Egy gyors kérdés: Az új Star Trek trilógia minden részének van Deluxe változata?
Nem muszáj a gyors válasz :) csak nem tudom, hogy az elsőhöz tartozik-e két lemezes kiadás. Köszi!
1. A Hét mesterlövész kapcsán én is a zenére értettem, hogy nem igazán érzem emlegethetőnek. Pontosabban a zenére is, és a filmre is. Viszont azt a szempontot figyelmen kívül hagytam, hogy esetleg Horner miatt emlegetni, mert abban azért van igazság, és annak viszont én is nagyon örülök, hogy nem hagyták veszni az elképzeléseit. Számomra egyébként az utolsó szerzeményei közül a Wolf Totem az, ami nagyon tetszett. Sőt, az filmként is különösen bejött, kifejezetten gyönyörűen fényképezett alkotás, melyben tán egyedül a szereplők motivációinak következetlensége a negatívum.
2. Az akcióorgiát én mondjuk nem fogom emlegetni. Elismerni persze lehet, hiszen van benne munka, de amikor kapok egy olyan filmet, mint az Őslakó, amit szimplán csak végig szövegelnek, ami közben sokkal vadabb jelenetek futnak végig bennem, amiket már igazából látok is, akkor azt mondom, hogy az ilyen kivételek közé tartózó, ám kivételességében mégis erős filmek lesznek azok, amik ajánlva lesznek majd az akkori ifjoncoknak, hogy aztán esetleg ők is emlegessék, hogy igen, igaza van az öreg mozibolondnak :D Az Interstellar is hasonló, látványos, de nem kínál akcióorgiát, cserébe viszont úgy megmozgatja az agyunkat, hogy azt bizony a székből felkelve megemlegetjük, továbbgondoljuk.
Ezek a fajta filmes módszerek hasonlóak ahhoz, amikor könyvet olvasunk, ami során magunk döntjük el, hogy mit is látunk, mert bizony nem kell, hogy mindig mindent készen kapjunk!
3. A zene hibáztatása szerintem sem helyén való. Akad erre is példa, de ma már más a helyzet, és igazából ne is csodálkozzunk, ha egyszer az akcióorgia jellege visszaköszön a futószalagszerűen készülő filmek tömkelegében: filmorgia... Hogy lehet ezt épp ésszel bírni? Nem tudom.
4. Giacchino olyannyira jó példa a SW hagyaték kapcsán, hogy én nemcsak a zene előtt örültem, mikor megtudtam, hogy Desplat-ot váltja, hanem valójában most is, amikor már túl vagyok a hallgatásán. Nála jobbat én sem tudnék elképzelni, amiket írsz róla az is megállja a helyét, és nem is lenne baj, ha védve lenne, látod, én is ezt teszem :) Csupán az a fura, hogy a zene attól még nem lesz jó. De igazából második nekifutás után ez egy kissé sántít. Mert nem az van, hogy nem jó, vagy, hogy ne lenne SW-os, hanem inkább a kettő együtt, azaz nem jófélén SW-os ez a muzsika. Mennyi gondom van, mi? :D
Az egész albumon a címadó Rouge One track-nek van a legjobb hatása, ezt szépen végig lehetett volna íveltetni a teljes aláfestésen. Nekem egy kicsit a Jaws dallamait is megidézte:
www.youtube.com/watch?v=Pf-cg9W5fQY Ebben tényleg szépen volt összegezve a SW lényege, továbbá JW stílusa, hozzáadva Giacchino saját ötleteit. Nem mondom, hogy a többi tételre ne lenne igaz, de nem annyira, mint itt.
És még egy szempont, ami figyelmen kívül van hagyva, de csak mert még nem jutottam odáig. Maga a film. Elképzelhető, hogy az sem úgy SW, mint ahogy a többi, ami igazából annyira nem is lenne csoda, hiszen maga a film koncepciója is az, hogy ez egy epizód az epizódok között, hiszen nem képezi szerves részét a réges-régi messzi galaxis történelmének :)
Akkor igyekszem én is pontokban reagálni - ha valamit félreértettem volna, akkor bocs előre is.
