Én ennek a periódusnak vagy változásnak egyébként nagyon örülök.
Kellenek a női zeneszerzők is. A sokszínűség soha nem hátrány. Egyébként az, hogy ez férfiszakma inkább az meg abból adódik, hogy az előző évtizedekben nem volt bevált gyakorlat, hogy egy ő komponista legyen, illetve, ha ez sikerült is, az inkább különleges eset, mint megszokott.
Szerintem amúgy a nőkben fel sem merült, hogy ezen a pályán mozogjanak, nyilván a lehetőség hiánya miatt, meg sok minden miatt, de jó, hogy már itt is törnek be, erre a területre.
Bevallom titkon neki szurkoltam, ahogy talán az Oscaron is fogok. Nem könnyű, nehezen hallgatható darab (ahogy a Csernobil is), de azért vannak ott hallgatható dallamok is. Pl. a Young Penn, Call Me Joker egészen gyönyörű tételek.
Mikor először hallottam, azt gondoltam, ő lehet az aki betölti a Jóhann Jóhannsson után hagyott űrt. Most megnéztem, Hildur mivel foglalatoskodott korábban: Fogságban, Sicario, A visszatérő, Érkezés
Én nem akartam darázsfészekbe nyúlni, csak a véleményemet írtam le. Bocsánat, ha mást sugalltak szavaim. Nekem is mindegy, ki írja a zenét, nem attól függ, hanem a minőségtől. Ha a Csernobilt vagy a Jokert pasi írta volna, akkor sem tetszene stílusa/műfaja miatt.
S ha már stílus/műfaj, illetve általam meg nem értett művészek, akkor Junkie XL jut eszembe: nagyon népszerű, de nem tudom hova tenni. A Terminátor (itt a másik kapocs az általad írtakkal :))) esetében viszont vártam a zenéjét, mert úgy éreztem, ő megfelelő lesz arra, hogy vérbeli Terminátor-zenét írjon, ha már Fiedel nem lett megkeresve. És már szinte borítékoltam, hogy meglesz tőle az első filmzenealbumom, de nem így lett, sajnos közepesnek érzem a zenéjét - ezt hamarosan a honlapon is kifejtem majd bővebben, tervben van egy erről szóló írás :)
Ehhez a nő-témához tudok "egy" (jó sok - de most konkrétan egy is eszembe jutott) érdekes dolgot fűzni, de itt inkább nem kellene :) s elég lenne a lényeg, hogy ezt a nő-férfi megkülönböztetés feleslegességét még a nők is meg tudják erősíteni (akár tudat alatt is).
Két-három hete hazafelé autózva, nem tudom, melyik rádióban készítettek egy riportot egy színésznővel talán (vagy színházvezetővel, nem ismertem fel a hangját, a riport meg nem az elejétől ment). Annyira frappánsan vezette fel a mondanivalóját az elnyomott nők témájával kapcsolatban (összekötve a színészettel), hogy inni lehetett a szavait (mindenben abszolút egyet tudtam érteni, csak épp a lezárás a teljes egészet úgy hazavágta, ahogy nem kellett volna, de szerintem ő nem vette észre). Dióhéjban:
- A nők el vannak nyomva.
- Nagy súly nehezedik rájuk, főleg manapság.
- Meg kell felelniük a munkahelyen, és odahaza is.
- Nőnek lenni 24 órás munka, vagy még több is, ha van gyermeke, pláne több.
- A színészet is munka, sőt hivatás, egy nő esetében pedig még ez is hatványozott probléma, mert nem elég jól dolgoznia, jól is kell kinéznie, ami ráadásul idővel változhat, és ennek nem kellene jelentenie semmit, mégsem ezt mutatja a valóság.
- Ráadásul nincs olyan szakma, hogy színészférfi, színésznő, olyan van, hogy színész, mégis megkülönböztetik őket (csak a nőket megnevezve) a nemük alapján, meg sajnos fizetés tekintetében is.
- És ő (a riportalany) ez ellen küzdene.
- Túl sok elvárás ez egy nő felé, kevés megbecsüléssel.
...
És a végén ezt teszi hozzá:
- Én a szívem szerint, hogy tudjanak saját magukra koncentrálni, mindenkinek adnék egy bejárónőt...
:DDD
Ez kész... Miért kellett így tönkre vágni a sok jó, érthető és jogos észrevételt?
