Most olvastam, hogy a Demóna új részére nem tér vissza JNH. Mivel a készítő a Karib 5-ért volt felelős, így vitte magával onnan Geoff Zanelli-t, így ő fogja a score-t összehozni.
Ezt a zenét (vagy csak a dallamot) meg eleve egy gép komponálta :D
www.youtube.com/watch?v=4MKAf6YX_7M Szóval, ne idegenkedjünk a technikai megoldásoktól (filmzenei téren sem), inkább találjuk meg (persze nem konkrétan mi :D, hanem az emberek általában, és az őket képviselő zeneszerzők) minden instrumentumnak a maga helyét, és akkor jó kis összhang alakulhat ki.
Hát ez az, hogy legfeljebb is csak összefoglalni lehet, visszaadni nem.
Arra vagyok kíváncsi, hogy miként nálam sokkal jobban vissza, sőt inkább kiadta a Hans Zimmer koncert lényegét (hangzását, élményét, értelmét) az arról készült felvétel, Giorgio Moroder esetében ez mit fog eredményezni. Tuti vétel lesz (remélem, ilyen formájú megjelenésre tőle is lehet számítani), viszont dobok egy hátast, ha überelni fogja azt az élményt, ami ott akkor élőben volt átélhető :)
[előzmény: (25707) Bíró Zsolt, 2019-05-18 11:40:51]
Fogalmam sincs, hol kezdjem el, és majd hol is fejezzem be, ráadásul bár találok rá szavakat, eggyel sem lehet visszaadni azt a koncertélményt, amit Giorgio Moroder-től kaptam, kaptunk 2019. május 15-én este a Sportarénában. A jövőre nyolcvanadik születésnapját ünneplő zeneszerző ma is frissnek ható (s nem pedig frissnek ható módon előadott) zenéivel ünnepeltük a nyolcvanas évek hangulatát. Voltak, akik újraélték (vagy épp be sem fejezték még) a fiatalságukat, de szép számmal jöttek olyan ifjak is, akik ebben a formában talán most először érezhették át igazán azt, amit szüleik, esetleg nagyszüleik az eurodisco hőskorában.
Jó pár előadáson megtapasztaltam már, milyen az, amikor a zenekar elérkezik az est fénypontjához, azonban itt nem volt ilyen, egész egyszerűen a teljes produkció egy fénypont volt az első percétől az utolsóig. A közönséget folyamatos extázisban tartó repertoár minden igényt kielégített, így az előadásról egyedül csak a hiányérzet hiányzott. Az iméntiek hatása alatt állva, de garantált elfogulatlansággal állítom, hogy hibátlan teljesítményt láttunk és hallottunk a szerző, a szerzők, az énekesek, a zenészek, a technikusok, a szervezők és minden közreműködő jóvoltából.
Köztes megjegyzés:
Talán nem szorul magyarázatra (egyesek persze elsőként fognak földbe döngölni amiatt, hogy mégis megteszem), miért is kell a komolyzenéhez alapvetően sokkal közelebb álló filmzene műfaj rajongóinak a folyton csak ismétlődő alapokon nyugvó szintetizátoros alkotásokkal foglalkoznia, pláne miért is kellene elismernie úgy, ahogy a szakma azt megtette például 1979-ben az Oscar-díj odaítélésével a Superman (John Williams) ellenfele, az Éjféli expressz javára. Elsősorban azért kell befogadóbbnak lennünk, mert alkalmazott műfajról beszélünk, és ezt soha nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni. Nem véletlenül nevezik az aláfestést filmzenének, olyan zenének, ami a filmé, azaz a jeleneteket támogatja, festi alá, míg a különállósága mellékes (bár szerencsére létezik erre számtalan remek ellenpélda is). Másodsorban pedig azért, mert minél több stílussal vesszük körbe magunkat, annál színesebbnek, gazdagabbnak, sokrétűbbnek, ha úgy tetszik, végtelenebbnek érezhetjük a világot. Csupán az arányokra kell ügyelnünk, és akkor szinte semmitől sem fogunk besokallni, vagy épp eleve elhatárolódni. Ennek tükrében készültem filmzenerajongóként toleránsabban a koncertre, míg a térhódítását hamarosan negyven éve megkezdő legendás évtized egyedien futurisztikus slágereinek fanatikusaként az elvárásaim már kompromisszumnélküliek voltak. Nem estem tehát egyik oldalról nézve sem abba a hibába, ami korábban például Hans Zimmer rockshowjára rányomta a bélyegét, azonban meglepetések még így is értek, ám mindre rá lehet aggatni a maximálisan kellemes jelzőt.