1. én a zenére értettem azt, hogy emlékezni fogunk rá és nem a filmre. A zenére pedig nem azért, mert hibátlan és ütős, hanem azért, mert nem hagyták a fiók mélyén Horner elképzeléseit
2. Hogy a jelenünkből mit fogunk emlegetni a jövőben? A folyamatosan fejlődő és gazdagodó látványvilágot, az akcióorgiát, filmként pedig azokat, amiket írtál: HP, GYU, Marvel és DC alkotások
3. a cserék, meg átiratok külön témát kellene, hogy képezzenek a fórumon. Régen is voltak ilyenek, de ami az elmúlt tíz évben folyik (a szerzők időnként totális semmibe vétele, a zene hibáztatása mindenért) az szerintem példa nélküli
5. Igen, lehet, hogy volna olyan szerző, aki tudna írni jó SW zenét, de továbbra is tartom, hogy ez a széria darázsfészek egy szerző számára. Powellt nem hiszem, hogy idehívnák, McNeely jó szerző, de nem élvonalbeli, így ő tuti nem jutna a Disney eszébe. Igazából tippem sincs, ki tudna igazán jól helytállni. Ha azt nézzük, Giacchino jó példa lenne, mert a Jurassic Word sem volt olyan rossz szerintem, a Star Treket is jól folytatta, a Mission:Impossiblenél is beindult a végén, szóval neki nem volt rossz ajánlólevele. De nem akarom őt védeni.
Ha helyesírás tanfolyamra nem is (bár a vesszők most kifejezetten értelmezhetetlenné tettek sok mondatot), de fogalmazás korrepetálásra eljárhatnék :D Remélem, azért legalább a fele így is érthető :D
Most néztem meg az új Hét mesterlövészt (aminek a kritikáját korábban te írtad, ezért tiéd a válasz, bár több felvetés reakciójául szolgál). Ennek az érdekes párhuzamnak most lesz azért némi köze a SW zene megítéléséhez.
1. "Bár e muzsika korántsem lesz olyan örök érvényű, mint Bernsteiné, azt sem tartom kizártnak, hogy missziója révén ötven év múlva erre is éppúgy emlékezünk majd, mint az 1960-as változat kíséretére."
Így a film megtekintése után sem értem, hogy ennek a remake-nek mi volt az értelme, Egy dolog azonban így is nagyon tetszett (erre később visszatérek).
A mai remake-ek, vagy újragondolások között a Star Trek, Batman és a Majmok bolygója részek, mint jó példák jelen vannak ugyan, de többet nem tudok ide sorolni. Ez a három ráadásul annyira jól is sikerült, hogy jócskán adott pluszt az alapokhoz.
A vadnyugati film annak idején annyira tucat jellegű volt, hogy meg is nyerhetett magának egy külön műfaj meghatározást, mint western. És azért ennyi sablon között még inkább nagy szó volt, ha sikerült kiemelkedőt alkotni. Az egyik ilyen volt a Hét mesterlövész. Aminek térjünk is a zenéjére. Ki mit tud belőle felidézni? A főtémát? Igen, Talán szinte csak azt, de nem is kérdés, hogy miért. Mert többször is előkerül a jelenetek során, rövidebb, hosszabb, variált verziókban. Az új film ezt nem teszi meg. Nem azt, hogy a régi témát nem emelgeti be, hanem, hogy nem hoz olyan markánsat, ami ehhez a műfajhoz illene. Igaz a film is elég fura volt nekem, nem igazán jött vissza színvilágban sem az, amit a régiekben kedvelek, bár poros itt is minden, izzadnak a szereplők, borostásak stb. Ezt nem tudom elképzelni, hogy miért is emlegetnék majd sok év múlva is (de tévedhetek is).
2. Mi az, amit a jövőben emlegetni fognak a jelenünkből? Az említett jól sikerült remake filmeket szerintem biztos, de valójában ma a fantasy a menő. Ez a mi korunk westernje, és ezek között lehet is sorolni a Harry Potter-t első helyen, vagy jöhet a Gyűrűk Ura, Karib tenger kalózai. Ezt a műfajt sosem kedveltem, de azért a maiak nem mind nézhetetlenek. Vagy még ott vannak a szuperhősös filmek. Most persze a kifejezetten sokakat vonzó közönségfilmekre gondolok. Mert azért nem csak a látványból áll egy film, így a jelen idők felhozatalából nekem a megtörtént eseteket feldolgozó alkotások a kedvenceim. Gyerekkoromban kedvenc filmjeim voltak, ma már igazából kedvenc műfajom (mint "életrajzi"-filmek), pl. tegnap néztem meg a Race-t, vagy mondjuk a "The Man Who Knew Infinity" is lenyűgözött.
