :)
www.youtube.com/watch?v=MoRnsN9ISws
És kanyarodjunk vissza régebbre, s ennél messzebbre, egy másik galaxisba :)
John Williams ugyanezt művelte le a SW esetében, már ami a Cantina Band-et illeti
www.youtube.com/watch?v=axZemDfcfX8
Viszont:
Ezekkel igazából úgy jártam, hogy annyira agyon játszották a filmeket (valamint valahogy mindig is afféle western-kakukktojásként gondoltam rájuk), hogy külön nem akaródzott meghallgatódni, de mondom, nem azért, mert nem érdemelte volna meg. Viszont így a linked alapján, legalább egyszer meg kellett volna próbálnom önmagában is. Így akkor eljött az idő...
A western zene azért tetszett mindig is, mert ha a filmet nem is láttam hozzá (pl: www.youtube.com/watch?v=peGmy_oRz38), akkor is annyira sajátos, mással össze nem téveszthető zenei megoldásokkal operált, hogy így maga a hangulat vonzott be, s majdhogynem önmagában ez a tény igazzá teszi azt a mondást, hogy aki látott legalább egy (jó) western filmet, az látta az összeset. De meg merem kockáztatni, hogy aki soha életében nem nézett meg egy vadnyugati mozit sem, az is képben van, hogy milyen képi megoldások, jelenetek, cselekmények működtetik a műfajt.
Kb. olyan ez, mint a Vissza a jövőbe III. esete. Visszakerül Marty és Doki Hill Valley 1800-as éveibe, ami valójában nyomokban sem tartalmazza a képzelt város valószerű múltját, sokkal inkább az élteti a trilógia záró epizódját, hogy ízig vérig western alkotást élvezhessünk a legnépszerűbb stíluselemekkel.
Semmi más filmes műfajról nem tudom elmondani, hogy ennyire sajátos lenne, sem vígjáték, sem dráma, s bár megközelíti, de még így sem olyan a sci-fi vagy akár kalandfilmek zenéje (ez utóbbi mondjuk vita tárgya lehet). Talán az az oka, hogy a western-ek minden közül a legkevésbé összetettek (de ez egyáltalán nem degradáló jelleggel értendő, hanem valahogy úgy, mint lényegre törő - csak épp a lényegre törőség azért nem annyira helytálló, mert van, hogy tíz percen keresztül csak egy legyet néznek, aminek semmi köze az egészhez :D)
Nem tudom van-e értelme beszélni róla (szerintem sincs sok egyébként...) de mellbe vágott Morricone GG díja. Ritka egy semmitmondó búgást, nyekergést sikerült...
Ellenben most épp a Jupiter Ascending zenéjével barátkozom, mit mondjak nagyon durván önálló életet él ez az egész, fantasztikus. Betölti az egész szobát egyfajta hangulattal...
Martin Böttcher Winnetou Melodien című albuma nekem nagy kedvencem. Ilyen "Winnetou és Old Shatterhand lassan lovagol a pampán" stílusú majdnem az egész lemez. :)
Leginkább John Barryhez áll közel.
Elküldve: 2016-01-15 09:56:40, 
