Ez szerintem teljesen vállalható rádiózene. Ami Zimmer itteni szereplését illeti, úgy fogalmaznám meg minden negatív éltől mentesen, hogy rátalált erre a sztár szerepkörre, és nagyon élvezi. Szóval mi ahhoz voltunk eddig hozzászokva, hogy a legismertebb zeneszerzők is a háttérbe húzódnak (Morricone látványosan tojik az újságírókra, Powell nagyon visszahúzódó, és azért Williams sem az, aki az előtérbe tolakodna, Young közvetlen, de ő meg kívülállónak számít mint az a horrorzenés fickó stb.). Zimmer viszont élvezi a hangos körülrajongást, ami szokatlan. De a lelkiismerete is tiszta, mert mindig jelzi, hogy a meló egy (vélhetően nagyobb) részét más végzi el helyette, viszont ő meg átesett a ló túloldalára ezzel a "megfoghatod az öltönyöm ujját 10 dollárért" jellegű megmozdulásaival, még ha nem is az ő ötlete egy ilyen, hanem a stúdióé.
Na, gyerekek, én azt mondom, hogy ha a Noé zenéje nem 8-10 pont valakinél (nálam valószínűleg utóbbi lesz), akkor mi más lehet ennyi? Ritka az ennyire egyéni és összetett score. Még úgy is jó hallgatni, hogy kifejezetten visszadúdolható főtémára nem sikerült felfigyelnem, de ennek ellenére sincs töltelékzenei hangulata, minden újrahallgatásra tartogat valamit. Szóval maxmálisan meg vagyok elégedve.
Éppen most került fel a Póki főcímdalának hivatalos klipje. Egy egész jó Alicia Keys dal, de Zimmer és P. Williams nagyon kellett bele arra a 10 mp az elején és a végén. (Értelmet nem kerestem benne). :D
viszonylag rövid időközökkel, de gyors egymásutániságban smirgliztem le az agyam pár akció-kultúr-blockbusterrel. nem az lepett meg, hogy mennyire érdektelen számomra az egész, hanem mindegyik alatt szólt valami, ami elképesztően rossz. a következő négy szerzemény film alatt ugyanolyan idegesítő, hangos, zeneiséget még csak a legprimitívebb formában is kerülő aláfestés, ami miatt egész egyszerűen szégyelltem magam, hogy szerelmese vagyok ennek a műfajnak. még. óvatos kivétel a hármas számú versenyző, mert ott legalább egy épkézláb témát sikerült összerittyenteni, de a négyéves unokahúgom komplexebb dallamokat improvizál zongorán.
időrendi sorrendben tehát leülhet, egyes:
- steve jablonsky - battleship
- henry jackman: g.i.joe retaliation
- ramin djawadi: pacific rim
- harry gregson-williams: total recall
Ha már Pókember: hallgatva Horner munkájának is Deluxe verzióját, gondolkodom azon, hogy a zenére rányomok egy régóta érlelt szép kövér 10-est. Számos olyan tétel van rajta, amit az albumról hiányoltam, ugyanakkor a komponista témáinak fejlődése így is nagyon szépen érvényesül, legyen szó akár intenzív akció, akár lágy érzelmes számokról. Számomra messze az elmúlt évek legjobb és legintelligensebb (blockbuster) zenéje, és ez annak fényében nagy szó, hogy anno mennyire nem örültem Horner megválasztásának és milyen nehezen szerettem meg az egész albumot.
A John Powell Riójáról alkotot véleményemet a film (6/10) megtekintése után is (sajnos) tartom. Viszont a válogatás album - amit az elődhöz hasonlóan most is teljesen felesleges volt külön szedni - jobb lett az elődnél, amibe azért érezhetően Powell is belekontárkodott, mert a Bola Viva című rendkívül szórakoztató számban, érezni a keze nyomát.
Én nem tudom mit várjak az X-Mentől. Az X2-höz hasonlóan John Ottman szerzi ennek is a zenéjét, de annak csak a főtémája jött be, nagyon más nem. Érdekes mód Kamen első részhez komponált kaotikussága jobban ínyemre való volt.
Én még nem mertem meghallgatni az új Pókit. De egyébként már az X-Menre vagyok kíváncsi inkább, mert az előző rész zenéje nagyon rendben volt. (Nem a farkasos, hanem a first class).