3. De kanyarodjunk vissza a legelejére, melyhez jöhet a Gyűrűk Ura Star Wars párhuzam :) hogy kellőképpen összegubancoljam a szálakat. Én egyáltalán nem vagyok SW-fan, de teljes mértékben elismerem a kitalált világát. És ugyanez a helyzet most a GYU trilógiával. Egyszóval, amit én mondok, az sem meghatározóbb a filmzenéjét illetően, mint amit Giacchino mellett érvelve sorakoztattatok fel. Csupán annyit mondtam, hogy régen ahogy az erő hatotta át a film egészet, úgy hatotta át JW műveinek egy bizonyos összetartó vonulat a több fontosabb témáját (bár ez igaz sok más albumára is).
És van egy igen erős ellenpélda arra, hogy John Williams-en kívül senki nem lenne elegendő. Bár ez a példa is sántít, hiszen JW önmagát helyettesítette :) A régi trilógia harmadik részének befejező jelenetéhez írt score-jára gondolok, ahol ugyebár később le lett cserélve az eredeti aláfestés egy sokkal ütősebb, átlényegítőbbre, hiszen az első változat egyszerűen "vállalhatatlan". Nekem az is bejön, de az nem adja meg a többlet tartalmat:
www.youtube.com/watch?v=WBrLHMCTDAA www.youtube.com/watch?v=II04E2GEJG8
4. A hét mesterlövész egyetlen ügyes húzása a szereplők viselkedése. Értem én, régen sem makulátlan hősök voltak ők heten, de mégiscsak a jók voltak. Azok a fajta jók, akikért kár. És itt most nehezen fogom körülírni a lényeget, de itt most ezért a hét fickóért egyáltalán nem volt kár, nem kár azért a négyért, akik odavesztek. Ugyebár ezek tényleg úgy viselkedtek a kocsmában is, hogy épeszű, normálisan viselkedni akaró ember, talán nevet a poénjaikon (olykor azért mégsem), de szimpatizálni nem szimpatizál velük. Hogy akkor ez miért is jó? Elmagyarázom. Hiszen így amit tettek, sokkal inkább túlmutat rajtuk. Ilyesmi volt nekem nagyon régen a Hair, amiben Bergert nyilván lehet csodálni, hogy ennyire szabadelvűként viselkedik, de egyszerűen nem érti az ember a tetteit, pláne úgy nem érti, hogy őt ez meg amúgyis hidegen hagyja :) És akkor egyszercsak olyat tesz, amit nem is kért tőle senki, meg igazából talán nem is tenne, annyira komolytalanul áll a dolgokhoz, fel nem mérve annak súlyát. Attól még az ember nem lesz sznob, hogy olyanná válni nem akar, mint az suhanc, aki a szüleihez csak kunyerálni jár haza. Viszont felnézni felnéz rá, hogy a saját elveit az utolsó pillanatokban eldobja magától, hogy ezzel igazolja azt, hogy ez mégiscsak az elvhűségének a része.
Ejha, elég összetetten bonyolult ez a része ennek a kusza elemzésnek :) Lényeg, hogy a mostani hét mesterlövészben ez tetszett.
5. A zenék összegzése. Ha csak egyetlen téma az, amivel azonosítja filmzenéket külön nem hallgató film nézője a látottakat, akkor is előrébb vagyunk, hiszen a filmzenének az a szerepe, hogy a filmnek legyen a zenéje, nem pedig CSAK önmagának. Ezen meglátás alól talán az az egyik a kivétel, amikor a zene az jobb, mint a film :) Olyankor legalábbis nem szoktam bánni, hogy annyi mindent hallunk egy-egy albumon, és inkább csak azt sajnálom, hogy a témák felesleges produkcióhoz vannak felhasználva. A másik kivétel meg az, amikor a film amúgy sem kívánja meg, hogy a zenéje olyan istenesen meghatározó legyen.