Visszatérve a konkrét élményekre:
Testvérem és én (egyaránt a Moroder zenéivel reprezentált korszak szülöttje) egy minket megelőző generációt képviselő házaspár mellett kaptunk helyet. A küzdőtéren gyülekező tömeg látványa mögött elénk táruló, egyszerű, de zseniális dizájnnal (a komponista fehérfényű aláírásával) kivilágított színpad, és a háttérben felcsendülő muzsikák (az egyik személyes kedvencemmel, Moroder 2015-ös önvallomásának betudható „74 Is the New 24”-ral - www.youtube.com/watch?v=7u5c-Qndqio) nemcsak a későbbiekhez hozták meg a kedvet, hanem az előadók megérkezéséig elhúzódó tartalmas és hasznos eszmecseréhez is az említett kétfős társasággal. Ők meg szerették volna nézni az általam 3000-ért (kifejezetten megérte) vásárolt képeslap-szettet, én pedig a felől érdeklődve folytattam a beszélgetést, hogy vajon honnan ismerik a szerzőt. Szégyellve, de most így utólagosan be kell vallanom, sajnos előítéletesen nem hittem, hogy bárki is olyan nagyon tudatos ismeretekkel jön majd erre a koncertre (ha egyáltalán jönnek – mely kétségességre eleve utalt az is, hogy az én szektoromban csak néhány jegy kelt még el, amikor az utolsó hetekre hagyva rendeltem a sajátjainkat, de meglehet, hogy háromszektornyi ember végül is emiatt lett átültetve). Röviden tehát: a kérdésem miatt kis híján ki lettem nevetve (persze ez egyáltalán nem igaz, nem nevettek ki, de saját magamba szállva itt most mégis így fogalmaztam meg), hogy ők tinédzserként ezen nőttek fel. A saját szüleimmel évre pontosan egykorúak elektronikus zene iránti abszolút fogékonyságát a saját felmenőimen sosem tapasztaltam, mint inkább a hatvanas évek végén és a hetvenes években születetteken. Ettől függetlenül persze kettős meglepetésként ért, hogy mennyire fogékonyak erre a zenei irányzatra más generációból mások is, illetve a legfontosabb, hogy mennyire nem csak egy felszínes szórakozás végett időkitöltésre gyűltek itt össze az emberek (Moroder nevét, lemezeit, munkásságát számcímek alapján is sorolva, ismerve, behelyezve a korban Jean-Michel Jarre, Tangerine Dream, Space és társai közé – ha csak az instrumentális szerzőkre gondolok). Összességében pedig, ami mindenen túlmutat (bár ez minden zenei előadásra igaz tud és néha szokott is lenni), hogy a közönség itt egy emberként volt jelen minden kínját, gondját, baját odakint hagyva és elfelejtve erre a közel két órára, mely egy számomra észrevehetetlen kis csúszással végre kezdetét vette.
Az, amiért jöttünk, amire vártunk, azzal kapcsolatban tényszerűen is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni (persze teljesen hiábavalóan, mert ahhoz, hogy maradéktalanul érthető, érezhető legyen, a koncertnek kellene szólnia itt helyettem). Az egy dolog, hogy ismerek a magát 2013-ban DJ-vé reformáló olasz komponista filmzenei kínálatából néhány score-t (Végtelen történet, Éjféli expressz, Az alvilág királynője), illetve egyes filmekben elhangzó betétdalait (Flashdance, Top Gun, Komputer-szerelem), valamint néhány diszkóslágert javarészt a Donna Summer-rel közös munkáiból (Love To Love You), de negyven-ötven százalékban engem is meglepett, hogy mi minden fűződik még az ő nevéhez. Testvérem még ennyit sem tudott róla, annak ellenére, hogy mostanában épp a Top Gun soundtrack-jét szokta hallgatni. Mondanom sem kell, hogy a „Danger Zone” eljátszásakor nála lelkesebbet nem láttam a közönség soraiban (holott mindenki nagyon örült e számnak). Az énekes részeket illetően viszont eme időutazás az én szememben más helyen tetőzött (mert hát mégiscsak illendő lenne nekem is megnevezni legalább egyet). A „What A Feeling”-nél éreztem azt, hogy most ki kellene nyitni az Aréna kapuit, és be kellene engedni odakintről az embereket, el kellene özönleniük a csarnokot, egyszerűen hallaniuk kellene azt, amit én. De most tényleg, akik voltak e koncerten, azoktól kérdezem saját magam megerősítéséül: Ugye, hallottátok azt, amit én?!