Összefoglalva valami olyasmi, hogy rossz az, ami volt a nő-férfi egyenjogútlanságban, most éppen átmenet van, vagy látszik, de rossz lesz az is, ami lesz :) mert ez így simán csak kiadja az Up is Down jelenetet a harmadik Karib tenger kalózaiból :)
www.youtube.com/watch?v=dv6pJ2D_Sek
Én sem érzem ennek a megkülönböztetésnek a gyakorlati szükségességét. Pl. a zenénél maradva, nekem mindegy, hogy férfi vagy nő a komponista. Azt azért én sem értem, hogy miért lett ez ennyire férfias szakma.
A fentiekhez Rachel Portman a legjobb példa, hisz róla nemcsak azért lehetett hallani, mert éppen nő, a zenéit (és nem kevésről van szó) is érdemes hallgatni. Vagy például a szakma leáldozói között ott van a Brad Fiedel szerűen eltűnt Wendy Carlos. Ha kettejük példáját nézzük, akkor szerintem nyugodt szívvel lehet mondani, hogy Wendy-vel sem az volt a gond, hogy nő, ahogy Fiedelt sem lehetett megtartani azért, mert férfi.
Egy dolognak viszont örülök, hogy a Joker, a Csernobil, a Krypton és a Captain Marvel révén idén sok szó esett a női komponistákról, akik közül elsősorban Rachel Portman, Lisa Gerrardé és Deborah Lurie számítottak eddig frontembernek.
Ez borítékolható volt. Nekem nem jött be, és bár a filmet sem láttam, hasonlít a Csernobil muzsikájára, ami a széria alatt is idegesített. :) Ez nem az én zenei világom.
Nálam változó, hogy egy adott évben mennyi aktualitást veszek meg. 2019-ben csak a The World of Hans Zimmer CD-t vettem meg (nagyon régen vettem már úgy CD-t, hogy bele se hallgattam, csak rányomtam a buy gombra ), illetve a Charlie's Anglest. Lett volna még mit venni, de csak online jelent meg.
Mi van veletek? :D Már túl régóta olyan mindegy, hogy ki nyer :)
Egyébként a Joker (pont tegnap néztem meg újra) zenéje szerintem a film alatt abszolút megállja a helyét. A jelenetek nélkül is meg volt hallgatva, de nekem nem tűnt zörgésnek, inkább csak azt az ívet hiányoltam belőle, mellyel a főszereplő karaktertörténetét, úgymond drámáját, átalakulását látvány nélkül is magunk elé tudnánk képzelni (mint pl. James Newton Howard Éjjeli féreghez írt aláfestése - ott is hasonló a főhős életútja). A Jokernél viszont azt éreztem, hogy az alaphangulat az, ami befolyásolta a zeneszerzőt. Ehhez viszont így még a fél óra is sok, mert ugye egysíkú és fejlődésmentes, de a film alatt ez egész jól működik, mint ahogy maga Joker is megmondja a pszichológusának az egyik jelenetben, aki megkérdezi tőle, hogy "Vannak negatív gondolatai?" Ő meg lassan felnézve felel rá, hogy "Tele vagyok negatív gondolatokkal." ... Más sincs benne csak az. E tekintetben meg ugye egy cseppnyi fejlődés sem történt (le is követte hát a zene). Így ezen az aláfestésen nagyon meglátszik, hogy a filmzene "csak" egy alkalmazott műfaj, ami nem ledegradálás, hanem tény ahhoz, hogy tudjuk, hogy ezen a helyén is kell kezelni. Vannak kivételek, mint pl a most emlegetett Daniel Pemberton is, aki erre magasról tesz, és nagyjából mindig olyat szerez, amilyet ő akar, a saját elképzeléseit húzva rá az adott filmre (de ezt már régebben említettem itt).
Pembertonra én is felfigyeltem még Az UNCLE embere kapcsán. Aztán az általad is említett Molly's Game megint csak nagyszerű lett. De az ő munkásságát annyira nem ismerem azért, mert több más albuma (vagy film alatt hallott zenéje) nem fogott meg annyira. Viszont 2019-ben a Dark Crystal: Age of Resistance zenéjével megint csak betalált nálam.