Nekem sikerült, de Horner után valóban... khm... más. Ilyen az, ha egy filmzenére nem mint alkalmazott művészetre, hanem futószalagon gyártott a közönségnek megfelelni akaró termékre tekintünk. Az Elektro téma nekem tetszik és vannak benne jó pillanatok, de egyelőre nem áll össze egésszé, az új Pókember téma pedig olyan, mintha egy rádióadás vagy TV Híradó szignálja lenne. De Zimmer és Pharrel Williams miatt gondolom vinni fogják, mint a cukrot és akkor a dubstep rajongókat még meg sem említettem. Egyelőre egy 7/10-et megelőlegezek neki, de ugyanaz a helyzet vele, mint a tavalyi Man of Steel-el: a kevesebb néhol több lett volna.
én a pókember 2-t végig sem tudtam hallgatni, valahol a felénél meguntam és átraktam későbbi hallgatásra. az első horner-zene után ez kb anális nemi erőszak a fülemen át...
szerk:
akadt asszem 1-2 lágy zongorás-vonós kellemes szám, de hát az 1 perces hosszúságukkal mit kezdjek? (a főtéma még mindig jó)
Na, ahogy arra számítottam, némileg rehabilitálnom kellett Jackman Captain America-ját. Hasonló a helyzet, mint két éve a Prometheus-szal: Ott is film alatt került igazán a helyére az addig hallgathatatlannak titulált zene. Annak szintjét ugyan nem éri el (a közelében sincs), de a hideg konspirációk világához jobban passzol ez a megközelítés, amihez az alább említett Powell csodákra lett volna képes. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a Tél Katonájának a témája igazán sajátos és a film alatt karakteresebben hangzik, de ezt leszámítva semmi érdemleges. Annak viszont örültem, hogy alkalomadtán Silvestri Amerika Kapitány témája felcsendült. A zene viszont 5-6/10-et ér maximum, többet semmiképpen sem.
Hát ez az egy év kényszerpihenő John Powell-nek egyáltalán nem tett jót. A Rio 2 ugyanannyira rutin munka, mint anno a Lorax is volt. Valahogy úgy érzem, mintha kedvencem a kreativitását valahol elhagyta volna és sehol sem találná (mondjuk az album nyitó 20th Century Fox Fanfare áthangszerelt változata jó poén de az csak 24 másodperc). Kezdek egyre jobban félni a második sárkányröptetéstől, legalábbis minőségileg. Tényleg jót tenne most már a szerzőnek, ha kimozdulna ebből a firka világból és olyan filmekhez komponálna, olyan minőségű aláfestéseket, mint a The Bourne Supremacy vagy az X-Men - The Last Stand, mert azokkal ellentétben a Rio 2 csak egyszerű háttér zene, semmi több. Egyelőre 6/10.
Jé tényleg, mennyire igaz... Cápa. Abban is a két hangos dallam szerintem valóban szereplőnek nevezhető. És így bele/továbbgondolva elképzelhető, hogy a SW egyes zenei elemei az ERŐ szereplőjeként tekinthető, holott nem átélhetőnek érzem. Valamiért Williams muzsikák között nem gondoltam, hogy szereplő zenét keressek. És pl. az Inception esetében értem, hogy miért tartható szereplőnek, hiába, hogy pl. a SW is azért jobban bejön :)
/TV-ben meg megy közben az IHM valamiféle SW paródiája, elkezdik C3PO-nak: Szívtipró XD - bocs/
De legyen még egy példa: A Saving Mr. Banks-ben olyan mélységet kapott ez a dallam:
http://www.youtube.com/watch?v=XHrRxQVUFN4#t=2m26s hogy nem lehetett nem átérezni, mégsem szereplője a filmnek, a mondanivalónak viszont talán igen. Ezzel kapcsolatban meg hiába írják, hogy nem így történtek az események, ha egyszer minden filmnek az a lényege, hogy filmként átérezhetővé tegyen egy-egy témát.
az én elgondolásom szerint más dolog amikor egy motívum élő főszereplővé alakul. a gyűrűk ura főtéma egy hatalmas, epikus téma, amiről mindenkinek beugrik hogy igen, ez a gyu. de nem főszereplő, vagy szereplő.
hogy példát mondjak, nálam ilyen mondjuk a cápa téma. és itt a félelem lép elő szereplőként a cápa mellett. majd még agyalok, hogy milyen hasonló dallamok tartoznak nálam ebbe a kategóriába. érdekes téma ez. már ebből a szempontból is jó volt h gergő felhozta a videóban:)
ja hát persze: horner veszély motívuma. nyilván nem az összes filmjében, de akad amiben bőven szereplőként emelkedik ki.