Így tehát az új SW film, mint SW szerintem megkívánja, hogy olyan zenéje legyen, amiből lehet visszaidézni, és tényleg nem az a lényeg, hogy SW zenét csak Williams tudna írni, ezért is írtam, hogy amúgy Giacchino a legjobb választás a mai nagy nevek közül. Igaz más kérdés, hogy én John Powell-t kértem volna fel :D Esetleg Joel McNeely? Kár, hogy neki nem voltak komolyabb felkérései már a kezdetektől. Így nyilvánvaló, hogy nem jöhet szóba, én azért megemlítettem :)
Csatlakozom Zsoltihoz abból a szempontból, hogy én sem vagyok mérvadó az SW-témában, de ahhoz a véleményemhez tartom magam, hogy JW-n kívül senki nem lesz elegendő, bárhogy is alakuljon a jövő.
A Rekviem egy kicsit más téma, mert ott ugye egy filmhez egy beazonosító zene társul.
A SW esetében viszont vannak egy csomóan, akik a filmet ismerik, a filmzene műfaját meg kb. ezen keresztül. És számukra a zene akkor értékelődik fel, amikor erős szerepet kap. Ez a szerep (bár nem láttam az új filmet) hiányzik a mostani munkából. Pontosabban nem hiányzik, hanem egészen más módon jelenik meg. Ez azonban nem elegendő ahhoz, hogy a jelenléte érezhető legyen (mondjuk majd kiderül, egyelőre erre tudok gondolni, mert oké, hogy nem rossz muzsika, és még Giacchino stílusával sincs bajom, de Star Wars esetében hangsúlyosabb aláfestésre lenne szükség)
Amíg nem látom a filmet, addig úgy fogalmaznék, hogy most el vagyok bizonytalanodva :) Ami azért még így is sokkal jobb, mint pl. anno a Sherlock Holmes esetében, ahol totál nem értettem Zimmer-t, hogy ez most mi is, míg a filmet követően 180 fokos fordulatot vett a fülem :)
Na, a Wall Streetet nem láttam még. :)
De ezer éve vettem észre (konkrétan A katona című filmnél asszem), hogy a lassítást legtöbbször a legbutább rendezők alkalmazzák, mindenféle B és C kategóriás filmnél. Nyilván van azért kivétel, de nem ez a jellemző. A legutóbbi lassítással a már elemzett Cellben találkoztam különben.
Egyébként hogy mennyire lehet nem visszataszító eredménnyel is egy film zenei anyagát összeállítani, arra a Nerve/Idegpálya jó példa. Abban is van jó néhány betétdal, de nagyjából egy stílusban (legyen a neve alternatív pop), és a score is passzol ezekhez. Nem tolnak rá benne a Queenre egy Eminemet, mint a SQ-ban.
Most indult el, de bevezetőnek annyit, hogy az átlagember (tehát a filmet kedvelő, de az ultrákhoz nem tartozó tömeg) az eredeti három filmből úgy három-négy témát tud felidézni szerintem, és ha meghallgatna egy olyan tételt, amiben ezek nem tűnnek fel nyomokban, már vakarná a fejét, hogy mi lehet, egy jelentős részük meg ki is kapcsolná, hogy mi ez a szar. :)
Ez ugyanaz a helyzet, mint a Rekviem egy álomért esetében.
- Hú, az fasza zene!
- Oké, a főtémán kívül fel bírsz bármi mást idézni belőle?
- Ööö...
Azaz pár témát azonosítanak a teljes score-ral.
Most ezzel nem Williams klasszikusait "bántom", csak akik most kezdik ezt a neten, hogy az egyetlen gyenge pont a zene, azok jelentős része Williams zenéjéből is csak pár témát tudna felidézni. Azt aláírom, hogy Giacchinóéból ezek szerint még a felét sem. :)
Én is meghallgattam az albumot, és megnyugodtam :) Persze nem lett legendás, vagy újszerű de azért egy minőségi darab lett. Sokan írták, hogy nem lett tipikus, Star Warsos, vagy elég Williamses, de a meghallgatás után nekem a KOTOR jutott eszembe (ahogy olvastam a Puliwoodon, másnak is eszébe jutott). Az sem hasonlít túlzottan a megszokott hangzásvilághoz, és még is nagyon jól illet bele abba a világba. És ugyanúgy imádom.
Persze nem azt mondom, hogy ez a zene is maximálisan bele fog illeni, de ha eltekintek attól, hogy Star Wars, nekem így is elnyerte a tetszésemet.
