Bevallom őszintén, meghallgattam, tetszett, de nem emlékszem rá. Újra kellene hallgatni.
Pont most gondolkodtam, hogy mi volt az évben nagyon emlékezetes zene, mert a 2016-os listámat még csak most raktam össze. :D (Igen csúszásban voltam nem kicsit, majd leírom ide, ha gondoljátok), de idén bajban vagyok, mert vagy nem hallottam nagyon jó zenéket vagy nem emlékszem rájuk. :(
Ui. a Coco, Thor Ragnarök és a King Arthur még várat magára. Lehet ez a baj. :D
Ezt tudta valaki? :)
Most aztán megkaptam a Télapó ajándékát. Kecsegtetésként sem rossz, de remélem nem kerül lecserélés sorsára.
John Powell Ferdinand-ja hamarosan érkezik. Ennek kapcsán megnéztem, hogy a közeljövőben még mik lesznek a favoritomtól, és...
Lényeg a lényeg, hogy a Solo: A Star Wars Story filmzenei lehetősége az övé. Legalábbis már ő van kiírva az imdb stáblistáján.
Íme hát a legvárósabb 2018-as muzsika :)
Én anno a screenarchivestól sokat rendeltem, gondom nem volt vele, ám mostanában már csak a Varéséről, a La-La Landről és az Intradáról szoktam vadászni. És ennek elsősorban az az oka, hogy a Screenarchives gyakran iszonyatosan lassan küldte a csomagokat.
Anno a Buysoundtraxről is rendelgettem, ott egyszer volt olyan jellegű gubancom, hogy John Debney Scorpion King-jéből nem a Varése-féle korongot kaptam, hanem egy hivatalos promo albumot. De azzal jobban jártam, mert több zene van rajta. :))
Úgy tűnik, hogy a kétezer-tízes évek fénypontja az idei esztendő. Nálam legalábbis Michael Giacchino feltette az i-re a pontot azzal, amit a Coco-hoz komponált.
A mesének ugyan láttam az előzetesét, de kicsit sem fogott meg, viszont a kis unokaöcsi mégis ezt választotta ki, hogy legyen megnézve.
Sokaknak tetszett a Kubo, de nekem nem jött be, mint film. Az élet-halál jelenség elfogadásának kérdéskörét a kicsiknek túl sötéten mutatta be, a felnőtteknek meg szerintem nem elég markánsan. A Coco talán érzelgős, de jóval emberközelibb módon tálalja ugyanazt a témát. Egészen meglepett, holott a készítők előző munkája (Agymanók) okán akár számítani is lehetett volna rá, vagy akár elvárás is lehetett volna. A családtörténet zseniálisan volt kidolgozva. Egyszóval megkövetem magam.
Bár nagy szerepe van a zenének, hiszen a főszereplő fiú zenész akar lenni, de külön mégsem figyeltem rá a film közben, úgy lekötött a történet, komolyan, és ez jó pont, egészen szerves része volt a hangulatának.
Utólag meghallgattam külön az albumot, ami így sem rossz, de most talán nem tűnt volna fel, ha a betétdalok szét lettek volna rajta szórva a score közé, mivel a Remember Me dal szinte egymás után ennyi változatban meg feleslegesnek hat (pedig nem az). Mindenesetre Giacchino ezzel a szerzeményével újabb pluszt adott a repertoárjához, és újabb löketet az idei évnek (de voltaképpen nem is figyeltem, hogy lesz idén neki egy ilyen animációs muzsikája), amire pedig már nem számítottam, meg nem is volt igazán nagy szükség. Mégis sikerült :) [Ezt a hozzászólást újraszerkesztették: 2017-12-01 01:28:04]
Én évek óta tőlük rendelem a legtöbbet. És igazából nem volt semmilyen probléma vele, holott a biztosított küldést ki szoktam hagyni. Egy csomag volt, ami nem érkezett meg a harmincból (és ez is még akkor, amikor nem volt lehetőség erre a feláras garanciára). Illetve volt egy, amiben mást küldtek, de azt utána ingyen pótolták (pontosabban megtarthattam ingyen a téves lemezt, a pótküldeménynek pedig nem volt újabb postaköltsége).
