A "Million..."-ról ugrott be. Ajánlok én neked valakit, aki talán tetszeni fog zeneileg. Aurora a neve, norvég, elég egyedi a hangja, és ez a száma különösen eltalált. Elképesztő, hogy 18 évesen írta. Én az első Narnia betétdalaként tudnám elképzelni, talán a klip hatására is. Az ötletes című teljes albuma (All My Demons Greeting Me As A Friend) is igen jó különben, így a lenti után következőnek elinduló szám is.
Váó!!! (és még csak az első track megy - Ez ilyen lesz végig?)
(...mire pedig elkészült ez a mondanivalóm, már végig is pörgött, és már lehet is ismételni!...)
A musicaleket mindig is bírtam, legalábbis, mint film, külön műfajként kezelve (tehát más realitást keresve és találva benne, mint ahogy az akciófilmeknek, kalandfilmeknek, sci-fiknek is megvan a maguk saját realitása). Mert azért sokan vannak akik ezen nem tudják túltenni magukat, és nem kívánnak táncot, dalt oda, ahol a valóságban sem lenne.
Viszont a zenéiket külön hallgatva már engem sem mindig tudtak hosszú távon lekötni, egyszóval a táncos jelenetek nekem látványként hiányozni szoktak ahhoz, hogy az élmény teljes lehessen, hiszen a dalok olykor meg-megszakadhatnak a koreográfiának megfelelően, ami egy szimpla dalhoz nem annyira passzol, így kizökkentő tud lenni...
Kizökkentés: Az előbb futott végig John Williams The Post albuma, amely igazolja, hogy a szerző még manapság (az újabb és újabb muzsikái kapcsán) is nem csupán megszokásból emlegethető az éves listákon. Innentől kezdve már biztosan állíthatom, hogy az ezredforduló óta talán ez az év az, ami a felhozatal arányait tekintve filmzeneileg az eddigi legjobb. De minimum a 2010-es évekre igaz ez, illetve a véghajrá tekintetében minden kétséget kizáróan.
És akkor most vissza a Showman-hez, mert a The Post után ezt raktam be, és (talán éppen az emlegetett korszellem, trendiség és rádiós dalok kritériumainak megfelelően) ez most így film nélkül is kifejezetten bejött. Így ez aztán végképp ráerősített arra, amit John Williams aláfestése közben az évzárást illetően éreztem.
Egészen más stílus, de én azt hittem, hogy dalilag az év zenéje a Valerian stáblistája alatt szóló "A Million on My Soul" lesz. Most meg kapkodom itt a fejem Hugh Jackman énekeire.
Nálam is most pörgött le. Nem állítom, hogy kedvenc lesz tőle, de nagyon egyben van, és olyan, mintha a The Game és a Steve Jobs keveréke lenne. Annak azért örülök, hogy Sir Ridley a The Consuelor után visszatért hozzá. Majd filmmel együtt is meg akarom lesni, mert kapásból olyan 7-8 körül mozog.
Aki esetleg még mindig Daniel Pemberton sokoldalúságának bizonyítékára, vagy márpedig meglévőségének bebetonozására vágyik, annak erősen ajánlom figyelmébe a soron következő "All The Money In The World" albumát.
Remek lista. A Room, az lelkileg megterhelő, de hatalmas film, még annál is nagyobb alakításokkal. A Miss Sloane ahogy mondtam egy nagyon kellemes darab. A Winter's Bone sem egy vidító cucc, de Lawrence kisasszony parádés benne. (Ugye ez még a sztárrá válása előtt volt). A Lion szép történet nagyon, pont az ünnepekhez passzoló. A vége könnyezős. (Legalábbis nekem 2x sikerült). A többi mind szórakoztató, könnyed darab vagy klasszikus. :D
Meghoztad a kedvem így a lista láttán a Creedhez, meg az American Made-hez. Egyedül a Lost City of Z-t nem láttam, de az sem lehet rossz.
Secondhand Lions, King Arthur (új), A Street Cat Named Bob, A Dog's Purpose, Passengers, Room, The Book of Henry, Week-end à Zuydcoote, Miss Sloane, Winters Bone, The Lost City of Z , The Broken Circle Breakdown, Kincsem, American Made, Lion, The Founder, Creed, American Gangster, Goodfellas, Casino, Hidden Figures, Max, There Will Be Blood - legalább a fele le fog menni az ifjabb és az idősebb Bíró urak mozimaratonján :)
Na, basszus. Összekevertem az Elit játszmával, bocsi. A Miss Sloane-t tényleg csak otthon tudod nézni. Amúgy remek kis film, tuti tetszeni fog.
Mi lesz még az ünnepi filmnézés tárgya? Nálunk az új Arthur király, meg valami klasszikus (Casino, Casablanca stb.), plusz újranézzük a Majmok bolygóját. Az új trilógiát.
Meg egyértelmű, hogy lesz valami ünnepi film is, de az még egyeztetés alatt.
Most Jessica Chastain-ről eszembe jutott a Miss Sloane. Azon kívül, hogy mennyire nagy kedvencem lett a film, érdemes meghallgatni a score-t is. Zeneileg nem nagy durranás, de szerintem baromi jól passzol a filmhez, párszor már meghallgattam.
Mindkettőre nagyon kíváncsi voltam. Így azzal a hibával hallgattam meg őket, hogy fáradtan estem ezeknek az albumoknak. Ennek ellenére mégis mindkettő tetszett.
Powell szerzeményének csupán annyi a "baja", hogy túlságosan hasonlít régi önmagára, ami azért a HTTYD-nél nem volt megfigyelhető, így a saját megoldásaihoz képest is egészen újszerűre sikeredett. Tehát a régijei közé beillesztve teljesen megállja a helyét. Pláne, hogy annyira azért nem színezte túl, mint legutóbb a Pánt.
