Fogadunk, hogy nem? :)
Azért jelentem ki bátran, hogy nem fog változni a véleményem, mert nem ismeretlenek számomra az ilyen filmek, és az ehhez készült zenék nem hoznak különösen lázba. Film alatt lehet hogy jó, de ilyen stílusú zenéket nem szoktam hallgatni önmagában. Biztos, hogy nem lesz kiemelkedő nekem az éves felhozatalból.
Azért nem érted, mert még nem láttad a filmet :) Ha lehet akkor mindenféle prekoncepció nélkül ülj be rá és ha esetleg mégis azt mondanád egy gyenge pillanatban, hogy az év zenéje, akkor ne küzdj ellene ha lehet :) Azért egy film baromi sokat hozzá tud tenni a filmzenéhez, főleg egy musical esetében... Új értelmet nyernek a dallamok vagy mit tudom én érted...
Guszta :) De hát ettől a palitól asszem ez se meglepetés, néha olyan faszságokat tud összeírni, hogy csak kamillázok... Pedig elvileg szereti Hornert, nem tudom...
Jó kis összefoglaló, én február-márciusban (vagy lehet még később) fogok összesíteni.
Ezt a La La Land "őrületet" én sem értem :) Nem rossz zene, vannak benne számomra megnyerő részletek, de nálam az ilyen jellegű zenék nem hoznak akkora lázba, mint néhányotokat. Még nem láttam a filmet, de mindenképpen megfogom nézni, bár abban 100 %-ig biztos vagyok, hogy nem fog változni a véleményem a zenéről azután sem.
Látom, sokaknak egészen jól indult a 2017-es év a La La Land kapcsán (aminek a témájában most úgy tűnik, hogy nagyon nem vagyok jártas, mert fogalmam sincs, hogy honnan lett ez így felkapva, a hírverését sem hallottam, a témáját sem, a műfaját sem, csak így most utólag a reakciók kapcsán, viszont még így is ködös, hogy most mit is jelent ez, de nem azért mert ne néznék musicaleket), míg én a hasonló nevű kiadótól várom a nagy évkezdést... Már, ami a Twister-t illeti :)
Előtte azonban le kellene zárni a több év után először adódott kivételesen lezárhatatlan esztendőt, 2016-ot, persze jó értelemben.
Év elején itt fórumon szóba lettek hozva a western filmzenék, amik kapcsán akkor ez így eszembe se jutott, de pont ehhez a műfajhoz kaptuk meg James Horner utolsó, bár másik szerző által kiegészített munkáját a tavalyi felhozatalban. Engem nem különösebben győzött meg, de pl. a film sem volt annyira western, mint inkább akció-dráma keverék, ellenben nem vágtathattam el mellette megemlítés nélkül, még akkor sem, ha számomra kiemelésre méltóbb az általam 2016-hoz köthető filmhez szerzett 2015-ös muzsikája, a Wolf Totem.
I. Animációs mesék aláfestései:
6. A hamarosan minden évben több kategóriában is hellyel-közzel minőségi teljesítménnyel jelentkező szerzőtől, Michael Giacchino-tól kaptuk meg a jókora (és ezért most külön kategóriaként emlegetett) animációs adagunk első remek képviselőjét, a Zootopia-t.
5. Hans Zimmer-ről szuperlatívuszokban kellene beszélni 2016-os jelentkezései kapcsán, nekem azonban (bár több kategóriában felbukkan) egyik sem győzött meg annyira, mint az újításmentes, de végülis nem élvezhetetlen Kung Fu Panda harmadik felvonása. Az ehhez a meséhez született hangulati aláfestés már a kezdetektől fogva tetszik, így azért ez is viszonylag előkelő helyre került a listámon. De, hogy csak ennyire teljen a szerzőjétől, az nála összességében épp elég negatívum (hozzáteszem, elképzelhető, hogy bennem van a hiba, mert a nagy többség ellenkező véleményen van tavalyi produkcióiról, de erre majd a későbbi kategóriáknál térek vissza)
5.a. A folytatás muzsikák terén Thomas Newman egy fokkal kidolgozottabb aláfestést alkotott, ami a tengermélyi halak kalandjait illeti, hiszen az első rész stílusjegyeinek megőrzése mellett tud újat mutatni az igencsak sajátos stílusjegyein belül (ez a képesség számomra még Alexandre Desplat esetében van ennyire szembetűnő).