Jerry Goldsmith jó pár olyat szerzett, amihez a filmet nem láttam, és ez nekem a műfajjal való ismerkedés idején különösen fontos volt, ezért lett ő utólagosan megismert. Christopher Young munkásságának nagy része meg horrorfilmhez készült (aminek nem én vagyok a célközönsége). Daniel Pemberton pedig különösen jó szerzeményekkel állt elő rövid időn belül (ő lett nekem az új John Powell - de nem őt leváltva, hisz még Powell is sokszor meg tud lepni), lényeg, hogy Pemberton-t is muszáj volt átfogóan tanulmányozni. A két utóbb említett szerzőben azt bírom, hogy mennyire, miként kreatívak, sajátosak és újak. A kreatív megoldásokban azt NEM szoktam szeretni (ez most egy fura fordulat :D), hogy sokszor egy frappáns ötlet csak egyetlen egyszer hangzik el az egész albumon, nem lehet hosszan beleélni magunkat. Pemberton ezt áthidalta. Ő is rendre több témát tud felsorakoztatni egy-egy művében, amik egyszer fordulnak elő, de azért el vannak nyújtva :) szinte diszkó jelleggel pl. Molly's Game.
John Powell-nek is sikerült ez a Solo esetében (bár nyilván nem volt megkötve a keze az animációs mesék gyors váltásainak tulajdonságával).
Max Richter-é is kimaradt (még). A filmet viszont nagyon vártam, moziban lemaradtam róla, de örülök neki, hogy így lett, mert csalódtam benne rendesen. Semmi értelme nem volt a filmnek.
Az adott szerző átfogó megismerése nálam is jellemző (Jerry Goldsmith-szel, Christopher Young-gal pl így jártam, vagy mondjuk pár éve Daniel Pemberton-nal).
Nálam az utóbbi 4-5 évben az a trend, hogy az aktuális évből kb. 8-10 filmzenét szerzek be, aztán a későbbi évek során még lehet, hogy felfedezek pár zenét visszamenőleg. Ilyen szempontból 2019 sem volt kivétel.
Az új Star Wars zenéje nekem tetszik, de aláírom, hogy nem olyan erős, mint akár az előzménytrilógia zenéi (kivétel A klónok támadása, mert a szerelmi témán kívül az egy elég unalmas album.)
Nálam Max Richter volt az év zeneszerzője (Ad Astra, Mű szerző nélkül, My Brilliant Friend), tőle több, régebbi albumot is beszereztem.
Koncert szempontból pedig itthon a januári Morricone vitte a prímet - nem utolsósorban az áhított dedikációk megszerzése miatt, külföldön pedig a krakkói Zbigniew Preisner-koncert volt egy életreszóló élmény. remélem, idén is sikerül eljutnom pár jó koncertre. Egyelőre a World of Hans Zimmer, amiről tudok, de remélem, lesz még pár klassz koncert 2020-ban.
2019-ből engem bőven vigasztal, hogy legalább egy zeneszerző akadt, akinek sikerült a legjobbat kihoznia magából. Szerintem nem kérdéses, hogy a tavalyi esztendő Bear McCreary-é volt. És még az sem kérdéses, hogy ez egyáltalán nem a körülötte kialakult gyenge felhozatalnak köszönhető. Én pl. a Madman-t az évtizedes listámba is nyugodt szívvel be tudom sorolni (és ugye nemcsak ezzel az eggyel, sőt, nemcsak ezzel az egy műfajjal remekelt). A 2019-es rendeléseim legjobbja (ráadásul sikerült dedikáltat szereznem az első ... nem tudom hány példányból :D).
Egy tízes listával azonban én is bajban lennék, McCreary nélkül meg talán bele sem fognék. Hiába volt korrekt (de sajnos csak korrekt) John Powell harmadik sárkányzenéje, és hiába zárta le John Williams a Skywalker család történetét (immár harmadjára), ha egyszer a zenének már csak a megismételhetetlensége okán is sokkal nagyobb jelentőségűen kellene hatnia (még akkor is (vagy éppen pont már csak azért is), ha ezt a film kihagyja. Egyáltalán nem lehet a zenén érezni azt a mindent átható erő ünneplést, ami a legelső trilógia záró epizódjának végéhez lett komponálva (igaz, utólag), vagy azt a fájdalmas sorsszerűséget, ami az előzményfilmekben hallható Kenobi és Anakin összecsapása közben. Egy legalább ehhez hasonlóra nagyon vártam és számítottam is, ehelyett kaptam egy szimpla összefoglalót a stáblista alatt.