A Titanicon agyalok, de remélem, hogy azért nem sokáig. Egyelőre úgy, mint kiadvány kíváncsibb vagyok rá. De lehet, hogy még a végén ez a filmzene lesz meg nekem a legtöbbféle kiadásban :)
Ha adhatok egy tippet én a screenarchives-t nem ajánlom. Nekem 5 rendelésből 2 csomagom nem jött meg. Sajnos idén ráálltak egy olyan nyomkövető számra ami UJ-vel kezdődik, amit a magyar posta nem lát sajnos, már leveleztem velük ezügyben. Nem vagyok nagyon megelégedve velük, ráadásul a biztosított küldés valami 44 dollár.... Ha meg a kiadótól rendelem akkor booklet meg lemezcsere is van simán, ingyen.... De persze lehet én vagyok szerencsétlen :D A Titanic 4lemezesről pedig annyi, hogy azért itt két lemezen van a compete score, szóval nem ugyanaz szerintem mint a régi négylemezes... a szalonzenék megmaradtak de az ír dalok vagy mik azok mentek a kukába szerencsére... és azért a 36 oldalas booklet lehet érdekes :D
Azért, mert a korábbi kiadásról lemaradtam.
Fel tudnám kutatni, de egyébként igazából nem szeretem a netes rendeléseket. Nem akarok mindenfelé regisztrálódni. Legszívesebben másra bíznám, de amikor mégis úgy döntöttem, hogy muszáj ezekhez jó oldalt találni valahol, akkor bukkantam rá a screenarchives-ra. És amíg ott rendelhető volt a Clouse Encounters, addig még halogattam. Náluk meg már nem kapható. A gyűjteményemben viszont megvan a helye. A mostani kiadásra meg így szerintem megérte várni.
A Titanic-ból viszont nemcsak az alap album van meg, hanem a korábbi 4 lemezes megjelenés is.
A Titanicon még gondolkodom, a korábbi 4 lemezes megvan, zeneileg ez már nem adna semmi pluszt, csupán a kiadványra lennék kíváncsi.
A harmadik típusú találkozások viszont egyértelmű rendelés. Az emlegetett Jerry Goldsmith albumon agyalok, az még mindig kapható, így várok vele, egyelőre van más is előjegyezve. Most hirtelen sok lett ez így...
Ne ajánljatok több zenét! Na! :D
[...]
Egyszóval jöhetnek a tartalmasan hosszúak :) Igaz, hogy a horrorirány nálam nem kifejezetten pálya.
A régi 45-50 perces kiadványokat és a filmzenei műfajhoz való kötődést emlegetve nekem két dolog jutott eszembe.
Az első lemezem a Back To The Future alap albuma volt. Kézhez vettem, örültem, fülhöz vettem, már nem annyira. Tudtam, hogy nem ezt akartam, de akkor még tracklistát nem böngésztem (talán nem is volt, nem tudom már). Kibékültem volna azzal is, hogy na jó, betétdalos kiadvány. De akkor már miért nem kapott rajta helyet éppen a Mr. Sandman?
A 45-50 perces kiadványokban az a furcsa, hogy mindig hiányolok róla valamit :) hiába is van meg az a kétségtelen előnye a bővített verziókhoz képest, hogy (ha tetszik a zene, bár nyilván ezért vettem) szinte egy percre sem zökkent ki, vagy untatja meg velem magát.
Való igaz, hogy dagályosak tudnak lenni a mai megjelenések, de a 70-80 perces középút nekem bejön, ha valóban tartalmas.
Viszont az milyen ritka már, hogy 15 körüli tételszámmal állítsanak össze egy-egy lemezt, melyre az utóbbi időkből Christopher Young két Monkey albuma kifogástalan és követendő példa lehetne.
Igaz, ha azzal a megoldással szabdalnának darabokra egy korongot, hogy a trackek szünet nélkül követik egymást, vagy nem tűnik fel a váltás, akkor már megintcsak nem zavar a dolog. John Powell Horton-ja ilyen.
Pont azt írta Attila, hogy szeretné olvasható hosszra lekurtítani a terjedelmet :) Egyébként közel sem olyan nagy gond a hossz túlgondolása. Én legalábbis jó párat nagy élvezettel, sok új érdekességgel és információval gazdagodva (amiknek máshol külön nem néznék utána) olvastam végig.
Nálam sokszor csupán az a "baj", ha valamire olyan nagyon szemléletesen van felhívva a figyelmem, akkor sokszor egy-egy tétel emlegetése kapcsán már hallgatok is bele az adott track-ekbe, merthát türelmetlen is tudok azért lenni :) Így meg akad olyan írás, amit megszakítva olvasok végig. Vagy épp elkezdem, abbahagyom, majd megy a zene, aztán következő nap hozzáolvasom a hátramaradt jellemzést.
[...]