5.b. A John Powell miatt annyira kedvelt Jégkorszak stafétáját pedig John Debney vitte tovább amolyan modern köntösbe öltöztetett Tom And Jerry muzsikát komponálva. Sok újat nem ad a szériához, de legalább egy-két helyen hiánypótlásul szolgál Powell éves távol maradásának(*) feledtetéséül.
4. Ugyan Alexandre Desplat kiválasztásán kissé értetlenkedve, de álljon itt példaként (eme első tagmondat előítéletességének cáfolataként) a The Secret Life of Pets. Igaz, a film nekem túlzottan kapkodós és gyors volt, a zenei anyagában különállóként ugyanez viszont nem zavart (mert vidám, úri eleganciával párosul), sőt már hiányzott is, pláne a szerző repertoárjából.
3. Még mindig az állatmeséknél maradva Heitor Pereira mérges madarait sorolnám a dobogó aljára. Desplat kis kedvenceivel ugyan össze csaphatnának a szárnyasokkal ezért a pozícióért, ám a szerzőjük már úgyis sokszor került nem csak nálam, hanem sokaknál előkelő helyre, míg Pereira esetében (nem szép ilyet mondani, de) talán ez marad az egyetlen, amiben valódi tehetségét bizonyítja, s nem csak pedzegeti. A főtéma olyan szépen, sokszor és sokféle változatossággal jelentkezik, amit mostanában többen is hiányolni szoktak a mai aláfestésekből. Néha zajos ugyan, de még így is kiváló teljesítmény abból a szempontból, hogy beazonosítható, visszaidézhető, csiripelhető :)
2. Igazából jó az, ha egy nevesebb sorsot érdemlő szerzőtől ritkán hallunk új alkotást, mivel így szinte előre tudni lehet, hogy jó muzsikát fog letenni az asztalra. A "gond" akkor van, ha a szerzeményről lerí, hogy bizony akkor is bőven megállná a helyét, ha komponistája gyakrabban lebegtetné kottáit a közönsége előtt. Így Dario Marianelli Kubo-ja mindenképpen a dobogó csúcsára... kellett volna, hogy kerüljün...
1. ... ha év végén le nem tessékelte volna onnan Mark Mancina Moana albuma. Túlságosan betétdal vezérelt az egész, és ebből a szempontból van annyira tömény, hogy nem is igazán jó egészben hallgatni, mégis bárhova rakva a tűt, amit hallok, tetszik, ráadásul olyan szépen kidolgozott, kerek, egész, egységes track-ek vannak rajta, amik önmagukatért beszélnek.
+1: Külön nem lett hallgatva a Sing!, viszont jó volt még tavalyi élményként letudni moziban. Korábban nekem a Lorax betétdalai jöttek be kifejezetten, ami az animációs kínálatot illeti. És jelen esetben is elég klassz repertoárral rendelkezik a mese, sőt a Shrek II. filmvégi, betétdallal megtámogatott akciójelenetének hangulatossága most először köszön vissza ugyanolyan elementáris erővel, mint akkor, ilyet azóta nem láttam, most pedig már csak ezért megérte beülni rá. A score felől viszont nem igazán tudom megközelíteni ezt a mesét, nem is igen emlékszem rá.
II. Filmek filmzenéi :)
Hans Zimmer összességében tekintett éves tevékenységének negatív megítélése mellett (miszerint csak a Kung Fu Panda III. sikeredett) meg kell jegyeznem, hogy egyrészt az Inferno túl nagy elvárásba ütközött (bár anélkül sem fényeskedett valami jól, annyira semmilyen), másrészt a többit nem hallgattam se film nélkül, se filmmel, még a Batman v Superman-t sem (így a hiba bennem is keresendő).
És ha már így kezdek belejönni a negatívumok sorolásába, akkor gyors le is tudom inkább őket itt az elején, mert annyira azért nincs sok, meg aztán minden jó, ha a vége jó, a tavalyi esztendő vége pedig igencsak az volt :)
Nos, ami még nem vonzott be:
The Legend of Tarzan (Rupert Gregson-Williams)
Warcraft (Ramin Djawadi)
Independence Day - Resurgence (Thomas Wander és Harald Kloser)
Jason Bourne (Nem egyedül követte el a sorozat állandó komponistája ezt az egysíkúra sikeredett művet, s ennek kapcsán kezdem azt mondani John Powell felhozatalára, hogy ez így már nem is igazán nevezhető munkásságnak. (*) Oké, ő is ember, aki inkább foglalkozik magával, hisz nem azért él ő sem, hogy az én igényeimnek eleget tegyen, de ilyen tehetség mellett szomorú ezt látni, és pl. a közel-távoli jövöben is csupán két muzsikára van kilátás.)
