Olykor jólesik a filmzenei retro hangulat, és idén ezzel a kategóriával is jól el vagyunk látva.
Elsőként a Queen of the South sorozat zenéjébe futottam bele (ezt már néhány hónapja hallgatom), ami Giorgio Moroder és Raney Shockne közös munkájának eredménye. Utóbbit egyáltalán nem ismerem, míg az albumra éppen a szerzőtársa miatt voltam kíváncsi. Ugyan a szériát nem láttam, de előzetesei alapján fogalmam sincs, hogy ez a muzsika hogyan is passzolhat hozzá. Azonban a jelenetektől tudom és szerintem lehet is függetleníteni azt a 80-as, 90-es évek elektronikus megoldásaiban gazdag planetáriumi atmoszférát, amit ehhez a sorozathoz álmodott meg a két zeneszerző.
A másik ilyen lemezzel a napokban találkoztam. Pár éve az évértékelők (lesz a tavalyiról?) között leltem rá a Le Matos formáció Turbo Kid-jére. Azóta előszedtem még pár albumot a "kiégett szeműektől", viszont azok némelyike már a füleket is ki tudja égetni az atmoszféra fölé tornyosuló diszkójelleg miatt. Ettől függetlenül mégis nehéz ráunni, és képes a további műveik felkeresésének igényét megfogalmazni a Tron-hangulatra fogékony emberekben. Idén a Summer Of 84-hez írattak velük korhű aláfestést. A Queen of the South-tól eltérően itt kíváncsi lettem a filmre is, ám előtte a Turbo Kid-et hallgattam újra, majd néztem meg azt a beteg, de egyes mozzanataiban szerethető alkotást, ami ihlette (sajnos ennek a félig Mad Max paródiának nincs normálisan körülírható célközönsége). Remélem, hogy a Summer Of 84-gyel fordított a helyzet, és legalább a filmet lehet majd élvezni, mivel itt az album van elrontva és pont azzal a két dologgal, amivel egy ilyen elektronikus szerzemény a leginkább hazavágható. Tegyük oda a tűt, ahová csak szeretnénk, máris olyat hallunk, ami alapján bárki megkérdezi, hogy mire alapozom az iménti állításomat, hiszen a műfaj kifogástalan tétele szól. Az egyik probléma a tételek hossza: ehhez a stílushoz a hosszabb, de legalább két perces trackek illenek. Ha nem is mind ilyen (hisz a Turbo Kid-nél is vannak rövidek), akkor is kellene néhány, hogy bele lehessen feledkezni azokba az elképzelésekbe, amik pl Mike Oldfield Tubular Bells-hez írt tételeinek szellemiségét, vagy mondjuk a Tangerine Dream ritmusait árasztják, nem pedig lezárni ott, ahol már éppen belemerültünk. A másik nagy probléma pedig ott van, ahol az első kiküszöbölhető lenne. A zene egymásutánban nem építkezik. Olykor előbukkan egy-egy korábbi dallam, viszont olyannyira szétszórtan, hogy közvetlen egymás után szinte kizárólag csak olyan tételek szólnak, amik elütnek egymástól. Nyilván a film így kívánta, később még kiderül.
Érdekes, hogy bár a 80-as 90-es években voltam gyerek, engem akkor nem fogtak meg annyira ezek a zenék, hogy külön is hallgassam. Úgy tűnik, hogy mindenkori retrós vagyok :D mert akkoriban az 50-es 60-as évek slágerei kötöttek le. Mára befogadóbb lettem, ami nagyban hozzájárulhat ahhoz is, hogy a pár éve megismert Ladyhawke engem a zenéjével együtt is lekössön, és ne mondhassam rá azt, hogy mennyire nem illik hozzá :)
Ez nagyon jó, tanulságos! :)
Azt hittem, hogy egy egyszerű lista lesz, de nem. Olyan, mint Szirmai-é volt:
https://www.youtube.com/watch?v=S6Lq-YTq89A Azaz: itt kategorizálva is van, hogy az adott zene milyen szerepet tölt be, és hogy ez a szerep milyen filmekben bukkan fel, majd csak eztán hirdet a kategóriájában győztest :)
A kategóriák közti sorrenddel nagyjából egyet lehet érteni. Kivéve a legelső helyezettet (legalábbis részemről), annál kicsit fura, hogy a kategória nem a zenének szól, hanem az komponistáknak, hisz a koncepció simán csak annyi, hogy a "legrégebbi zeneszerzők", akiknek köszönhetjük ezt a műfajt, e fórum témáját :) Nem akarom lebecsülni azért, mert talán ma már őket hallgatják a legkevesebben. Példa rá, hogy én is elismerem a kezdetek kezdetének filmzenéit, hogy az 5-ös pont győztesével simán egyet tudok érteni, annak ellenére, hogy maga mögé utasította a nagy kedvenc Vissza a jövőbe aláfestését, ahol Zemeckisnek külön kérése volt Silvestri felé, hogy tegye izgalmasabbá az ő elsőre unalmas felvételeit - tehát ebben a kategóriában előkelő szerepe lenne. Azonban a felvázolt szempont nem túloz Prokofiev javára. Mióta láttam a filmet, a zenéjét többször is elő szoktam venni.