[előzmény: (24943) Bíró Zsolt, 2017-11-28 22:30:01]
Igen, tényleg, Trevor Rabin egyértelműbb példa lett volna. Viszont nem részemről. Pontosabban értem, hogy mire van mondva ez a jelenség (Hans Zimmer is most csak úgy beugrott, de lehet, hogy korábban is te írtad, és ugyanúgy a The Rock kapcsán), azonban nálam ez valahogy úgy szokott kinézni, ha egy zene (meg úgy általában bármi más is) megtetszik, akkor az úgy is marad :) Persze azt nem mondom, hogy ne lennének kivételek.
A Ghost And Darkness albumból csak ezt ismertem meg, amihez a kritika is készült. Viszont értem, amit írsz. Nálam a Twister lett ilyen. Az új megjelenésnek köszönhetően Mark Mancina ezen korongja is végre felkerülhetett a gyűjteményes polcomra, viszont mégiscsak vadászni fogom a korábbi score kiadást, az valahogy jobban hozzám nőtt.
[előzmény: (24944) Bíró Zsolt, 2017-11-28 22:54:11]
Az értékelésekről. Én újrahallgatom mindig a régieket, úgy pontozok. A The Rock hangzása például ma már nekem elég borzasztó, szerintem többet nem is fogom meghallgatni (a legtöbb Trevor Rabin is ilyen), viszont attól még alapmű, egyik első filmzeném volt. Úgy másolták át nekem CD-re a kilencvenes évek elején-közepén a Solaris lemezboltban, fénymásoltattam hozzá szép színes borítót is. :) Aztán meglett eredetiben, de végül elpasszoltam, mert sosem hallgattam már. Szóval a poros hangzása ellenére azért megadtam a tíz pontot a kritikánál. A maga korában egy igen ütős darab volt, és ezt is belevettem a tíz pontba. Több CD-t amúgy már én sem fogok eladni, mert ami most van, az már a sok-sok éve teljesen megszűrt kollekció, nem igényel további szűrést. :)
A Ghost & Darknessről én írtam anno egy tízpontosat - csak maga az írás volt ötpontos :) , szóval az ilyen írásaink időnként lecserélődnek (felkészül több más gyengusz írás is, a nagyon régieket eléggé rühelljük, de hát élesben tanultunk publikálni), és akkor újrahallgatom a zenét is. Most is ez történt, és ugyan a szimpla albumra továbbra is megadtam volna a tíz pontot, kétórányi album nekem mindenből rohadt fárasztó (talán csak a Dark Cityből élveztem a kétórás complete-et). A G&D-nél ráadásul az új kiadás eddig ismeretlen része nekem a korábbihoz képest olyan volt, mint valami nagyon furcsa, de azért elég igényes demó, szóval így lett kilenc a dupla album pontszáma, hogy a régi tíz, az új meg úgy hét.
nálam a zenehallgatás szinte alapvetés, én például szinte pánikrohamot kapok, ha útközben valahol elhagyom a fülhallgatómat, és ezért "kénytelen" vagyok úgy utazni, hogy közben a közlekedési atmoszférát hallgatom. volt már rá példa, hogy minden irányt félredobva előbb mediamarktba mentem egy akármilyen fülesért, és csak utána jött a többi. épp ezért nagyon sok zenét hallgatok, de abszolút élethelyzet válogatja, hogy mikor mit. ez lehet a magyarázata, hogy az elmúlt években többször is hosszabb időre eltávolodtam a műfajtól, leginkább azért, mert semmilyen műben nem találtam meg a számításomat. azt hiszem tavaly "tértem vissza" úgy igazán, annak köszönhetően, hogy tényleg lelkiismeretesen szinte minden megjelent és elérhető albumba legalább három tétel erejéig belehallgattam. a spotify pedig egészen új dimenziókat nyitott, bár ennek elsősorban a könnyűzenei vonatkozásában látom az igazi erejét.
ami a cdvásárlásokat illeti: augusztusban nem volt kérdés a duplalemezes waterworld, de új lemezek tekintetében ez lett így az eddigi legdrágább vásárlásom (ha a spec dobozokat, mint pl a friday the 13th, nem számoljuk), mert forintosítva kicsivel több mint 12ezer lett a vége. tekintve, hogy ez a mű tehet igazán arról, hogy a műfaj szerelmese lettem, ez - mondjuk azt - muszáj volt. és a mai napig elöl van az a szintén olyan 800 lemez körüli gyűjtemény, mert számomra még mindig megvan a romantikája egy cd polcról leemelésének, lejátszóba helyezésének, gomb megnyomásának. (még akkor is, ha ezt munka szintjén naponta többször elvégzem egyébként is.)