10. Rogue One (Michael Giacchino)
Az év egyik legjobb tétele ezen az albumon van, s ha csak ebből a szemszögből nézem, már azt mondom, hogy jobban sikerült, mint a Jurassic World. Ez persze nem mérce, lehetett volna sokkal jobb is, bár ami hallható, az nem rossz, de kevésnek bizonyul. A nosztalgikus felcsendülések viszont egész korrekt módon vannak alkalmazva (sőt, igazából az egészen jobban érezni Williams hatását, mint magát Giacchino stílusát). Nagyjából ez az erőssége, de ez van is annyira mérvadó, hogy helyet találjon magának a listámban.
9. The BFG (John Williams)
Az E.T. és Harry Potter keverékének szolíd kivitelezése, ami inkább az utóbbi mesevilágnak a kiegészítése lehetne. Nincs benne csúcspont, és a kalandosság hiányzik belőle, így viszontszépen, végletmentesen ellavíroznak a dallamok a zenekaron. John Williams rajongóként is csak erre a helyre tudtam besorolni, viszont ha össze lenne gyúrva a Tintin-nel, akkor a kettő együtt nagyjából kiadhatná maximális elismerésemet.
8. Miss Peregrine's Home for Peculiar Children (Mike Higham és Matthew Margeson)
Nem tudom, hogy Danny Elfman miért maradt távol Tim Burton filmjétől, mivel egy-két helyen még így nélküle is azt érezni, hogy a stílusát meg akarták idézni. Viszont a két zeneszerző nélküle is elbírt a rendező igényeivel (bár hozzá kell tennem, hogy nekem nagyon nem tetszett ez a film, s nem tudom, hogy ők miként kezeltek és miféle igényeket, elvárásokat).
7. Star Trek Beyond (Michael Giacchino)
Az előző részektől kissé elmarad, de talán csak az előzetes elképzelések, elvárások miatt, hiszen a korábbiakat még viszonylag újként tudtam kezelni. Viszont a játékzenéktől felkapaszkodott zeneszerzőnk mégis ebbe a szériába ásta bele magát legjobban, és továbbra is elég szembetűnő, hogy sikeresen magáénak is tudhatja. Végülis a kalandozások szellemiségét most jobban kifejtette, mint korábban.
6. The Jungle Book (John Debney)
Sok értelmét nem látom annak, hogy élő szereplőkkel is teljesen ugyanazt lássuk, amit rajzolt változatban (pl. Hamupipőke, vagy nemsokára Szépség és a Szörnyeteg). Ennek okán a filmek zenéi szintén át-átvehetnek/vesznek a korábbi alkotásokból motívumokat, viszont pl. jelen esetben is ez olyan szépen, észrevehetetlenül simul bele az egészbe, hogy mindenképpen saját lábakon álló műről beszélhetünk. És a hasonlatnál maradva itt most a saját lábak elég izmosak :)
5. Pete's Dragon (Daniel Hart)
Röviden jellemezve nemcsak a meglepetés ereje van ebben a műben, hanem minden, ami hiányzik a The BFG-ből. És ez a filmek összehasonlítására is vonatkozik. Így kell a mai kornak eladni a 80-as évek stílusának erősségeit.
4. Doktor Strange (Michael Giacchino)
Év közben volt szó arról, hogy a szuperhősfilmek zenei témái milyen tényezők okán lehetnek annyira felidézhetetlenek, holott ikonikus szerepekhez ikonikus aláfestés dukál. Errefel itt van a furcsa doki, aki olyan mint anno Sherlock Holmes. Első hallásra értetlenül állunk előtte, hisz adott a lehetőség a fütty-témához, errefel úgy van átcsavarva az egész elgondolás, hogy ezzel pontosan beilleszkedjen a fentebb megjegyzett hibába. Azonban, ha ezen túltesszük magunkat, akkor azért elég egyértelműen hallható a dinamikus kísérletezés minden pozitívuma.
3. Eddie the Eagle (Matthew Margeson)
Amíg a Pete's Dragon filmileg telitalálattal, ám zeneileg csak felszínesen közelítette meg a 80-as éveket (bár szerintem helyesen nem is volt szándékában), addig a csetlő-botló síugró igaz története ezt maximálisan kihozta a talpalávaló felelősétől. A késői 80-as, de inkább 90-es évek eleji zeneszerzés jegyében íródott kottáról senki nem mondaná meg, hogy nem akkorról való, csak épp el lett feledve, bár még így is ad az egészhez csipetnyi plusz löketet.