Viszont ami miatt nem egészen értek egyet az első és a második hely felcserélésével az az, hogy kismilliószor be lett már bizonyítva, hogy John Williams művein milyen korábbi vagy kortárs szerzők hatása érződik, ezzel ellátva őt egyfajta szépséghibával. Fura módon azonban senki nem fogalmazza meg azt, hogy na igen, de az alapok, amiket használ, az mind-mind csak tökéletesítve vannak általa. Végülis részletkérdés, hisz azt szerencsére roppant kevesen állítják, hogy lopta volna a szerzeményeihez az ötleteket, sokkal inkább tudja mindenki, hogy ezekben az esetekben kollegiális tiszteletadásról van szó (ahogy Williams is szokott utalni rá).
A harmadik helyezettet nem igazán tudom hova tenni, viszont minden más megállja a helyét ezekkel a szempontokkal, ami így kevésbé teszi a dolgot szubjektívvé, hisz nem csak simán 10 zenéről esik szó. Ez így profi válogatás.
Találtam a hetediksor oldalán. Mit szólunk? (Egyébként, maga a videó elég alapos, listától függetlenül is).
"A CineFix elérkezettnek látta az időt, hogy eddigi legnehezebb toplistáját állítsa össze a filmvilágból, vagyis a valaha volt 10 legjobb filmzene rangsorát. A szempontjaik során figyelembe vették az adott zenemű mennyire alapoz meg a közvetíteni kívánt hangulatnak, a feszültséget hogyan növeli, valamint a történet elmesélését mennyire segíti a dallamaival."
Most ugyebár az van, hogy Zimmer a jövő évi Csodacsajszinak is a zenéjét szerzi az X-Men mellett, miután elmondása szerint visszavonulót fújt a műfajtól két éve. Vagy az a helyzet, hogy van az a pénz, amiért az ő haja is korpásodik, elvégre az RC-t és a rakat másik segéd zeneszerzőt ki kell fizetni valamiből (a koncertturnéról nem is beszélve) és az elmúlt másfél évben nem igazán volt a Dunkirköt leszámítva nagy volumenű munkája (az Infernonál szerintem csak a stúdió bejáratánál nézelődött, hogy a srácok biztosan dolgoznak-e). Vagy pedig az, hogy alapból Snyder-rel és az egész DC Filmes Univerzummal akkoriban nem komálták egymást (már Zimmer vonakodása és Junkie XL beemelése a BvS-be is beszédes) és inkább dobbantott egy elhamarkodott kijelentéssel. De lehet, hogy a kettő együtt.
A saját műveit tekintve tényleg jó példa ide az Imitation Game, mondjuk ott megvan a nyugalom szépsége is (eleve már az album úgy indít), ami szintén nem véletlen, hisz maga a film is többet foglalkozik Turing megszállott személyiségével, lelki világával és persze a találmányával, mint a történelmi háttérrel (szerencsére ez utóbbi sincs félvállról véve, csak épp a hangsúly nem ezen van), így ott szükség volt a szentimentálisabb hozzáállásra is.
Az előzetese alapján a mostani film viszont egy folyamatos egymásnak feszülés lesz, abban meg nincs helye a higgadt megközelítésnek (az persze furcsa, hogy ennyire nincs, szóval kíváncsi vagyok a filmre).
Pár napja nálam is lepörgött és egyetértek. Nekem valamiért egyébként a szerzőtől az Imitation Game ugrott be, legalábbis a hatását tekintve biztosan: azzal voltam még úgy, hogy nincs benne olyan, amit ne hallottunk volna a szerzőtől korábban, mégsem volt unalmas. (Pedig az utóbbi időben sikerült neki ezt is összehozni néha.)
Hogy milyen zenét szállítana Alexandre Desplat egy majmok bolygója mozihoz, most megtudható a témájában ettől elég távolra eső Operation Finale aláfestéséből.