Mindenesetre délután megnézem a filmet is :)
[előzmény: (24222) Kulics László, 2016-12-17 09:48:52]
Nem szokásom különösebben kivesézni a zenéket a fórumon, ráadásul nem SW-muzsikát, de már napok óta figyeltem a visszhangokat és kíváncsi voltam, hogy azok miként fognak egybevágni az enyémmel. Ma végre meghallgattam a score-t, és összességében 10/7-nek gondolom. Mindezt úgy, hogy én abszolút nem rajonkog az SW-univerzumért, az első ilyen muzsika, ami tetszett nekem, az a hetedik felvonás kísérete volt. Én elismerem az SW-univerzum hatalmas rajongótáborát és Williams teljesítményét, utóbbit azonban nem ebben a szériában mérem és bár meghallgattam minden SW-muzsikát, a hetediken kívül egyiket sem hallgattam végig egynél többször. Pont ebből eredően véltem úgy, hogy nekem a Giacchino-féle változattal nem lesz különösebb bajom, mert másként mérlegelem a hallottakat.
De ennyit a zene SW-univerzumba való illeszkedésével kapcsolatos véleményemről. Amit Giacchino ealatt a három-négy hét alatt letett az asztalra, az egész korrekt. Persze, nem JW-magaslatokról beszélünk, de ott van pl Henry Jackman, Steve Jablonsky, Joseph Bishara és még sorolhatnám azokat, akiknek ha két-három hónap állna rendelkezésükre, sem tudnának ilyen muzsikát írni. Giacchino most ezzel a vállalásba darázsfészekbe nyúlt, és úgy vélem, a produkció mivolta okán bármit is csinált volna, azzal az SW-kedvelők nem lennének megelégedve maradéktalanul. Én legalábbis ezt érzem, valamint azt, hogy Desplat sem tudott volna jobbat írni, mert ő nagyon jó zeneszerző, de a nagyobb léptékű muzsikái - véleményem szerint - nem olyan erősek, mint a csendesebb darabjai. Mindez persze az én véleményem, illetve meglátásom a rúzsvannal-ninccsel kapcsolatban.
Én viszont még mindig úgy vélem, hogy Desplat inkább Williams, Giacchino pedig inkább Goldsmith örököse, noha utóbbi is jól tud idézni a Mestertől (a Jurassic Worldöt kifejezetten kedvelhetőnek tartom).
Egyébként a film kétszeri és a zene többszöri meghallgatása után a végeredményt - pláne ennyi idő alatt - közel sem vélem rossznak. Giacchinohoz képest korrekt iparos munka, de mint Star Wars-zene rettentő kevés, hiába viseli magán WIlliams zenei DNS-ét. Tisztán érezhető, hogy nem volt rá elég idő, a koncepció nem volt elég átgondolt, de a komponista rutinja és tehetsége megmenti a totális kudarctól (akad benne azért pár emlékezetesebb tétel és momentum). Olyan 6-7/10 körül mozog nálam, viszont ilyen látványosan zene még nem fázott rá film körüli hercehurcára. Mert ha azt vesszük, hogy mind Desplat, mind Giacchino mit alkothatott volna normális körülmények között, akkor ennek a hajcihőnek a legnagyobb vesztesei egyértelműen ők.
Ezzel most teljes mértékben egyet tudok érteni. Igaz, engem a Jurassic World sem győzött meg.
Annyi biztos, hogy a nagy nevek közül Giacchino-nak lehet talán a legnagyobb köze ahhoz, hogy Williams hagyatékát kezelje. Viszont mégis sikertelenül teszi, és az attól még nem kifogás, hogy hány hét alatt. Értem, hogy nem az ő hibája, de hibának hiba.
1. Star Wars zenét nem illene in medias res kezdeni. Szerintem még így sem, hogy ez az epizód nem a fővonalat képezi. Vagy ha már mégis, akkor se ilyen sután már!
2. John Williams azért nem csak stílusjegyekből tevődik össze, hanem stílusból is. Másképp nem tudom megfogalmazni. Lényeg, hogy a stílusjegyek bizonyos értelemben szépen meg lettek hagyva, megmaradtak. De valahogy nincs teljes, átfogó íve Giacchino zsiványkodásának (bár akad pár pillanat, ahol talán mégis, viszont az mind a régi elgondolások bélyegét viselik, és még így sincsenek különösebben kidolgozva).