Igaz, hogy engem mostanában leköt a Coco, de igyekszem ezt is még majd párszor beiktatni, hogy éberebben is bele tudjam magam élni a hangulatába (ami a Star Wars albumnál most mondjuk jobban ment, igaz, azt hallgattam elsőként, s még jobban nyitva volt a fülem).
Elsőre lepörgött WIlliams Mester új Star Warsa és ha élhetnék hasonlattal, akkor azt mondanám, hogy megcsinálta a maga Smaug pusztaságát. Ez az első olyan Star Wars zenéje, amiben nincsen igazán új téma, csak a meglévőket variálja, hasznosítja újra és azok is csak ritkán libabőrözőek. Ezért is furcsállom, hogy most ezt a zenéjét jobban dicsérik, miközben Az ébredő Erőé téma orientáltabb volt, könnyebben befogadható, viszont a klasszikusok közül sok visszaköszön és van pár libabőrözős momentum (a "The Spark" mindenképpen ilyen). Gyanítom, hogy a zene milyenségében Johnson keze is benne van, mivel egyrészt ide tényleg nem nagyon lehetett behozni új, fülbemászó témákat, másrészt a korábbi filmjeiben sem volt kiemelkedő a score, szemben Abrams munkáival. Viszont még nem írnám le, mivel az előzőt is a film újranézései és a folyamatos újrahallgatások tették a helyére, ugyanakkor sokkalta jobban kivehető ebben az, ami Williams kései munkáira, hogy inkább komolyzenei koncertművek, semmint klasszikus filmzenék, így befogadni is nehezebb őket, de úgy gondolom, hogy egy olyan formátumú, 85 éves komponistától, mint amilyen ő, ez természetes. Kíváncsi vagyok, hogy a két év múlva esedékes trilógia zárlatban milyen zenével búcsúzik ettől a világtól.
Viszont Powell Ferdinandja a képek alatt jobban tetszett, mint most külön hallgatva, Így egyelőre rutinmunkának tűnik, de még Williams-éhez hasonlóan, ez is lepörög párszor és kíváncsi vagyok, hogy jövőre mit alkot, amikor a Han Solo moziban ő veszi át a stafétát a Mestertől. Az utóbbi időben ezek a kiruccanásai az animációsfilmek világából (ha csak nem sárkányokról, vagy pandákról van szó) jobban érdekelnek, plusz ritkán mozdul ki a komfortzónájából, ami valahol a Ferdinandon is érződik.
Pár napja be akartam írni az Ebbing kapcsán, hogy ezt a pechet: Burwell hosszú idő után megírta az első kifejezetten jó zenéjét (a nálunk méltatott Caesarra nem emlékszem), erre tele van egy perc alatti trackekkel, félórás az egész. De amúgy nagyon élvezetes. Hogy díjra is érdemes-e, az persze más kérdés, nyilván a film miatt jött a jelölés.
Apropó, egyébként a Fantomszálhoz annyit, hogy a trailer alapján én nem tudom elképzelni, hogy ez a történet bárkit is érdekeljen, hogy van ebben valami picit is érdekes, de mivel a rendező általában kritikuskedvenc, plusz DDL utolsója (ezt sem hiszem el, lesz itt még visszatérés nyolc-tíz év múlva - ami tőle amúgy is egy szinte átlagos kihagyás lenne:)), már megkapta a figyelmet a bemutató előtt. Ami a zenét illeti, azt még nem hallottam, ki sem adták még, de hát ugye Greenwood neve garancia a minőségre. Gondolom, megint valami naaaagyon művészi vonósnyavalygás lesz, amit még egyszer ugyanúgy elő sem bírna adni. Szerintem a fő esélyes különben.
Ahogy elnézem most is inkább a filmeket jelölték, semmint a zenéket: Zimmert mondjuk még meg is értem, Williamset még nem hallottam, de őt is inkább a neve miatt valószínűleg, Desplat is volt már jobb formában, de hogy Burwell és Greenwood már megint mi az Isten nyilát keres itt?!! Mindkét kategóriából rohadtul hiányzik pl. a King Arthur, a filmzenéknél Giacchino idei teljesítménye közül valamelyiket simán lehetett volna jelölni. Talán az Oscar igazságosabb lesz, habár nincsenek illúzióim.
Albumok:
Dunkirk (Hans Zimmer)
Fantomszál (Jonny Greenwood)
Három óriásplakát Ebbing határában (Carter Burwell)
A Pentagon titkai (John Williams)
A víz érintése (Alexandre Desplat)
Betétdalok:
Coco („Remember Me”)
Ferdinánd („Home”)
A legnagyobb showman („This Is Me”)
Mudbound („Mighty River”)
The Star („The Star”)
Nem igazán bírom, amikor egy musical megpróbál behódolni a korszellemnek és trendinek akar látszani (ha csak nem Moulin Rouge-nak hívják az adott alkotást), mert nagyon kétesélyes, hogy kinek jön be. Nekem legnagyobb meglepetésemre bejött ez a dalokat gyanúsan inkább a rádiók slágerlistáinak íródott dalolászás, mert noha messze nem egy La La Land, azért sokszor elkezdett járni nekem is a lábam ezekre a valóban fülbemászó dalokra. 7/10
Már film alatt magával ragadott John Powell Ferdinand-ja, alig várom, hogy külön is hallhassam. Pedig semmi igazán rendkívüli nincs benne, csak a szokásos játékos és kreatív Powell-i minőség, vastagon átitatva spanyol hangulattal, de működik, ahogy a rendező Carlos Saldanha-val a korábbi közös munkáik is. 7-8/10 körül van már most.
Elküldve: 2017-12-23 21:04:50, 