2. Ghostbusters (Theodore Shapiro)
Nagy dolog lett itt véghez víve. Meg lett velem szerettetve az eredeti film betétdalának dallama :) Sőt, ez hiányozna is, ha itt-ott nem lenne belekeverve, azonban nem csupán ebből kifolyólag volt az egyik legtöbbet hallgatott korong. Szerintem élvezetes kis darab, ami engem rá tudott venni a franchise normális megismerésére... S azt követően, hogy nyugtáztam, hogy egyik sem tetszik :) megvontam a vállam, s hallgattam újra, mert a zenét szerencsére nem húzta maga után.
1. Fantastic Beasts and Where to Find Them (James Newton Howard)
A muzsika, amiben el lehet veszni, aminek az ereje a részleteiben rejlik. Ez persze negatívum is lehetne, viszont az a helyzet, hogy nem a szerzője veszett el a részletekben, hanem én, mint hallgató. Rengeteg pillanat van egy-egy tételen belül, amiknek köszönhetően nem is kedvenc track-ekről kezdek el beszélni, hanem kedvenc albumról, s ami egyúttal azt is eredményezi, hogy nem a számokat tekergetem vissza, hanem már azok egyes részleteit. Ez a filmzene ráadásul hosszú évekig szerintem hivatkozási alap lesz.
III. Még megemlítendők, melyek jó szolgái a látottaknak (s mint ilyen kategória, nem is annyira a zenék sorrendjét, mint inkább a filmekét jelzik):
5. The Shallows (Marco Beltrami)
Én nem tudtam film nélkül külön meghallgatni, nem jártam utána, de lehet, hogy nem is jelent meg, így ebbe a kategóriába került, mert a cselekményt azért kellően alátámasztja.
4. The Finest Hours (Carter Burwell)
Egy sikeres mentőexpedícióhoz rengeteg megpróbáltatáson kell keresztülmennie nemcsak a vihar lovagjainak, hanem az őket odahaza váróknak egyaránt. És ezt a két világot (de tulajdonképpen hármat, hisz ott vannak még a megmentésre várakozók) szépen lefedi az aláfestés, de nem csapongó és nem is hivalkodó módon.
3. Sully (Clint Eastwood)
Újabb csendes, higgadt, kimért alkotás a vadnyugat egykori párbajhősétől. Bár nem egy zuhanás képei lebegnek előttünk hallgatása közben, bár nem is ez a lényeg, hanem a véghez vitt manőver körül kialakult vizsgálati viták összessége, s jelen esetben a főpilóta merengő hangulata.
2. Money Monster (Dominic Lewis)
A kétezres évek végétől kiegészítő muzsikusként (pl. HTTYD) tevékenykedő komponista saját műve. Van még hova fejlődni, de az irány egész jó, bár itt azért a filmtéma is mutatta a biztos utat.
1. Race (Rachel Portman)
A cselekményből adódóan a heroikusság mellett fenyegetettséget sugalló szerzemény. És e kettősség a szokásos, de mégis remek egyveleggel lett megoldva. Hallottunk már ehhez hasonlókat főként ugyanígy, megtörtént eseteket feldolgozó sportfilmeknek köszönhetően, ám kicsit se hat elcsépeltnek.
IV. Tökéletes track-ek:
10. Hans Zimmer - Jaded; The Battle of Legends (Kung Fu Panda III.)
9. Alexandre Desplat - Hijack! (The Secret Life of Pets)
8. Mike Higham és Matthew Margeson - A Place Like This; The Augusta (Miss Peregrine)
7. Theodore Shapiro - Balloon Parade; Behemoth (Ghostbusters)
6. Matthew Margeson - Eddie the Eagle; Eddie Jumps the 90M (Eddie the Eagle)
5. Mark Mancina - Kakamora (Moana)
4. James Newton Howard - The Demiguise and The Occamy; Tina Takes Newt In / Macusa Headquarters; A Close Friend; The Obscurus / Rooftop Chase; meddig soroljam? :D (Fantastic Beasts)