Kifejezetten súlytalan lett az album, de olyan értelemben, ami már negatívum, nem pedig szimpla egysíkúság.
Kár érte. Talán jobbat szállított volna hozzá Desplat, mindenesetre ő nem lett volna való hozzá. Ettől függetlenül kíváncsi lennék rá magam is.
Ja, a Rotten Tomatoes-ügy tényleg siralmas. Lépjünk is túl ezen. A film főgonosza viszont annyira röhejesen lett felépítve, hogy az hihetetlen. Mikor kiderül, hogy őt kell lenyomni, csak pislogtam, hogy - oké, ennyi a film? - aztán kiderült, hogy igen. Viszont, ha már a Varázslónő az ellen, illett volna valami izmosabb motivációt adni neki. Mert a karakter nem lenne rossz, csak nem kezdtek vele semmit. Olyan a film, mint egy hosszú felvezetés után, jön egy még hosszabb befejezés. Nincs közepe, ez a legnagyobb baja.
[előzmény: (24216) Bíró Zsolt, 2016-12-16 03:01:14]
"És ezúttal is meg lettem erősítve abban, hogy amiben lassítás van, az tutira szar film."
És ekkor felsikítanak a bölcsész hallgatók valahol egy poros vetítőteremben.
Amúgy a pont emlegetett Wall Street farkasában is van lassítás. az viszont egy kiváló film. Jó, tudom, nem kőbe vésve írtad ezt a megállapítást, de vicces.
Amúgy haverral azért szántuk rá magunkat augusztusban, hogy elmegyünk rá, mert annyi helyen savazták, hogy már az volt hihetetlen. Nekem azért nem volt ennyire fájó, de tény, hogy egy ilyen koncepciót azért illett volna legalább tisztességesen megcsinálni. Milyen érdekes, hogy Harley Quinn vezetésével és az egyéb gonosz csajokkal (Macskanő, Méregcsók stb) terveznek csapatfilmet. Plusz Mr. Smith esetében is tárgyalgatnak egy különfilmről. Kb. ők voltak értékelhetőek ebben az egészben tényleg.
Leto jelenetei meg azért hatnak furcsán, mert kivágták szinte mindet. Biztos felépítette a karaktert jobban (azért nem egy rossz színész), csak így nehéz ha a film 1/3-nál eltűnsz hirtelen. :D
- Miért sírsz, kisfiú?
- Mert szidták a...
- Anyukádat?
- Nem, a Pókembert.
Kábé itt tartunk. Petíció indult a Rotten Tomatoes ellen, amelyik eleve csak egy kritikagyűjtő oldal, hogy zárják be, mert rosszat írt a kedvenc mesefiguráink filmjéről, amit különben még nem is láttunk, tehát akár kurva szar is lehet. De zárják be. Hát nooormális, Maaargit, nooormális? Utána meg ment az öngyőzködés, hogy ez a moslék valójában egy jó film. Mint amikor az idióták kiültek az esti Rihanna-koncert reggelén a színpad elé, hogy aztán megnézzenek egy playbackelő, közönségénekeltetéssel még a tátogó torkot is kímélő puccsító riszabajnokságot, a nézőit nagy ívben leszaró, stúdióban felturbózott hangú pacsirtától, aztán meg győzködték magukat, hogy igen, ez aztán énekesnő!
Ez a szutyok majdnem olyan nézhetetlen, mint az új Szellemirtók - amit 15 percig, az első fingásig bírtam, aztán kikapcsoltam. Ennyi szereplős filmet olyan karakterekkel, akiknek egytől egyig múltja van, lehetetlen jól vagy legalább elfogadhatóan megcsinálni. Az egészből süt az a gondolkodás, hogy mekkora menőséget vágtunk elétek az asztalra, marhák, tátva maradt a szátok, igaz? Az első kábé húsz percben több betétdal van, mint bármelyik táncikálós tinifilmecskében teljes egészében, az egész filmben meg 23 a stáblista szerint, és ez az a helyzet, amikor ezek közt nem olyanok vannak, mint a Happy Birthday eléneklése, vagy szólt a háttérben 2 mp-ig Mozart Requiemje, hanem valóban elhangzó dalrészletek. Életemben nem láttam még olyan filmet, ahol ennyi dal jött volna egymás után!