Hab a tortán az a kettős ráadás, amivel a lezáró fázis egészséges módon eltelített. A Donna Summer „Hot Stuff”-ja időközben ki is ment a fejemből, de, amikor felkonferálták, már tudtam, hogy a legjobb számmal lesz zárva az est. Moroder ezt követően, persze várhatóan, újfent vissza lett tapsolva (sőt a szektorokban lábbal dobogva – ilyet még nézőtéren nem éltem), de azt nem vártam, nem hittem, hogy nem csak egyszerű repeta lesz az eddigiekből ez a második visszahívás, hanem egyenesen a kérésünkre rímelő „Call Me” Blondie-tól (például ezt a felvételt sosem jutott eszembe Moroder-hez kötni, de ismertem, mint szerintem mindenki).
Körülöttem a nézőtéren szinte mindig volt valaki, aki cím szerint felismerte az adott szerzeményt (és most az instrumentálisakra is gondolok), a mellettem ülő is egyből megsúgta, amikor az egyik kedvence, az 1977-es „From Here To Eternity” szólt. Ez azért nagy szó (meglehet, hogy csak a javarészt filmzenei koncerteket látott szememmel nézve), mert ennek majdhogynem az ellenkezője az általános a tételek keverését illetően (amikor például megy a Superman, akkor is sztárvárszoznak valamelyik sorból – de a dalokhoz visszakanyarodva, a két Guido és Mauricio De Angelis koncerten is alig tudták, hogy a Kincs, ami nincs Movin’ Cruisin’-ja hová is tűnhetett). Itt most fordított volt a helyzet. Felkészült voltam ugyan, de a számok és tételek címét nem minden esetben lett volna érdemes most tőlem kérdeznie bárkinek is. Segítettek persze az igényes és nem túltolt fénytechnikai showelemek közé illesztett dizájnos feliratok, de ezt leszámítva így utólag azért vagyok ennyire tisztában a játszott számok listájával, mert a műsor előtt vett és a borítékjába visszapakolt képeslapok (melynek egyike egyben a programfüzet) idehaza már átestek a tüzetesebb átvizsgáláson, és persze a gyönyörködés újabb tárgya lett.
Tanulságos végszó:
Elmondhatom, hogy egy örök élménnyel vagyok gazdagabb, és bizton állíthatom, hogy szegényebb lettem volna, ha kihagyom, sőt még azt is képes vagyok bánni, hogy a jegyvásárlást egyáltalán halogatni merészeltem. Azt meg már meg sem merem említeni ennyi pozitívum között, hogy a hangosítás kifogástalan minősége mennyire példanélküli lett, és nemcsak az ebben a sportcsarnokban lévő korábbi más rendezvényekhez viszonyítva. A fentebb említett filmzenei Oscar-díj mellé még a Top Gun és a Flashdance egy-egy betétdaláért járt az aranyember Moroder-nek. A retró hullámot meglovagló lemezlovas most annak adta jelét, hogy nagyon jól tudja, mit vár a közönség, és nemcsak az ő közönsége, hanem úgy általánosságban véve a publikum. Ez utóbbit testvérem fergetegesen fogalmazta meg (érdekes módon már az első negyedórában), és ennek kifejtését nagyon ajánlom a mai fiatalságnak megszívlelni: „Olyan, mintha A galaxis őrzőit nézném élőben!”