Legalábbis nekem kapásból ez ugrott be már az első másodpercekben a markáns főtéma kidolgozottan kaotikus hangulatának köszönhetően. Az album egésze alatt még néhányszor éreztem ezt a katonásan lüktető, alattomosan motoszkáló, módszeres agressziót, amit néha felváltanak ugyan lassabb tételek, de a komorság végig megmarad. Könnyen át lehet azért hangolódni az eredeti ihlet cselekményére is, ami nyilván ugyanúgy nem kívánt nyugalmas harmóniákat, ám Desplat jelen évtizedre vonatkozó munkássága alapján annyira nem is lenne az ő asztala, szóval nem véletlen, hogy éppen ő lett ehhez szerződtetve.
Aki eddig még nem sokallt be a komponista műveitől, az nyugodtan sorra veheti ezt a legújabb szerzeményét is, mert bizony ezzel sem éri el azt a pontot, hogy ráunjunk a stílusjegyeire.
Thomas Bergersen vajon még ezek után sem lesz érdemben filmzeneszerző?
https://www.youtube.com/watch?v=DkTR0gKwp3c A Jaws és a Twister kalandos hangulatvilágát a mai zenei elvárások mellett szerintem nem is lehet ennél jobban és élvezhetőbben kikeverni, miközben azért üdítően újnak is hat.
Nálam azért a film helyretette és a képek alatt elég jól működik. Leginkább a Mad Maxhez hasonlítanám, hogy elsősorban intenzív, ritmikus muzsika. Az külön tetszett, hogy Balfe menyit használta Schiffrin The Plot témáját, nem csak úgy bedobta, mint Giacchino. Viszont a végére a filmhez hasonlatosan túl van nyújtva az egész. Nálam azért 7/10-re feltornázta magát.
[előzmény: (25321) Kulics László, 2018-08-03 12:17:53]
Harry Gregson-Williams-zenékkel indítottam a reggelt. Hogy az egyik címéhez stílszerű legyek, úgy írhatnám, hogy MEGhallgattam Az óriáscápás score-t és A védelmező 2 kíséretét is. Elsőre mindkettő 10/7.
a quartet recordsnál szokásos éves nyári akció: 30% off, 7 lemez felett ingyenes postaköltséggel. nálam már van egy-két tétel kosárban, ha valaki csatlakozna, írjon a siriacusa kukac gmail pont comra.
bár nyitott vagyok mindenre, így a 'phantom thread' is kap majd egy esélyt (annak ellenére is, hogy greenwood zenei világa távol áll az enyémtől - bár az általad linkelt zene nem is abból a fajtából való, ami rá jellemző), de azt már előtte is leszögezhetem, hogy az 'atonement' egy abszolút megérdemelt oscar volt... :)
Egymás után kétszer pörgött le a M:I - Fallout, de nem fogott meg benne igazán semmi - a klasszikus dallamokon kívül. Nem tudom, mi áll az újabb komponista-csere hátterében, de nekem nem jött be a váltás. A széria eddigi leggyengébb muzsikájának érzem.
A port.hu-n volt egy cikk erről az okádékról, és annyira szürreálisnak tűnt, hogy beletekertem. Figyeljétek már, mi szól innenzől:
https://youtu.be/n7v3wQbJViY?t=38m43s
Unalmassága és érdektelensége miatt ugyan nem néztem végig, de az Insidious: The Last Key score-jára már simán rá lehet sütni, hogy zene van benne, erre ezt nem adják ki Bisharától. Így már nem volt senkinek érdekes...
Azért a Fantomszálnak adj egy esélyt :) Attól még, hogy bárki aki hegedűt fog meg tudja írni, még lehet hangulatos zene, az utolsó track különösen az....
Amúgy meg ott van például Marianelli Atonementje... Az például mitől jobb? És Oscart is kapott... :) Félre ne értsd, imádom! De ezt a Fantomszálat én szó nélkül mellé tudnám tenni...
Na ez olyan zene, aminél belátom, hogy a reális értékeléséhez meg kell néznem majd a filmet. :)
Én Greenwoodhoz a Blood óta ellenérzéssel viszonyulok, mert egy nagy blöffnek találtam azt a zenét, még a film alatt sem indokolta igazán semmi, csak szimplán idegesítő volt (utána meg olyan zenéket hallottam tőle, ahol azt éreztem, bárki képes előállni ilyesmivel, aki fogott már a kezében hegedűt). Akkora blöff, mint Levinek a scarlettjohanssonos nyekergése, és ilyenkor nem tudom függetleníteni magam attól, hogy a filmzenéket amúgy nagy ívben letojó kritikusok nyomják az "évezred filmzenéje" szövegeket az efféle kopácsolásoknál, nyenyeréknél meg zúgásoknál.
Viszont azóta történt értékelhető megmozdulása (NEM Levinek, mert úgy nézem, ő szerencsére amolyan kétnyári csoda lesz, mint Santaolalla), és amint megnézem a Sosem voltál itt-et, ezt ki is fejtem. :)
Elküldve: 2018-08-29 18:23:14, 