eladni már nem adok el szinte semmit, de nem azért, mert nincs mondjuk egy ötven darab olyan lemez, amit gyanúsan soha nem fogok meghallgatni. egyszerűen nyűg lett ebayezni. hiába köztudott már évek óta, mekkorát ugrottak a postaköltségek, nekem rendre fillérszemű vásárlóim akadtak, "köszönhetően" annak, hogy a rendszerben hiába budapest, magyarország van bejelölve, mint eladási helyszín, az ebay úgy kezeli, mint ha amerikából adnám fel, és van egy maximalizált postaköltség összeg, ami fölé nem mehetek (legalábbis pár éve még így volt). és hiába írtam bele nagybetűkkel a címbe, hogy "olvasd el a leírást", a leírásban pedig nagybetűkkel, hogy "várd meg a végszámlát, mert nem 3 dollár lesz a postaköltség, annyiért ugyanis egy postagalamb se röppen fel budáig se", tízből nyolcnál komoly utómunkát igényelt, mire pontosítottuk a rendelést. aztán volt olyan, hogy miután kifizette, én egy atomtengeralattjáróba becsomagolva elküldtem, majd különösebb egyéb kommunikáció nélkül megírta pár nappal később, hogy megjött, de karcos, és bocs, de ezért muszáj lesz negatívot adni. mire lebokszoltam vele, hogy vagy fotózza le a karcot, vagy küldje vissza a lemezt, és visszafizetek mindent (előbbire hajlandó volt, egy pici karc látszódott a hasznos anyagon kívüli területen), és mire az ebaynél végigzongoráztam, hogy magyar eladóként az amerikai piacon egyetlen negatív feedback gyakorlatilag végleg elvágja a lehetőségeimet, hát lett pár ősz hajszálam. úgyhogy egy ideje már nem vállalkozom ilyen értelmetlen csatákra. magyarországon meg nem létezik használtlemez-piac, tehát ha véletlenül valami zenét bebuknék (ami kizárt, amióta mindent meg lehet hallgatni napokkal a megjelenése után), az már rám rohadna.
ami a dupla-, triplalemezes és egyéb spec kiadványokat illeti: hetek óta izzadok a wallfisch-féle IT írásomon, leginkább azért, hogy egy értelmes olvasható hosszra lekurtítsam, pedig ha hű akarnék lenni az albumhoz, már rég átküldtem volna lektorálásra. de nem szeretném, mert ha ahhoz volt energiám, hogy a zene számtalan végighallgatása után meg tudjam mondani pontosan, mit és honnan, hogyan kellett volna az összeállításból kihagyni ahhoz, hogy egy igazán erős 45-50 perc körüli játékidővel egyértelmű legyen, melyik az idei év legjobb horrorzenéje, akkor ahhoz se ártana energia, hogy mindezen gondolatokat is rendesen kiszelektáljam.
én nagyon ritkán tudom élvezni ezeket a teljes hosszában megjelent műveket. miközben számos esetben teljesen indokolt, hogy legyen egy bővített kiadás (hirtelen goldsmith cassandra crossingja jut eszembe, ami egy szerencsétlen mono változat után kapott másfél lemeznyi igen jó remastert, de említhetném beltrami hellboyát is, ami szintén egy hiánypótló kiadvány lett), sokszor az az érzésem, hogy ennyi alkalmazott programzenére egyszerűen nem vagyok kíváncsi. ma már szinte alapkövetelmény, hogy nem lehet csend egy film alatt, de hát ennyiszer kétórányi aláfestést egyszerűen nem bír az ember, és az osztinátóktól már néha úgy felpüffedek, mint a főzővízben felejtett orsótészta. és milyen ironikus, hogy a kétezres évek elején agyonszidott varése-kiadványokat sírom néha vissza, mert annyira kíváncsi lennék egy 70-80 perces album kétharmadra vagy felére ritkítására (lásd/halld tyler mummyját).
visszatérve a vásárlásokra: hagyományos lemezt a legritkább esetben veszek, mert arra tényleg tökéletes a spotify. egy akármilyen limitált lemez minimum 20 dollár, az egy lemezre jutó postaköltség minimum 7 (mert egy lemezt egyszerre sosem rendelünk, alapszabály), az nagyjából 7000 forint (duplalemezes változatoknál lehet másfélszeres szorzóval számolni). ezt - ha azt veszem alapul, év közben hányszor rakok össze csomagot az egyes kiadók oldalán egészen a checkoutig - havi szinten 3-4 lemez tekintetében bőven el lehetne sütni. és nagy kérdés, hogy egy évben megér-e nekem közel 300ezer forintot harmincegynéhány lemez vásárlása.