Király Válogatáskazi 3.:
A Marvel-filmeken felnövő generáció (akiktől elnézést kérek, ha tévedek, továbbá könyörgő bocsánatkéréssel esedezem azok előtt is, akik a kivételt képezik) aligha nézheti teljes értékű átérzéssel a régre kikacsintós jeleneteket, mint amikor például az égből leereszkedő Yondu – mivel őt a menő, esernyős dadához hasonlította Űrlord – elkiabálja magát, hogy „Mary Poppins vagyok, banyek!”. És ezt a fajta lemaradást, vagy épp hiányt nem pótolja az sem, hogy az 1964-es klasszikus musical tavaly kapott folytatást. Ugyanez a helyzet a zenékkel is. Ma is milliószámra készülnek az énekesek dalainak zenei alapjai a régi korból merítve, vagy egyenesen – akár felismerhetetlenre – remixelve (függetlenül attól, hogy jogszerű-e, hiszen ez úgysem befolyásol azon a tényen, hogy az eredeti megismerésére már jóval kevesebb az igény). Például ki az, akinek eszébe jutna a tizenévesek körében, mondjuk, a Tacabro „Takata” (www.youtube.com/watch?v=1LjBH4IcqtU) számának dallamait az ősei kazettáin keresni, sőt felfedezni vélni akár David Lyme „Playboy” számának alapjaiban (www.youtube.com/watch?v=46TVXe2urUw). Ennek persze nincs kézzel fogható, tényleges jelentősége, az egymástól korok szintjén is meglévő „lopkodás” mindenkori jelenség, és sosem tényleges lopás, nem véletlen tehát az idézőjel. Éppen ezért a hangsúly nem is ezen van, hanem az ismerésen, na meg az elismerésen. Giorgio Moroder pedig nem kevesebbet vitt véghez, mint a nyolcvanas évek mai elismerését, jelenre vonatkozó létjogosultságát. Tehát tisztelt tinédzserek, huszonévesek, gyermeklelkű felnőttek, a harmadik Király Válogatáskazi lemezbemutató koncertje a példa rá, hogy mindennek múltja, tartalma és lelke van.
Bármennyire is elég lesz már, még az utolsó szó jogán eggyel tovább is tudom ragozni a fentieket kifejezetten a filmzenekedvelő társaknak címezve. Nyilván mindenkiben kialakult a saját nem filmzenei érdeklődési kör, ezért aztán a nyolcvanas éveket nem is erőltetném senkire. Illetve, valószínűleg mindenkinek megvannak a saját kedveltjei a nem hagyományos hangszereléssel készült score-t kínáló zeneszerzők munkásságaiból, ezért aztán nem is erőltetném senkire a szintetizátoros megoldásokon nyugvó Moroder-tételeket. Ellenben senki ne érezze azt, hogy ne férne meg egymás mellett a komolyzene és az elektronikus hangzás, pláne nincs a kettő között éles ellentét. Egymást kiegészíteni képes rokon területről van szó, melynek Moroder-től származó bizonyítékával („The Duel” a Komputer-szerelemből) le is zárnám már végre, nagy szerencsétekre ezt az esszét:
www.youtube.com/watch?v=fc8yjOrGUhQ
Innentől kezdve pedig (az írásom elején zárójelben lévő megjegyzésem szerint) bárki jöhet engem a földbe döngölni, hogy de hát ezeket minek írtam le, hiszen eddig is így állt hozzá a filmzenékhez, a filmekhez, a zenékhez és még Giorgo Moroder-hez is.
Aki tud olaszul, németül, angolul és előbb találkozik Moroder-rel, mint én, adja át neki üdvözletemet és gratulációmat!
Minden tiszteletem az övé!
www.youtube.com/watch?v=QcADCoV8Bt8 [Ezt a hozzászólást újraszerkesztették: 2019-05-17 01:33:13]
Pontosan ez az utolsó mondatod az, ami az én átértékelődésemet illeti (azaz: minden előzetes elgondolást feledtetve "filmzenei programot kínáló"), annyi hozzáfűznivalóval, hogy én mondjuk korább óta ismerem, de közel sem részletesen, illetve ugyanúgy a közös nevező híján elég sok mindent csak nem tudatosan.
Korábban nekem ő valahogy egyáltalán nem volt radaron. Mondhatni tavaly évvége felé találkoztam vele először, amikor is a világhálón szembejött velem
a discogömből faragott fej. Azóta tudom, hogy a szemüveg és bajusz Moroder védjegye.
A munkásságát felfedezve rájöttem, hogy a munkái jelentős részét eddig is ismertem, csak nem volt meg számomra a közös nevező, vagyis Moroder neve és személye.
A tegnapi este nekem is hatalmas élmény volt. A koncert jelentős szelete érintette a filmzenék világát, így gond nélkül fel kerül nálam a korábbi, teljesen
filmzenei programot kínáló koncertek mellé az élménypolcon :)
Nem, nem...