Érdekes ez az elgondolásod, hogy mennyire átélhető egy film témája hétköznapi értelemben és ez hogyan hat az emberre. Az mindenképpen érdekes teszi a helyzetet, hogy a határok nehezen szabhatók ki.
Az érzelmi ráhatás viszont mindenképpen rányomja a bélyegét a dologra. Ott van például Thomas Newman aki tökéletesen megragadta a depresszív, lehangolt állapotot, amit Rooney Mara érzett a Mellékhatásokban. De számomra mégsem annyira átütő, mint mondjuk A kárhozat útja vagy az Erin Brokovich. (Szándékosan nem a legismertebb műveit írtam). De szereplővé egyik sem lép elő.
Viszont például John Williams nálam képes volt arra, hogy az utolsó jelentben a Schindler esetében zokogjak és ehhez nagyon kellett a zene is a képekhez. Pedig eléggé manipulatívnak éreztem a dolgot, de nem tudtam magamat kivonni az eredmények alól.
A filmkritikáit én is bírom, bár az igaz, hogy régebben mintha erősebb hatást gyakorolt volna rám ez az egész. Manapság csak megszokásból nézem. A filmzenékhez meg nem kell feltétlenül értenie, ezen a fórumon vannak precíz és megbízható szakértők, zenekedvelők.
Én nagyjából értem, hogy mit ért az első és második helyezett közti különbségen. Viszont nem tudom megítélni, hogy ez valóban csak a saját témához fűződő érzelmi viszonya-e.
Az első helyezésnél ugyanis azt mondja pluszban, hogy a zene is szereplővé válik. Nekem pl. a szintén Clint Mansell-től származó Fountain ilyen. Ám, ha arra gondolok, hogy Hans Zimmer 160 BPM track-je ugyanilyen erősen mély, magával ragadó hatást kelt (annak ellenére, hogy a film szereplőjének nem érzem), akkor valóban el kell gondolkoznom, hogy esetleg tényleg nem az én érzelmi viszonyomról van szó?
A kettő között talán ott van az igazság, hogy a film témája mennyire átélhető hétköznapi értelemben. Mert pl. egy Indiana Jones-t, vagy bármilyen John Powell muzsikát hallgatva kalandos hangulatba kerülök, de nem úgy hat az emberre, hogy azt ténylegesen átélni is képesnek tartja. A Fountain meg filmként akkora egy agymenés :) hogy az egész csak simán egyetlen érzelemről szól végig, így meg talán nyilvánvaló, hogy kellett egy zenei szereplő is a moziba. Egy érzelem (mindegy milyen) viszont tud olyan lenni, hogy különösen emberközeli legyen. Ha pedig a zene ehhez maximálisan társ, akkor jön elő ez a kategória.
A videóelemzőt nem védeni akartam, mert különösebben nem tetszenek az ilyen kritikák, viszont vannak azért egész jó gondolatai, szövegei.
gondolom itt az van előtérben hogy imádja a rekviemet és nála hangsúlyosabban jelentős az a főtéma mint bármi más. ebből is látszik hogy a filmzenékhez úgy annyira nem ért, de a filmkritikáit szeretem:)
Pont ez jutott eszembe nekem is, hogy az első és második helyezett egy és ugyanaz. Mert amit a Rekviemnél magyaráz, az ugyanolyan igaz az általa felhozott SW-re, GYU-ra is.
Érdekes meglátások. Nem mondom, hogy maximálisan egyet értek vele (szerintem az első kettő egy és ugyanaz, csak az első helyezetthez fűződő érzelmi viszonyát magyarázza), de jó fajta összefoglaló.
Elküldve: 2014-04-20 01:40:22, 