Akkor itt vagyok neked én az élő példa :) Nekem megvan az Intradás dupla Ragadozókból és én szinte alig bírom végighallgatni annyira unom azt a zenét, valahogy semmilyen érzelmet nem tud kiváltani belőlem...
A La-La Landos megjelenések bejelentését pedig élőben követtem péntek reggel, fel is kellett mosni utána :D
Hamarosan rendelhető a La-La Land kiadótól John Williams Close Encounters Of The Third Kind szerzeménye 2 lemezes változatban. De lesz még a Titanicnak is újabb 4 lemezes, 20 éves jubileumi megjelenése ugyancsak tőlük.
Visszatérve Jerry Goldsmith-re. Tegnap néztem meg a Ragadozókat (The Ghost And The Darkness). Ha James Newton Howard az a szerző, akinek a legkevesebb filmjét láttam az ismert zenéihez viszonyítva, akkor Jerry Goldsmith ennek éppen a fordítottja. Nem igazán ismerem a zenéit, csak azokat, amiknek a filmjeit is láttam, és valahogy kevés filmjét láttam. A VHS korszakban én még a Ramboról is lemaradtam. Talán csak a Szörnyecskék és a Vérbeli hajsza jutott el hozzám. Ezt persze ellenpontozta pár éve, amikor itt tőletek kaptam ajánlásokat a szerzőtől, és ismerhettem meg tőle olyanokat is, amiket nemcsak, hogy illett pótolni, de meg is érte még akkor is, ha néhány esetben magukhoz a filmekhez (pl: Poltergeist) nem volt kedvem nekiülni. A gyűjteményem Jerry Goldsmith szekciója emiatt nevezhető gyérnek, viszont részemről tudatos, így nem is válnék meg tőlük, holott a filmek nélkül szerencsésen megismerve még így is került bele két kiadvány (Masada; Link -ez utóbbi nálam simán csak a Gremlins 2,5-)
Azonban a most említett film, melynek muzsikájához a napokban készült kritika, ezidáig teljesen elkerülte megnézendő filmes listámat. Nem hallottam még a történetről sem. Elsőként a zenéjét hallgattam meg, és egészen világossá vált, miként is lehet egy albumra 100%-os értékelésként gondolni, hiszen annyira részletgazdag, kidolgozott, hogy kicsit sem lehet ráunni. A téma-ismétlések közepette folyamatosan újabb és újabb variációk bukkannak fel, az ilyen megoldásokat nem lehet nem szeretni.
A Prepare For Battle tétel zseniális, kedvencem lett minden változatban :)
www.youtube.com/watch?v=o6Qp_p-AUJU www.youtube.com/watch?v=muzQvtyVrJg A filmet nézve meg, főleg az elején olyan klassz Jurassic Park-ba érkezős hangulatot tudtak teremteni, pláne azzal a párbeszéddel, amit írtak hozzá, egészen valósnak lehetett érezni.
A Moon kritikát még nem olvastam, viszont valahogy pont ennek a kapcsán jutott eszembe megkérdezni, hogy egy korábbi zene hangjegyes értékelése miként zajlik? Mert ugye vannak zenék, amikről írják sokan, hogy régen jobban tetszett, korábban így és így tekintettek rá, mára már megfakult, vagy elavult (többnyire Hans Zimmer 90-es évekbeli megoldásait sorolják ide). Tehát az értékelés az akkori, első hallgatást tükrözi inkább, vagy pedig azt, amikor kikerül a kritika? A hangjegyek tartalmazzák az idők során kialakult alul/felülértékelődést (ilyesformán aktualitást nyerve), vagy pedig kikerül a kritika és a visszaemlékezésekre hagyatkoztok?
Amik tetszenek, azokat igyekszem beszerezni én is, de eléggé hektikus a vásárlásom, nincs már benne olyan rendszer, mint régen :))) Vagyis van: én is igyekszem lesni az akciókat. :))))
Otthon inkább cd-n szeretem hallgatni azokat a zenéket, amik megvannak, hiába érhetőek el spotify-on is. A CD-nek van egy hangulata, körítése: odalépek a lemezekhez, kiválasztom, berakom a lejátszóba, elindítom. A kocsiban viszont mp3 megy és az újdonságokat spotifyon hallgatom, ami eléggé naprakész a frissebb zenékkel - persze a limitált kiadványok már nem minden esetben vannak fent rajta.
Elküldve: 2017-12-06 20:10:01, 