A szereplők. Itt ez a számomra teljesen visszataszító hipertehetségtelenség, ez a Clara Delenehányjál, aki a főgonosz a gagyi számítógépes tesója mellett (annyira gonosz, hogy egy ponton egyenesen táncolni kezd!), és akinek ilyen csúszik ki a kis száján, hogy „istenek vagyunk, de az emberek már nem hisznek bennünk, szóval építek egy gépet, ami elpusztítja őket” - hát itt hangosan „pffff-zve” fogtam a fejemet. Anyukám, hát neked aztán kibaszottul alacsonyan van a tűrésküszöböd!
Haladjunk tovább. A mindenit, mennyire gonoszak vagyunk, szupergonoszok, erre itt egy film, amiben azért vannak szamócafejű lények, mert azokat gond nélkül le lehet fejezni, egy csepp vér sem fog folyni - csoda, hogy van szereplő, akinek van piros a cuccában, nehogy utalás legyen a vérre, hé! Még Will Smith ért valamit az egészből, a mellette szintén méltatott Margot Robbie szerepét viszont szerintem bárki el bírta volna játszani, akár még Sandra Bullock is, mert csak idegesítőnek kellett lenni (ez is milyen szemforgató, hogy a csaj egy full meztelen jelenettel indította a karrierjét a WSF-ban, de itt már fenékdublőrt kért). És bedobnak egy nagy közös búsongást, meg ilyen „egyszer már magára hagytam a családomat, most nem fogom” dumát, amikor ezek gyakorlatilag pár órája találkoztak először - hát a Halálos iramban akármelyik része nem mutathat fel ilyen összetartó családot.
Az egészből süt, hogy csak a bevétel volt a lényeg, mint minden filmnél persze, de itt CSAK erről volt szó, és rohadtul érződik. A film nagy része egyetlen helyszínen játszódik, de még csak kóbor statiszták sincsenek a villámgyorsan evakuált (?) városban, csak pár szamócafejű valami, hogy valós vagy CGI tömegre ne kelljen már költeni. Na de hát legalább nem unalmas, hát mennyire pörög - mondhatták sokan. Aha, hát pörög, csak éppen úgy jönnek a jelenetek, mint valami tévésorozat elején, ahol összefoglalják, mi történt az előző részben. Itt azt érzed, hogy rohadtul nem láttad a sorozat előző részeit, amiből azokat a pár másodperces jeleneteket bevágják mindig - ez az érzés az első húsz percben pláne jelen van. És itt van Joker: Jared Leto egy akkora nyomorult ripacs, amekkorát nem hordott még hátán a föld. Az egyik jelenetnél leesett, hogy hát ez tiszta Jack Sparrow-imitáció. A mozgás, az akcentus, minden, simán ki lehetne cserélni arra a figurára. Persze Heath Ledgerrel nem lehetett versenyezni, de itt az egész ember olyan, mint a keresztapa magát gengszternek képzelő keménykedő fiacskája (eszembe jutott, amikor Dopeman elvitte Cooliót a nyóckerbe, és büszkén mondta, hogy ez a magyar Harlem, mire a másik értetlenkedett, hogy „Ez? És akkor hol vannak a helikopterek?”), holott Joker egy kiszámíthatatlan őrült kéne, hogy legyen, egy félelmetes fószer, amiből viszont itt semmi nem jön át. És hát a marketingkampánynak hála nincs jelenet, ami ne lenne ismerős - írom ezt úgy, hogy talán ha két előzetes láttam fél éve, mégis ismerős volt minden. És eltelik egy óra, erre VISSZATEKINTENEK flashbackekkel, mert annyira hülye a néző, hogy neki meg kell ismételni valamit, mert már biztos elfelejtette. Szóval tényleg minden igaz volt, amit a kritikák felróttak, ez egy értékelhetetlen valami. És ezúttal is meg lettem erősítve abban, hogy amiben lassítás van, az tutira szar film. Ironikus, hogy a film egyetlen hatásos része (ekkor fasza score is szólt, kár is érte) pont a végén a lassítás.
10/2
Elküldve: 2016-12-23 00:32:46, 