3. Michael Giacchino - Rogue One (Rogue One)
2. Philter - The Escape (The Campfire Tales)
1. Mark Mancina - You're Welcome Instrumental (Moana)
V. Betétdalok:
5. Taron Egerton - I'm Still Standing (Sing!)
4. Shanghai Roxi Musical Studio Choirs - Kung Fu Fighting Celebration Time (Kung Fu Panda III.)
3. Hudson Thames - Drive It Like You Stole It (Sing Street)
2. Lindsey Stirling - Something Wild (Pete's Dragon)
1. Dwayne Johnson - You're Welcome (Moana)
VI. Az év megjelenése:
The John Williams Jurassic Park Collection
VII. 2016-hoz köthető megismerések:
3. A Mr. Nobody filmként nagy hatással volt rám, igaz, pár helyen átcsapott a nem szeretem féle művészfilmes megvalósításba, de többnyire még így is követhető volt az első nézés ellenére. Olyan volt mintha a Pillangóhatást néztem volna barátságosabb műfaj keretein belül a téma filozófiai megközelítésében. Az életösszefoglaló történések zenei súlyát pedig remekül találta el Pierre van Dormael a minimalista hangszerelés ellenére, vagy talán pont annak köszönhetően. Így ez szintén megragadt bennem. Minden egyes tétel mintha egy egész élet lenne. Különös és elgondolkodtató (mint minden választás súlya).
2. Christopher Young munkásság:
Ő az a szerző, akinek még az előző kategóriába is be kellett volna kerülnie a Monkey King II.-vel, ám nekem a 2014-es elődje jobban tetszett. Ez persze így nem kifogás, viszont hozzáteszem, hogy ebben a kategóriában nagyobb szó a szereplés, mivel így CY bekerülhetett a kedvenceim közé :) Ismertem tőle korábban is albumokat, van is, aminek már a beszerzése előtt bérelt helye volt a polcomon (The Core), de valahogy ezidáig periférián kívülre estek az aláfestései. S nem kifejezetten azért, mert jobbára horrormuzsikákat szállít (amiket filmként nem is nézek), hiszen az akció és drámai vonulatának nagy hányadát, mint kiderüt, film alatt hallottam ugyan, de külön nem kerestem, hanem mert egész egyszerűen így jött ki. Ezt azonban a továbbiakban nem hagyhatom :) és kösz a tippeket!
1. Daniel Pemberton művek:
Ha azt veszem, hogy már elég régóta bevonom az évértékelésbe a korábbi szerzemények év közbeni megismerését, és így igazából azt lehetne hinni, hogy most már aztán be van tömve minden lyuk, minden vakfolt, akkor azért nem semmi, hogy még mindig lehet visszamenőlegesen találni olyan egyedi hangzású, felismerhető, élvezhető, kreatív zenéket (és ezen a többes számon van a hangsúly, mert nem csak egy korong lett megismerve, hanem több is szolgáltatja ezen megítélés alapját), mint amiket Daniel Pemberton alkot. Persze, nem nyúlik vissza annyira régre, amiket hallottam tőle, de akkor is, innentől kezdve érdemes lesz rá odafigyelni a jövőben, s nemcsak a múltjára összpontosítani. Mindesetre a Desperate Romantics és a Dirk Gently továbbra is gyakori hallgatnivaló marad. Ezt a tippet is köszönöm! :)
VIII. Koncertek:
2. Hans Zimmer Live On Tour
Itt bukik ki leginkább az, hogy szembe menve az árral Hans Zimmer produkcióival nem voltam megelégedve 2016-ban. Azt tudtam, hogy fel lesz turbózva a repertoárja minden darabja, de a videókat tekintve valahogy letisztultabb hangzásra számítottam. "Rock-koncert" ide vagy oda, ez így nekem zajos volt. Kíváncsi lennék pontosan ugyanerre az előadásra mondjuk a Müpában. Talán gyökeresen változtatná meg az értékelésemet. Egyszóval nem hiszem, hogy az átdolgozott tételek miatt lett volna ennyire kivehetetlen sok dallam, mint inkább a csarnok akusztikátlanságából adódóan. Kár érte. De azért, na, még így is megérte :) és még így is az év filmzenei eseményének lehet nevezni.
1. Bud Spencer Emlékkoncert
A kétség kívül félresikerült reklámmal és/vagy félresikerült időben tartott Guido és Maurizio de Angelis előadás egyáltalán nem sikerült félre. Élvezetes volt, ám teljes mértékben figyelmen kívül kellene valahogy hagyni a mottóját, ami persze annyira nehéz, vagy talán lehetetlen, hisz már eleve a plakátokkal hivatalosan is ez volt sugallva. Annyi biztos, hogy a stadion sokkal inkább való könnyűzenei előadásokhoz, mint szimfonikus darabok helyszíneként.