Nagyon nem...
És nagyon nagyon nagyon jó, hogy nem!!!
Most írok róla élménybeszámolót, de egyszerűen nem tudok a végére érni, annyira nagyon magával ragadó volt, és rengeteg dolgot meglátást, hozzáállást átértékelt bennem.
Nálam tegnap este egymásutánban háromszor pörgött le, és csak nekem való dolgokkal találkoztam :D
Ettől függetlenül nem az volt a célom, hogy bárkibe is belebeszéljem a véleményemet.
Kissé túlsúlyosan gyakori a főtéma, illetve azon kívül nem is nagyon van benne más (mondjuk nem is véletlenül neveztem főtéma orientálnak). Más "negatívumot" (ez sem igazán az) nem találtam benne, összességében nagyon nem untam meg, bár az újdonság erejét majd csak a harmadik nap utántól lehet objektíven tesztelni :)
Jajjj azzal kellett volna kezdenem, hogy lement a Madman link és tényleg jó a főtéma :D Viszont hallgattam tovább a zenét (Spotifyon kb minden zenéje fent van a palinak) és ott már azért hallottam nem nekem való dolgokat.. :D De hát nem tetszhet mindenki, én még Goldsmith-t is nehezen tudom emészteni sokszor :)
A sorozatokhoz írt zenéit nem követtem, s még a tetemes Battlestar Galacitcából is talán egy-két tételt, ha hallottam, szóval nekem nem adatott meg az, hogy a felhozatal mennyiségének megfelelően olyan sokat próbálkozzak az ő műveivel.
Nekem is úgy istenigazából a Colossal (és ez még csak három éves) tetszett meg először tőle, illetve nem sokkal később az Unrest volt hasonló, majd a God of War számítógépes játékot ajándékozta meg olyan minőségű aláfestéssel, aminek inkább mozifilmben a helye (mint John Debney Lair-ja).
Még kísérleteztem a Horror Park-hoz készült alkotásával, illetve a Revolt-tal, de azok a legkevésbé sem voltak meggyőzők, szóval meg tudom érteni az álláspontodat is, de talán nem a jó zenéivel futottál össze.
Érdekes módon munkásságából a filmként talán legismertebb Cloverfield Lane 10 (bár én nem ismerem - az első részét sem) még kimaradt.
Azért ott a link a Madman-hez, hátha meggondolod magad, és fogsz még próbálkozni McCreary dallamaival :)
Ja, és rengeteg a jogi balhé a film vetítését és forgalmazását illetően, de abból semmi nem érződik a zenén. Nyilván még éppen a jó időben készült el vele McCreary, amikor még nem befolyásolhatták őt a körülmények. Nem tudom, mindenesetre, amiket olvasni lehet a filmmel kapcsolatban, az eltörpül (vagy talán el is tűnik) a muzsika nagysága mellett. Erről kellene cikkezni, nem a stúdiók, rendezők, színészek összetűzéseiről.
Ne keresgéljen senki tovább! ;)
Megvan az év eddigi legjobbja.
Aki már régen hallgatott igazán főtéma orientált művet, és szomjazik is rá, azoknak erősen ajánlott, sőt kihagyhatatlan Bear McCreary újabb zseniális alkotása, a The Professor And The Madman. A 2016-os Colossal "egyértelműen" überelve, mivel ez a mostani biztosan tetszeni fog azoknak is, akiknek az e mondat elején említett score nem jött be :)
Van egy eladó példányom Hubai Gergely Torn Music: Rejected Film Scores című könyvéből. Remek állapotban, sőt, még dedikáció is van benne.
4000 Ft-ért az érdeklődőé lehet.
Én olyan 3-4 éve veszek bővített/limitált kiadványokat, de mostanában én is elkezdtem érezni, hogy egy 70-100 perces kiadvány rettenet tud lenni, hiába jó a zene... Néha a sokat csúfolt 40 perces Varése CD-k pont megfelelnek a célra 😃 Remélem hogy igazatok van és hangulat függő az egész, ritkán tudok otthon zenét hallgatni a gyerekektől, ezért sokszor nem gondolkozom hogy mit hallgassak, csak lekapok valamit a polcról. Ez most rosszul sült el 😃😃😃
Elküldve: 2019-05-24 13:09:29, 