Az élőszereplős Oroszlánkirályt meg nem értem... Bőven meg lehetett volna spórolni Hans Zimmer fizetését, ha egy az egyben a rajzfilmben lévő muzsikát használják fel. Az önmásolás szükségszerű volt, ez igaz, de Alan Menken ettől azért jóval változatosabban oldotta meg az Aladdin-t. A Dumbo-nak is volt egy-két igazán szép zenei pillanata, de összességében Danny Elfman is többre képes (talán idén a Dolittle-ben be is bizonyítja) - bár a Men In Black még eddig kimaradt - és ha már itt tartunk, talán (nem tudom) bennem itt lehetne hibát találni, mivel 2019-ben még magamhoz képest is kevesebb filmzenét hallgattam, mint szoktam. Bár, ahogy látom, benneteket sem győzött meg a kínálat minősége.
A filmfelhozatallal viszont szerencsére nem voltak gondjaim. A Joker pl minden pénzt megért (volna, csak hát ajándékjeggyel mentem :D). Azt azért hozzáteszem, hogy ezt a történetet én nagyon szívesen megnéztem volna Joker nélkül. Úgy értem, ha ez egy totál ismeretlen emberről szólt volna nekünk nézőknek is, mint ahogy a filmben lévő Arthur Fleck annak számított a filmen belül mindenkinek, csak ugye mi, filmnézők többletinformációval rendelkeztünk vele kapcsolatban. Nem tudom, hogy miként tekintenénk egy ilyen figurára, ha őt a valódi (s nem egy fiktív, bár attól így sem messze álló) társadalom nevel ki saját magának.
Az év, sőt évtized filmzenei eseménye mellett azonban nem lehet szó nélkül elmenni. Ez nálam tényleg minden űrt kitöltött. Giorgio Moroder 80-as éveket nemhogy megidéző vagy visszahozó, hanem elővarázsoló, sőt, szinte túlzás nélkül aktuálissá tévő koncertje példaértékű. A saját fénykorát, karrierjének csúcspontjait prezentáló előadással bizonyította az önmagában nosztalgikus évtized létjogosultságát, melynek végén szemlesütve tehetnénk hozzá, hogy ezt bizonyítani sem kellett volna, csak hát mi magunk húztunk el mindig az újabb és újabb műfajok, stílusok, irányzatok és korok felé (az persze más kérdés, hogy ez az élet rendje és velejárója, de akkor is, a nyolcvanas éveket és hatását valóban nem lehet egy vállrándítással letudni).
Csatlakozom a csalódottak táborához én is, talán nem is vettem 2019-es filmzenét a Creed II kivételével. Valahol azért jelzésértékű, hogy az új SW epizód lehetne az év egyik várt zenéje és valahogy olyan semmilyen lett... Persze nem biztos, hogy Williams tehet róla, de úgy az egész évet szimbolizálja... Ilyen szempontból talán 2020 kecsegtetőbb egyelőre
Úgy látom, nem csak én állok kicsit hadilábon a tavalyi évi felhozatallal. :)))) 2019 számomra elsősorban a múltban történő elmerülésről szólt, így az aktualitások terén többnyire a fontosabb filmekre, illetve általam kedvelt szerzőkre összpontosítottam. De tény, hogy bár hallottam jó zenét, igazán kiemelkedőt nem tudnék mondani.
Nagyon jó látni így leírva. Reméljük a címekhez mérten egyenesen arányosan a zene is jó vagy kiemelkedő lesz.
Mindig szoktam listázni az évben zenék tekintetében is, de most bajban vagyok. Kicsit olyan semmilyen volt ez a 2019 zenei téren nem? Volt pár kiemelkedő darab, de egyelőre bajban vagyok. :(
2020 sem lesz mentes az érdekességektől és a folytatásoktól. Szellemirtók, Tenet, Top Gun 2, Candyman, Wonder Woman 1984, Fast & Furious 9, Fekete Özvegy, 007 - Nincs idő meghalni, Mulan, 1917, Bad Boys 3, Halál a Níluson, Halloween Kills, Godzilla vs Kong, Dűne.
Elleszünk látva idén is mindenféle jóval
Pláne a rá következő (alábbi) videó miatt tanulságos, melyet követően már tényleg szinte sosem fogom tudni, hogy éppen milyen hangszer is szól :D
https://www.youtube.com/watch?v=k9jgGFZg1vU
Elküldve: 2020-01-07 11:07:17, 
), illetve a Charlie's Anglest. Lett volna még mit venni, de csak online jelent meg.