Amit nem említettem meg, az vagy nem került sorra (pl. John Ottman új X-menje), vagy nem fogott meg, de nem is került a rosszak közé (pl. Thomas Newman - Passengers)
Remélem, hogy lesz még ilyen, ehhez hasonlóan tartalmas filmzenei év a jövőben is :)
Valami bizarr fétis eredményeként meghallgattam az Underworld - Blood Wars zenéjét. Direkt játékhoz tettem be aláfestésnek. Semmi érdemleges. Totál felejthető. Mintha meg se hallgatta volna az ember. Egy szám nagyon jó benne, de az is olyan rövid, hogy mire észbe kaptam, hogy ez jó, már vége is volt.
Jön valaki HP koncertre? Úgy tűnik most már csak a világvége állíthat meg engem :D Végre összejöhet az első koncertélményem, a jegyet már megvettem, csak át kell még vennem. Annak is nagyon örülök, hogy olyan lesz a zenekar felállása, mint az eredetiben. Lesz kórus is szerencsére, mint az kiderült.
A La La Landről nekem is A némafilmes ugrott be elsőre. Csak pont fordítva látom. Nálam utóbbi zseniális, a La La Land pedig szimplán jó. Nekem az a valami plusz hiányzik, hogy beérje az Artist.
Párszor végighallgattam. Nekem is nagyon tetszett. Eléggé fajsúlyos a film is, de a zene tökéletesen illik hozzá. Nem tudom, hogy találta meg a szerző az alaphangulatot, de hát ez a munkája végül is. Kicsikét ért hozzá. A borító a film megtekintése után még jobban üt.
Én nagyon örülök, hogy tarolt a Golden Globe-on. Végre egy film, ami saját maga nagyszerűségével vívja ki az elismeréseket. A színészei is baromi tehetségesek, pályájuk legjobb szakaszában vannak. Meg a rendező is egy szimpatikus fiatal művész - asszem 32 körül van - akinek az ujjában van a filmkészítés. Teljesen rendben van, hogy új tehetségek szekerét is tolják. Végre nem az van, hogy azért van ott a jelöltek között, mert neve van, meg ő az aki, hanem azért, mert csinált egy olyan filmet, amitől egy csomó ember boldogabb lett/felvillanyozódott/bepisilt, mióta látta.
És itt jön be az, hogy mi van, amikor az ember tényleg minőségi produkciót lát. Mivel ez a musical úgy tudott mai lenni, hogy közben tiszteletben tartja a régi elődöket. Ez pedig nagyon példás hozzáállás. A falat kapartam 4 éve, amikor hasonló indíttatásból - egy régi dolgot felélesztve - A némafilmes ugyanígy végignyerte a világot. Csak az volt a baj, hogy az semmit nem mondott a jelenről. Olyan mintha 90 évvel ezelőtt készült volna. Ha lenne egy időgépen visszavinném ezt a filmet, senkinek nem mondaná meg, hogy mikor forgatták. Jó, ez is szép munka. De semmi több. A La La Land viszont a ma gyermeke, és ennek én nagyon örülök.
Az egyik leghangulatosabb dal a filmben, és nyugi, nem csak fél percig van benne, az egyik kulcsjelenet végig a dalra épül, így teljes hosszában hallható de a dal születésének is tanúi vagyunk rövid ideig, plusz a végefőcímben is elhangzik.
Ha megnézed a filmet, látni fogod, hogy szó sincs "álomszerű cukormázas "de szép az élet"-mantráról." Sokkal több van ebben a filmben ennél.
Lehet, hogy az előzetesekből ez jön le, de maga a film egy cseppet sem ilyen. Alapjáraton én sem szeretem a musicaleket, zenés filmeket, de a Kaliforniai álom valóban nagyon jó mozi. Nálam az, hogy a rendező előző filmje a zseniális Whiplash volt, épp elég volt az előzetes bizalomhoz.
Érdekes módon a tavalyi évben egy másik zenés film is nagy kedvencem lett, egyenesen az első számú kedvencem, mégpedig a méltatlanul kevés néző által látott Sing Street. Évek óta nem tetszett film ennyire. Azt is ajánlom mindenkinek, aki még nem látta.
Elküldve: 2017-01-20 13:20:47, 
